Nagy Béla: Fradi futballmúzeum 41. Fradisták futballmezben III. Aranylabdás Albert Flórián és "aranycsapatbeli" kortársai, 1950-1968 (Budapest, 2002)
Ezen a képen is hárman vannak - de ez egy szilveszteri koccintáson készült, a klubház erkélyén. Balról: Csányi Béla kilencszeres teke világbajnok, Lelkesné Tomann Rozália kézilabda olimpiai bajnok és Bálint László - igen a „Báró”... jutottam szóhoz, sokszor felöltözve, „civilben” voltam, amikor találkoztam velük és - mivel adtam a szerelésemre - ekkor kaptam a Báró becenevet. így emlegetnek azóta is... Csak éppen azt nem tudja senki, hogy a fakóban lettem Báró... A bajnoki vacsora azonban örökké emlékezetes marad számomra, mert Lakat Karcsi bácsi úgy koccintott velem, hogy kezet adott rá: 1968. január 1-jétől bármelyik pillanatban várhatom, hogy a „nagyok" mezét húzom magamra. S előttünk állt egy csodálatosnak ígérkező mexikói téli túra... Ötéves álmom vált valóra 1968-ban: magamra húzhattam a Ferencváros bajnokcsapatának mezét! Ezt megelőzően, 1963-ban ifibajnoki címet szereztem a zöld-fehér színekben, sőt, voltam ifjúsági és 21 éven aluli válogatott is, de azt nem reméltem, hogy már a bemutatkozásom első évében felnőtt bajnoknak is elmondhatom majd magam. Igaz, Lakat Karcsi bácsi, az 1967-es bajnokság bankettjén már megígérte nekem, hogy az Egyetértéshez távozó Mátrai Sanyi helyére kerülök, de azt nem gondoltam volna, hogy már februárban átesem a tűzkeresztségen. Hát igen, az addig többnyire csak civilben villogó tartalékból - a választékos, ízléses öltözködés és a külföldi cigaretta volt a hobbim - kezdőjátékos lett Mexikóban! Számomra ez az emlékezetes esztendő a Fradi fénykorát idézte. Három évvel előtte a csapat bravúros játékkal elnyerte a Vásárvárosok Kupáját, Torinóban legyőzte a Juventust, s most megint nagy lendülettel haladt az újabb nemzetközi siker felé. A WK-ban egymás után búcsúztatta el a rangos ellenfeleket, 1968 januárjában pedig a Liverpool csapatát. S az Atletico Bilbao elleni két mérkőzésen már én is a kupaegyüttes tagja voltam. Ebben talán szerepe volt másnak is: 1968-ban vezették be, hogy két embert lehet cserélni, s így több esély nyílt számomra. Ez azonban egymagában még mindig csak a kispadot jelentette volna, ha... 1968. január 28-át írtunk, vasárnap volt. Előző nap a BEAC-pályán egy budapesti I. osztályú csapattal játszottunk, s ekkor már én is szóhoz jutottam. De ez, persze, csak edzés volt még... Amszterdam érintésével repültünk el Mexikóba, s közben Montrealban és Houstonban is megálltunk. Én, mint a legfiatalabb, csendben húzódtam meg a „nagyok” között, s azt figyeltem, hogy két nagy riválisom, Páncsics és Szűcs mit és hogyan csinál... A jelentős nemzetközi rangú Hexagonal tornán vettünk részt, és az első két mérkőzésen én bizony kívülről figyeltem csak a játékot. A bemutatkozáskor Mexikóváros válogatottjától kikaptunk, de a Toluca, az ottani bajnokcsapat ellen már győztünk. Ezen a találkozón Páncsics, a középhátvédünk megsérült, s Karcsi bácsi már közölte velem, hogy a harmadik mérkőzésen - az akkor még veretlen Jalisco ellen - én öltöm magamra a 3-as számú mezt! Ötvenötezer néző előtt játszottunk a guadalajarai csapat ellen, és Albert két góljával 2-0 arányban győztünk. Utólag megnéztem, mit írt bemutatkozásomról a Népsport, és ezt olvashattam: „a válogatott hátvédet a nagyon tehetséges Bálint helyettesítette - igen jól!" Én is úgy éreztem, hogy jól ment a játék. Novák sokat nyugtatott, bátorított, és Havasi, aki balhátvédet játszott, segített nekem. Előttem a Juhász-Szűcs fedezetpár kitűnően tartotta az ellenfeleket, s így szerencsésen estem túl a tűzkeresztségen. A folytatás azonban már nem volt ilyen sikeres, mert a Crvena Zvezdától is, és a Botafogótól is kikaptunk. S ebben én is benne voltam... 106
