Nagy Béla: Fradi futballmúzeum 44. Csupa kupa (Budapest, 2002)

kőzés előtt. Ott, ahol máskor zajos drukkerek vitatkoznak a meccs vár­ható esélyeiről, most kínos csönd honolt. Ráadásul hideg is volt, méghozzá olyan zimankó, hogy er­re mondják a népi bölcsek: bag­lyok is hullanak a fákról. Egy ideig tisztán lehetett hallani a Könyves Kálmán körút felől, néhányuk huho­gott is, aztán ezek is elhallgattak. S amikor pályára vonultak az együtte­sek, hogy a kísértetstadionban megmérkőzzenek egymással, a pá­lyán bent lévő szerencsések távolról „hajrá, Fradi!" csatakiáltásokat hal­lottak, meg azt, hogy „mindent be­le", sőt, elhangzott a jól ismert dal­lam a „Fradikéról". Hogy kik voltak ők, a dacolok, a kitartók? Három­százan lehettek és ahonnan koráb­ban a bagolyhuhogás hallatszott, most biztató szövegek szóltak szív­hez szólóan a zöldeknek. A harso­gok igazolták azt, hogy lehet szívből szurkolni - sportszerűen is. A fe­rencvárosi futballisták a meccs után kimentek azutcára és ott köszönték meg rajongóiknak a támogatást, a biztatást. Igaz, ezt nem tudták meg­hálálni. De jólesett nekik... (Esti Hírlap) Stadionból kiszorulva Fura dolog ez. Mész a Fradi- meccsre, s tudod, persze hogy tu­dod, üres lesz minden, csak beton körbe-körbe. Aztán odaérsz a sta­dionhoz, rendőrkordon végig a fa­lak mentén; lesed, itt van-e a bal­hézó kemény mag, hiszen ígérték, eljönnek, de csak néhány fagyos- kodó zöld-fehér sálas tinit látsz. Ácsorognak reménykedve, hátha mégis bejutnak valahogy. Te pedig előkaparod a sorszá­mozott bilétát, megvárod, amíg a névsorból akkurátusán kikeresik a nevedet, megnyílik a kapu, belép­hetsz. A csapatok már túl a beme­legítésen, öltözőjükbe zárkózva várják Vautrot sípszavát. S a francia jön is, valami dallamot dúdol, piros az arca, látszik, még ő is izgul. De mivel nem látja a játékosokat, ha­talmasat fúj a sípba, uraim, itt az idő, mehetünk. És miután kivonulnak, miután a lelátó maroknyi népe (dán és ma­gyar toliforgatók, fotósok és né­hány szerencsés protekciós) meg­tapsolja őket, kezdődhet a játék. S még reménykedünk. Még bízunk a csodában, hogy Fischer megmutat­ja, hogy Pintér majd bevágja, s Szeiler megfog mindent. Reménykedünk, mert nem tud­hatjuk még, a reménytelenség ki­lencven perce lesz ez a meccs. Csak azt látjuk, Pintér hiába tüzel kétszer is harmincról bődületes erővel, mert Schmeichel mindany- nyiszor odaér, s tereli a labdát szög­letre. Aztán azt látjuk, hogy nem lát­juk Fischert. Okechukwu tünteti el, szinte eljegeli, a magyar kilences­nek az első hatvan percben jófor­mán csak a reklamálásra ad esélyt. S miközben mi, szerencsések itt bent lassanként tudomásul vesz- szük, elmarad a csoda, kintről egy­re többször, s egyre erősebben hal­latszik, hogy Hajrá, Freadi, meg hogy Mindent bele! Kétszázan gyűl­tek össze, kétszázan próbálnak erőt lehelni a csapatba a falakon át. De hát nem megy, nem megy. A letá­madás és a lestaktika ugyan műkö­dik, de a magas labdákat a dánok láthatóan sokkal jobban kedvelik a mieinknél. Egyszerű focit játszanak, elrúgni, elfejelni mindent. S miközben présel a Fradi, a dá­nok kétszer is eljutnak Szeiler ka­CSUPA KUPA 73

Next

/
Thumbnails
Contents