Dr. Nagy I. Zoltán szerk.: Fragmenta Mineralogica Et Palaentologica 7. 1976. (Budapest, 1976)
ra általánosan jellemző, egyetlen, nagy üledékhézagot jelentette. A későbbiekben a fogalom tartalma sokat változott. A legutóbbi állásfoglalásból (KOPEK, 1972; 33, 34, 35. ábra) az tűnik ki, hogy ez az egyetlen szárazföldi időszak típusosán csak az ÉK-Bakonyban jelentkezik, míg a Bakony nyugatabbi részein kevéssé, a D-Bakonyban pedig egyáltalán nem mutatható ki. Véleményünk szerint a bakonyi eocén fejlődésmenet egy tagolt mezozoós térszín fokozatos tengerelöntésével jellemezhető, melyet kisebb-nagyobb regressziós periódusok szakítottak meg. Ezek a regressziós periódusok mind járhattak denudációval s közülük talán csak a legmegkutatottabb a Dudar környéki, sensu stricto intralutéciai denudáció, ami a N. laevigatusos-szintet követő kiemelkedést jelent. Igen jelentősnek tartjuk, hogy gyakorlatilag ugyanezen a területen (a nagyesztergári Weim-puszta szelvényében) rögzíthető egy későbbi, az Ass. spirás-szintet követő denudációs periódus (KOPEK, DUDICH jr. — KECSKEMÉTI, 1969), mely nagy valószínűséggel szinkronba hozható a jelen dolgozatban bemutatott regressziós periódussal. Ezt bizonyítja a fedő összletek teljes egykorúsága (a N. perforatus os-szint felsőbb része); a különbség csupán az, hogy a Weim-pusztai területen az erózió kissé mélyebb szintig hatolt le. Joggal feltételezhetjük, hogy ennek analógiájára az ÉK-Bakony szorosabb értelemben vett intralutéciai denudációja (közvetlenül a N. laevigatus os-szint végén) ugyancsak kimutatható a NY-Bakonyban. A bizonyítást mélyfúrásos kutatástól, esetleg a korábbi fúrások (Mp. 4., Mpt. 10.) anyagának újravizsgálatától várhatjuk. A Bakonyra vonatkozó ősföldrajzi képünk főbb vonásaiban megegyezik a már korábbival (KOPEK—KECSKEMÉTI, 1964; KOPEK, DUDICH jr. — KECSKEMÉTI, 1972), amennyiben a középső-eocén során a folyamatosan tengerrel borított D-Bakonnyal szemben az É-Bakony központi tömege (Magas-Bakony) mindig megtartotta viszonylag kiemelt helyzetét és hozzá keletről és nyugatról (de valószínűleg a többi irányból is) oszcillációs rétegsorok kapcsolódnak. Az oszcillációk többsége korábban lokálisnak tűnt,: szerintünk azonban pontosabb biosztratigráfiai vizsgálatokkal szinkronba hozhatók és regionális regressziós periódusokba csoportosíthatók. A jelen dolgozat eredményei ebben a tekintetben azt mutatják, hogy a Bakonyban a lutéciai folyamán legalább két biosztratigráfiailag jól kijelölhető denudációs periódussal kell számolni. Ismeretes, hogy egy denudációs folyamat kezdetének időpontja a fekvő részleges lepusztulása miatt mindig bizonytalan, befejeződését viszont pontosan kijelöli a fedőösszletkora. A T-67-es szelvényben behatárolt igen rövid időtartamú (biosztratigráfiailag alig kimutatható) eróziós periódus például elég volt ahhoz, hogy valahol a közvetlen környezetben a denudáció az eooén korábbi szintjeit is harántolja (ezek áthalmozott anyaga alkotja ugyanis szelvényünk törmelékes rétegsorát). Ha történetesen egy ilyen mélyen erodált ponton harántoltuk volna az eocént, könnyen arra következtethettünk volna, hogy a denudációs periódus csaknem az egész lutéciait kitöltötte.
