Pest-Pilis-Solt-Kiskun-Vármegye általános ismertetője és címtára, második körzet (Budapest, 1930)
[Helységek adatai]
14 Kiskunhalas hez még Tary István sövényes kertjét vették meg s a templom alapkövét 1769 május 15-én tették le. 1777-ben alapítottak egy városi faiskolát, 1778-ban pedig a város belsejében lévő temetőt beszüntették s ekkor keletkezett a ma is meglevő ref. temető. 1782-ben a reformátusok templomához uj tornyot építettek, amely azonban 2 év múlva villámütés következtében annyira megrongálódott, hogy újra kellett építeni. Az 1787-ben kitört török háború alkalmával Halas város 54 katonát adott a hadseregbe s a következő években különböző mennyiségű élelemmel látta el a császári sereget, úgy, hogy kb. 1815-ig majdnem csak a hadviselés költségei körül forognak a városi tanács jegyzőkönyvei. Az 1804-ben megtartott összeírás szerint a városnak 8391 lakosa volt, mintegy 200 nemes személy azonban kimaradt az összeírásból. 1804-ben a város a negyedik országos vásár tartására nyert szabadalmat. Az 1805. évi felkelés alkalmával a város 53 legényt és 61 lovat állított ki s a nádor rendeletére ekkor a belrend és közbiztonság fenntartására egy 80 tagú állandó őrséget szerveztek a tehetősebb gazdák sorából, akik felváltva éjjel s nappal teljesítettek szolgálatot. 1809- ben a franciák elleni hadjáratban Halas város 27 újoncot adott, ezenkívül a jászkun felkelő csapatba 30 felkelőt, 1 trombitást és 35 lovast állított és szerelt fel, a dunaföldvári hídfő és sánc elkészítéséhez pedig 245 embert szolgáltatott. 1810- ben a város lakosait ismét összeírták s ekkor a városnak — az összeírásból kihagyott 309 nemes személy kivételével — 8719 lakosa volt, Kámánházy László váci püspök 1810 junius 16-án iktatta be az újonnan kinevezett róm. kath. plébánost. A franciák elleni háború 1813-ban újabb áldozatokat követelt, amikor is toborzás utján a könnyű lovasság részére 14 embert a Frimond-féle huszárezredbe pedig 22 újoncot szolgáltatott a város. A francia háború után jelentékeny fejlődésnek indult, amit élénken igazol az, hogy az 1836—37. évi népszámlálás szerint a városnak 12.013 lakosa volt, amely szám vajlás szerint a következőleg oszlott meg : 8824 református 2971 róm. kath., 142 evangélikus, 69 zsidó és 7 óhitü. Az izraeliták 1796 óta nyertek letelepülésre engedélyt. 1845-ben volt a Jászkunkerületek váltságának százéves évfordulója, amely centennáriumot Halas város is nagy fénnyel ülte meg. Az 1847—48. évi törvények Halas városát is önálló képviselőválasztási joggal ruházták fel s a város az egybehívott országgyűlésre ifj. Józan Imrét küldötte el képviselőjéül. A szabadságharcból kivette Halas város derekasan a maga részét, amidőn 1849 elején Szabadkát, az egyre közeledő szerbek részéről, komoly veszedelem fenyegette s ezért ez év január 23-án Halashoz fordult segítségért. Halas város tanácsa január hó 26-án kiáltványban felszólította a környező községeket és városokat, hogy jöjjenek a szorongatott Szabadka segítségére, mely felhívásnak eredményeként a pestmegyei városokból és községekből egymásután érkeztek a nemzetőrök Szabadkára s a halasi nemzetőrök már január 26-án Szabadkán voltak. A Jászkunság egymaga a szerb forrongás elfojtására 4000 embert (nemzetőrt) küldött. A honvédseregnek a kaponyai csárdánál 1849 március 5-én kivívott fényes győzelme megmentette Szabadkát s ezzel együtt Halas városát is a szerbek pusztításaitól. A szabadságharc már vége felé közeledett amidőn a császári hajak, Ramberg tábornok parancsnoksága alatt, julius hó vége felé Halasra érkeztek, ahol azonban csak rövid ideig tartózkodtak s igy nagyobb veszedelem nem érte a város polgárságát. Az újabb kor. Az elnyomatás első éveiben (1850) megtartott népszámlálás adatai szerint, a városnak 12.722 lakosa volt, amelyből 12.337 magyar, 56 német, 142 cigány és 248 zsidó. Kiskunhalas város a Jászkun megváltás után 1745-ben alakult ki mai területével. Az 50.900 rfrt. kifizetése azonban nagyon próbára tette a lakosságot. 33 lakos egyáltalán nem tudott fizetni, úgy hogy 1763-ig az idegenből jött módosabb betelepülőknek is adtak, számszerint 54-nek, földváltsági jogot, 1775-ben pedig 43 katholikus lakos kapta meg a földváltságra az engedélyt. Végeredményben 399 birtokos járult hozzá a kirótt földváltsághoz, a redemtióhoz. A megváltás terheit könnyebbíteni akarván, igyekeztek felújítani a Hamar Istvántól 1694-ben megváltott ■ pusztákhoz való tulajdonjogukat, de törekvéseik sikertelen maradván, mégegyszer meg kellett váltani a pusztákat is. 1761-ben a város határát felméretvén, térképet készítetett Kovács György földmérővel. A környező pusztákra falvak települvén, 1734 óta állandó határperek folytak az uj szomszédokkal és a volt nemesi birtokosok utódaival. A legutolsó és talán legelszántabb határper az 1745 körül települt Kiskunmajsával Bodoglár és Tajó puszták határai miatt 1818-ban kezdődött és 1832-ben a régi határok meghagyásával ért véget. A sok gyűlölködéssel és nagy költséggel vitt perben mindkét város nyomtatásban kiadott tájékoztatókat készíttetett a hatóságok elöljáró tagjai számára. A redemtió utáni első években minden redemtus lakos ott és akkora területet szántott fel, ahol és amekkorát akart. 1753-ban a Nyomáson és Fehértón, 1762-ben ismét a Nyomáson, 1765-ben Eresztő puszta egy részén, 1768-ban Bodoglár, Tajó, Eresztő, Balota és Göböljárás
