Dr. Nagy I. Zoltán szerk.: Fragmenta Mineralogica Et Palaentologica 6. 1975. (Budapest, 1975)

A szemcsés aplitokat savanyú plagioklász, K-földpát, kvarc és kevés, de helyenként feldúsuló biotit építi fel. A szöveti kép változatos, leggyakrabban típusosán cukorszövetű, finomszemcsés felépítésű (TI. tábla, 1. kép). A savanyú telérek keletkezését VENDL (1914) a következő módon magyarázza: a gránitos magma maradék olvadéka a kristályosodás előrehaladásával SiC»2-ben egyre gazdagabb lesz és előbb gránitporfir, majd aplit, végül kvarctelérek keletkeznek. (Az utóbbiak már nyilván vizes oldatból.) A pánidiomorf szemcsés és a porfiros aplitok szöveti különbözőségét a lehűlés körülményeinek változásában látja. Véleménye szerint a gránit helyenként nagyobb, máshol már kisebb hőmérsékletű volt az aplitos magma benyomulásakor. A magasabb hőmérsékletű helyeken szemcsés szövetű, alacsonyabb hőmérsékletű mellékkőzet esetén viszont a porfiros szövetű változat jött létre. Véleményem szerint ez a magyarázat több ellentmondást rejt magában. Ha feltételezzük ugyanis, hogy az aplittelérek egyidejűleg nyomultak be és jelentős hőmérsékletkülönbségek léteztek a gránit különböző részein, akkor a két fajta aplitnak földrajzilag jobban el kellene különülni. Márpedig a porfiros és a szemcsés aplitok a hegység K-i és Ny-i felében egya*ránt megtalálhatók, sőt* a sukorói Ördöghegyen egymás közvetlen közelében is előfordulnak. VENDL elmélete alapján azt várnánk, hogy a porfiros aplitok legelterjedtebb fenokristályos elegyrésze a dihexaéderes kvarc, ha korrodált formában is de megtalálható legyen a szemcsés aputokban. Ezzel szemben azt tapasztaltam, hogy a szemcsés aputokban a kvarc egyértelműen a késői kiválás terméke. Nehezen értelmezhető a kétféle aplit megjelenési formájában mutatkozó különbség is. Amíg ugyanis a porfiros aplitok mindig csak teléres kifejlődésűek, a szemcsés aplitok lehetnek viszont fészkes, slires, tömzsös alakúak is. A székesfehérvári kőfejtő szemcsés aplitjának szabálytalan alakú, tömzsös kifejlődését már INKEY (1875) észrevette, és ezt a többi szerző is megerősíti. Ellentmondást látok továbbá abban a tényben is, hogy amíg a vékony erek és telérek (1-50 cm) kivétel nélkül szemcsés szövetűek addig a porfiros kifejlődésű aplitok csak méteres nagyságrendű telérekben fordulnak elő. Tekintettel arra, hogy a vékonyabb telérek gyorsabban hűlnek le, a fentemlített tény fordítottját várhatnánk. Maga VENDL (1914) is problematikusnak tartotta az igen savanyú, nagy viszkozitású aplitos magma felnyomulását 1-2 cm-es hasadékokba. Azért, hogy ezt a nehézséget áthidalja, feltételezte, hogy a magma sok könnyen illó anyagot tartalmazott. Ebben az esetben viszont sokkal inkább pegmatitnak kellett volna keletkeznie az aplit helyett. Azért, hogy az ellentmondásokat feloldjam új feltevéssel éltem. A továbbiakban azt a matematikában használatos gondolatmenetet követem, miszerint egy bizonyítandó tételt igaznak tételeznek fel és megvizsgálják, hogy a tétel nincs-e ellentmondásban a már jól ismert tényekkel. Ha ellentmondások lépnek fel a tétel nem lehet igaz, ha viszont ezt nem tapasztalják, akkor a tételt igaznak fogadják el. Feltevésem a következő: A szemcsés és porfiros aplitok nem egyidejűleg és nem is azonos módon keletkeztek. A szemcsés aplit a gránit fejlődésének szubszolidusz szakaszában, dilatáció nélkül, kiszorítással autometamorf, autometaszomatikus módon jött létre ("replacement aplite"), ezzel szemben a porfiros aplit a gránitporfirhoz hasonlóan, dilatációval és olvadék benyomulásával keletkezett ("dilation-injection aplite"). A továbbiakban megvizsgálom, hogy feltevésem milyen mértékben hozható összhangba a terepi, szöveti, földpátrendezettségi és közetkémiai kutatások eredményeivel.Annyi