Fradi futballmúzeum 21. Fradi futball-félévkönyv '95 (Budapest, 1996)

is. A legnagyobb sztori Vincze Ottóval kapcsolatos. Szegény, életében először játszott balhátvédet, és bár derekasan küzdött, lyuk volt a csapatban. A szünetben odamentem hozzá, és agyba-főbe dicsértem. Gondoltam, ha az igazat mondom, teljesen összeomlik. Szemlátomást jól esett neki a dicséret, aztán a második félidőben rúgott két csodálatos gólt... Hogy most mi lesz? Nyerünk. Számomra a Fradi mostanában játssza a legnehezebb mérkőzéseit, ugyanis nincs annál rosszabb, mint amikor a lelátóról kell nézni a többieket...)

A három szerb, ha csak lehet, együtt tölti az időt. Egymás közelében ülnek az étkezéseknél, hármasban bukkannak fel a szálloda halijában, és a mérkőzés délelőttjén - amikor rövid séta szerepel a programban a tó partján - ugyancsak együtt bandukolnak. A legtöbb fényképet ők készítik, egy-egy szebb helyen összeállnak, és megkérik valamelyik társukat, hogy kattintsa le hármójukat.

Jókedvűek, de nam harsányak, az pedig kimondottan aranyos, ahogyan küszködnek a magyar nyelvvel. Kuntics és Kopunovics már sztár, Milovanovics még nem bizonyította képességeit, de a viselkedésükben nem fedezhető fel semmilyen különbség. A legtöbb oka talán éppen Milovanovicsnak lehetne az idegességre, hiszen most biztosan lehetőséget kap a bizonyításra, ám az arcán nyoma sincs a lámpaláznak. Nyugodt, de szemlátomást csak a honfitársai között oldódik fel teljesen.

Nehéz leírni Kopunovics arcát, miközben a séta alatt Novák Dezsőt hallgatja. Kettesben lépegetnek, az edző magyaráz valamit, Goran pedig irtó komolyan bólogatva hallgatja. Középpályást kell majd játszania, szokatlan szerepkör ez a számára, de látszik az arcán: rajta nem múlhat semmi, ő már elszánta magát, az utolsó csepp véréig harcolni fog.

(- Sohasem kímélem magamat, mindig teljes erőbedobással küzdők, de még engem is meglepett, hogy Zürichben mennyire elfáradtam. Elsősorban a védekezésre kellett nagyon figyelnem, különösen úgy, hogy általában ez nem elsődleges feladatom, de szerettem volna mindig felzárkózni a támadásokhoz. Mindez rengeteg energiát

emésztett fel, hiszen jóval nagyobb területet kellett beszáguldoznom, mint amekkorát szoktam. Én akkor lettem biztos a győzelmünkben, amikor Lisztes berúgta az első gólt.

Pajor Gyulai László (Sportissimo - 1995. november)

A „Swissairrel” kellett konkurálni

Noha légi fölényben voltak a zürichiek, döntetlent harcolt ki az FTC

Szomorkás volt a hangulat egy órával a mérkőzés kezdete előtt az Üllői úton. A klubházban azért, mert a Ferencvároshoz megérkezett az UEFA állásfoglalása a zöld-fehér szurkolók amszterdami kitiltásával kapcsolatban, s a levélben az áll, hogy az európai szövetség nem bírálja felül az Ajax döntését. Odakinn pedig azért érződött némi fájdalom, mert a nézőknek számot kellett vetniük azzal, hogy egy ideig - ki tudja, meddig? - valószínűleg nem látnak több Bajnokok Ligája-találkozót a IX. kerületi arénában. És hát olyan jó volt hónapokig egy levegőt szívni a kontinens labdarúgó-előkelőségeivel... A mindig bánatos búcsú vélhető közelségére utalt továbbá, hogy ezúttal csak lassan gyülekezett a közönség - nem úgy, mint az Ajax és a Real Madrid vendégszereplése idején -, bár ebben igazán nem elhanyagolható szerepet játszott a kemény novemberi tél, hiszen a pálya nem csupán a vonalazás, hanem a fagy miatt is „pompázott” - a helyhez illően - zöld-fehérben...

A zimankó dacára roppant forró pillanatok vezették be a mérkőzést, mivel egész „szöcskeraj” lepte el a gyepet a ferencvárosi térfélen, s a „kirajzás" váratlanul érte az FTC-t. A vendégek - Zürich után valóban meglepő - bátorságára jellemző, hogy Koller például oxfordozott, s hogy Comisetti veszedelmesen középre küldött szabadrúgásáról a söprögető Vega maradt le (csupán néhány centiméterrel) a házigazdák ötösén. A Grasshoppersen egyáltalán nem látszott a megannyi sérült kezdőjátékos hiánya, sőt eleinte azt gondolta az ember: jobb a „kettő”, mint az „egy”...

A huszadik percben azonban újból megelevenedett egy régi ferencvárosi legenda: nevezetesen, hogy nem múlhat el FTC-mér28