Nagy Béla: Fradi futballmúzeum 34. Fradi nosztalgia 3. Fradi-szívű Toldi Géza (Budapest, 1999)
szerepeltettük. Óh, kiváló környezetben nevelődött ott a Géza gyerek! Akkortájt Lázár, Berkessy, sőt, egy ideig Táncos Misi is a tartalékcsapatban játszott. Hirtelen nem is tudom még, hány más, nagy jövő előtt álló fiatal csikóval egyetemben. (így kezdte visszaemlékezését a visszavonuló és vasárnap búcsúfelléptét rendező Toldi Gézára Pataky Mihály, a Ferencváros hosszú esztendőkön keresztül volt szakvezetője, a magyar labdarúgás egyik legnagyobb szakértője.)- Toldinak akkor nem jutott hely az első csapatban, amelynek csatársora akkor így festett: Rázsó, Takács II, Turay, Szedlacsik, Kohut. Helyesebben úgy mondhatnám: Toldi nem illett bele ebbe a csatársorba. Mert csak arról lehetett szó, hogy Szedlacsik helyére kerüljön. A csatársor szervi összetétele azonban ellentmondott annak, hogy Toldi és Turay egymás mellé kerüljön. Oda Szedlacsik kellett, az előkészítő, az ész, a fej, mert Turay a nagy „munkás", a kis Taki pedig a „végrehajtó" csatár volt. Azért később játszott Toldi Géza is ebben a csatársorban Szedlacsik helyén, de az igazi Toldi csak akkor virult ki, amikor már a Táncos, Takács II, Sárosi, Toldi, Kohut csatársor játszott együtt. Ebben találta fel igazán magát, maradéktalanul itt fejthette ki kivételes képességeit Toldi Géza. Munkabírására, keménységére és a kapu előtti határozottságára, főleg az utóbbira, de a munkabírására is - nagyobb szüksége volt ennek a csatársornak, mint bármi másra. Toldi szinte megelőzte korát! Hiszen ez a játékostípus mind nagyobb és nagyobb szerephez jut a labdarúgásban, és egyre nagyobb szerepet játszik a mérkőzések eldöntésében.- Közbevetőleg megjegyzem, hogy ezzel látszólag önmagam ütöm agyon, vagy - amint szeretik ellenfeleim állítani - megtagadom a múltam. Hiszen én is a techniká- zó, a magát a kapu előtt visszahúzó csatártípust képviseltem. Az én jellegzetességeim inkább Szedlacsikban voltak fellelhetők. Ez az észjátékos, a technikázó csatár is kell. Enélkül nincs csapat, nincs összjáték, nincs támadásfelépítés. De a mérkőzés nagy többségét végeredményben mégis a Toldi- féle játékosok határozottsága, munkabírása és gólképessége dönti el. Toldit a közönség nagy része csakhamar felfedezte, megszerette, felkapta és a zöldfehér játékostulajdonságok megtestesítőjének tartotta. Én inkább azt mondanám: Toldi jelentette a ferencvárosi hagyományok folytatását. A lelkes, lendületes játékot, a mindent beleadó küzdelmet, amelynek a híres, nagy sikereit köszönhette az FTC, a Ferencváros „jogelődje". A Payerok, Weinberek, Rumboldok, Bródyk, Gorszkyk szíve dobogott és dobog benne. A régi csatárok közül talán Bodnár Sanyira, a MAC jobbösszekötőjére emlékeztetett leginkább, de a mokány, karcsú fiúnál Toldi közel egy fejjel magasabb. Lehet, hogy Toldi Géza nem volt kifejezetten észjátékos, nem volt finomkodó, vagy az előkészítés ravasz munkáját végző csatár. Sokat is hibázhatott játék közben, - ez a sokat vállaló játékosokkal mind megesik. De szíve, lelkes odaadása, magát nem kímélő bele- dobása a legparázslóbb küzdelembe is, több hasznot jelentett a csapatnak, mint a finomkodás, a technika és főleg a kapu előtti visszahúzódás vagy túlságba vitt tech- nikázás. A Toldi-féle csatártulajdonságok ma mindennél többet érnek és a mérkőzések nagyobb részében ezek játsszák a döntő szerepet. Talán így fejezhetném ki: több mérkőzést nyernek meg a Toldi-féle tulajdonságokkal, mint a technikai bravúrokkal. Nem tagadom a technika szükségességét, sőt, állítom, hogy nagyon sok mérkőzést dönt el a nagyobb technikai készség, de a korszerű labdarúgást megelőzőleg is, amikor a KK- mérkőzések küzdelmei közepette kellett a csapatnak helytállni, bizony égető szükség volt Toldi bátorságára. Azokon a bécsi, prágai vagy római KK-mérkőzéseken, amelyeken az ellenfél mögött a tömeg zajongása, kiáltozása megfélemlítette a vendégeket, ott a galamb-lelkek hamar lekonyultak és a bátorságuk a cipőjükbe szállott. Ott, ezeken 34 FRADI NOSZTALGIA
