Nagy Béla: Fradi futballmúzeum 47. Csak fradistáknak! (Budapest, 1990)
Búesnmeccs - 1988 Könyvünkben a búcsúsorokat az 1988. július 30-án játszott FTC—FF Malmö búcsúmeccsről idézzük fel az akkori Fradi Újságban megjelent cikkel... Pogány, Takács, Ehcrili. Hal» és S/.okolai elbúcsúzott az Üllői úttól AZ UTOLSÓ NEGYEDÓRA ZÖLD-FEHÉRBEN Valamikor még teljesen természetes volt, hogy ők öten együtt készülnek egy mérkőzésre. Nekik is, a szurkolóknak úgyszintén. Természetes, hiszen valamennyien biztos tagjai voltak a Ferencváros labdarúgó csapatának, mi több erősségei, kedvencei, akikért ezrek és ezrek zarándokoltak ki a hétvégeken az Üllői úti stadionba. Neveiket jelszóként skandálták, egy-egy parádés győzelem után százak vártak reájuk. Most, a megszokottól eltérve már a mérkőzés előtt egy órával mezbe öltöztek s kijöttek a pályára. A lelátó néptelen volt, szinte ünnepélyesen csendes s ők elkezdtek labdázni. Passzolgattak egymás között, majd egyikük önként beállt a kapuba, s a többiek pedig nekiálltak, hogy körbelövöl- dözzék. Míg hajdanában mindig izgalmasak, várakozásteliek voltak számukra a mérkőzést megelőző félórák, meg a bemelegítést jelentő percek, s alig várták már a kezdést jelentő bírói sípszót, most úgy tűnt, egyikük sem siettette az időt. Inkább megállította volna. Hogy még sokáig viseljék magukon a zöld-fehér színeket, hogy érezhessék jóidéig az itteni fű illatát, hogy lássák hogyan gyűlik a nép a lelátókon, hallják a régi biztatást, meg a megszokott közös éneket, amelynek végén felcsattan, hogy „a Fradinál nincs jobb, jobb, jobb...” A közönség pedig gyülekezett, őket ötüket pedig körülvették a tévések, a fotósok, meg az újságírók s arról faggatták, melyek voltak a legfelejthetetlenebb emlékeik, meg, hogy mit éreznek most, ahogy közeledik az FF Malmö elleni mérkőzés kezdési időpontja. Ők felel- gettek készségesen, egyikük elmondta, hogy mindig voltak és lesznek búcsúzók a futballpályán. Akik meghatottan, vagy éppen elszoruló szívvel veszik tudomásul, hogy idejük lejárt. Mások, újak, fiatalok foglalják el helyüket a régi öltözőben, ők kerülnek holnaptól a rivalda fényébe, nekik pedig megköszönik a tegnapi játékot, a régi nagy csatákat, a győzelmeket, a gólokat. És valamennyien ugyanazt érezték. Ugyanazt az ünnepélyességet s vele együtt a szomorúságot, amelyet csak az érezhet, aki végleg elbúcsúzik hőn szeretett pályájától, közönségétől. És egyszer csak eljött a kezdés időpontja is. Ők öten beballagtak az öltözőbe, hogy együtt vonuljanak ki a többiekkel. Az öt közül a hajdani kedvenc, Ebedli Zoli kapta most utoljára a kapitányi karszalagot s állt az élre, a többiek meg követték. A klubház előtt, a legendás Springer szobor tövében feldíszített asztal várta a búcsúzokat. Rajta öt doboz, bennük öt futballista szobor. Fradisták. Az asztal előtt nagyobb dobozokban öt színes televízió. A klub és az Orion gyár ajándéka. A két csapat oldalt sorfalat állt, ők öten közöttük, s figyelték az ügyvezető elnök, Hargitai Károlyt, aki meleg szavakkal emlékezett a klubnál eltöltött éveikre, tetteikre s megköszönte mindannyiuknak, amit a Ferencvárosért tettek. Aztán átadta a díszdobozokat, Czirinkó József vezérigazgató pedig az Orion gyár és a klub közös ajándékát, a színes televíziókat. A szurkolók pedig tapsoltak. Mint annyiszor nekik az elmúlt években. És most is, mint annak idején „ebedlizoliztak”, „takácsla- ciztak” sőt „rabtibiztek”. És emlegették Pogány László és Szokolai László nevét is ugyanúgy, a régi szeretettel, a hajdani büszkeséggel. Megtapsolták Pádár játékvezetőt is.
