Fradi újság (1998)
1998 / 6. szám
mete mellől kidől az öreg tölgyfa, s a csemetének a továbbiakban magától kell növekednie. Játékostársam, kollégám, barátom volt. Mit mondjak még? Évekig játszottunk együtt, ő volt az, aki mindig erőt, hitet adott nekünk, amikor mi már talán teladtuk volna... A mérkőzések legkritikusabb pillanataiban tudott váltani, újítani, mindig bedobott valamit, amit nem lehetett aztán már csak csípőre tett kézzel, szenvtelenül nézni -, mert utánozni kellett. Futni vele, vagy utána, becsúszni együtt, vagy helyette. Nagyszerű élményekben volt együtt, közösen részünk. És ami a legérdekesebb: vele még a kudarcokat (mert abból is akadt bőven) is valahogy könnyebb volt elviselni. Néha olyan volt, mint egy apa, akihez kis srác korában az ember, ha nagy baj van, odabújik és meglógja a kezét... Vépi Péter: Ne várjanak most tőlem nagy szózatokat, én Pusztai Laciról a szörnyű hír óta jószerivel nem tudok megszólalni. Valamelyik nap is szóba került a neve egy baráti társaságban, s azt hitték a jelenlevők, hogy rosszul látnak, amikor a harmadik mondat után elcsuklott a hangom, s tele lett könnyel a szemem. Képzeld el azt a szituációt, hogy valakit barátként szeretsz, tudod róla. hogy az élet mindennapos ler- getegében az egyik legbiztosabb sziget, akkor fordulsz hozzá, amikor csak akarsz, s ez az ember egyszer csak... nincs többé. Hiába kopogsz be a szakosztály ajtaján, az íróasztala mögött nem ül senki, hiába kérdeznél, olyan választ, mint adott esetben tőle, már nem kapsz senkitől. Rólam azt tartják, hogy Dalnoki Jenő után a legnagyobb élő fradista vagyok, én azonban ezt a mindennél szebben csillogó címet ezennel átadom Pusztai Lacinak. Ha hozzáteszem, hogy ő nem volt Fradi-nevelés, nem az Üllői úton kezdett futballozni, nem itt szívta a levegőt kölyök vagy ifi-játékos korában, akkor talán mindenki megértheti, hogy ez a legtöbb, amit én Lacinak adhatok... Szűcs lajos: Érdekesen alakult a mi kapcsolatunk. En előbb voltam fradista, mint ő, hiszen engem a Dorogból az FTC, őt Szegedről a Honvéd igazolta le. Kettőnk közül én kényszerültem hamarabb váltásra, s akkor a Honvédban lettünk játékostársak. Nagyszerű volt vele futballozni, mert körülbelül azt vallotta erről a játékról, amit én, azaz: a győzelemért mindig meg kell szakadni, lehet gyengén játszani, de ha valaki megáll, vagy nem hajt, akkor az a létező legsúlyosabb bűn. Szerettem én a spilereket, a nagy labdaművészeket is, de igazán azok a hajtós, rakkolós, csupaszív játékosok álltak közel a szívemhez, mint amilyen Pusztai Laci volt... Őt mindig lehetett indítani, soha nem várta állva a labdát, neki nem kellett kiabálni, hogy jöjjön hátra a védekezésben segíteni, szóval... olyan futballista volt, akivel gondolkodás nélkül megy háborúba az ember. Később egy időre elváltunk, furcsa módon nem én kerültem vissza a Fradihoz, hanem ő húzott piros-fehér mez helyett zöld-fehéret... És a Hon- védnál már tulajdonképpen leírt Pusztai Laci élete legnagyobb tormájába lendült az Üllői úton. Nem véletlenül, hiszen oda került, ahol mindennél jobban becsülik és értékelik a klubszeretetet, a hajtást, az önfeláldozást, a mindenkori csapatérdek előtérbe helyezését. Márpedig ő mindebben művész volt, s mint olyan feltétlenül modellértékű. Át tudta venni azt a ritmust, amit az akkoriban még kölyköknek számitó Nyilasiék diktáltak, s nemcsak bajnokcsapat tagja lett, hanem a válogatott mezét is hosz- szú távra megszerezte. Az utam néhány évvel később ismét az Üllői útra vezetett, itt lettem edző, Laci pedig egy idő után a főnököm. Nagyszerű volt vele dolgozni. Nem felejtette el soha, hogy ő is futballista volt és az öltözőből érkezett, de ugyanakkor tudott vezetni is, ha kellett kemény volt, mint az antracit, ha kellett kifogástalanul játszott az érzelmek húrjain. Hogy barát volt, az nem is igazán jó kifejezés. Amióta nincs közöttünk, már én sem vagyok ugyanaz az ember, mint aki akkor voltam, amikor reggelente találkoztunk, hátb avágott, vagy megölelt, s azt mondta: mi van Lajos, tudok valamiben segíteni?... Lakat T. Károly (1987) Emlékképek Alig több mint négy hónap telt el a borzalmas nap óta, melyet igazán ma sem hiszek. Még mindig előfordul, hogy reggel a klubba jőve azt várom, hogy egyszer csak belép az örökké vidám munkatárs, a barát Pusztai Laci. De az ajtó kegyetlen. Neki már nem nyílik. Nem múlik el nap anélkül, hogy ne emlegetnénk, hogy ne gondolnánk rá, hogy ne beszélnénk róla. Laci csodálatos ember volt! Bármerre járok, szinte mindenütt felelevenedik valami emlék, valami, ami rá emlékeztet. Játékosként ismertem meg, és már akkor is leltűnt kedvessége, szerénysége, örökvidám, kicsit cinkos mosolya. Egy dél-amerikai túra során sokat beszélgettünk - még arra is volt időnk, hogy együtt üldögéljünk a tengerparton. Ott váltam családszeretetének tanújává. Beszélgetésünk, a vásárlóséták refrénje mindig Fruzsi és Lackó volt. Értük vállalta az eisenstadti „kirándulást” is, hisz az ő jövőjükért akart családi jólétet teremteni. Ausztriában is gyorsan „otthonra” lelt. Mindenki szerette. Emberként is profi volt. Ha Jozef barátjánál a lüszerüzletben sokan voltak, beállt segíteni. Amikor a klub parkolót épített, szórakozásból a hengert vezette, csapattársai is nagyon szerették. Ha lőzött - nem járt étteremekbe, ott is meggondoltan élt - a tél csapat nála ebédelt. Barátjai lettek a vendéglős, a benzinkutas Feri bácsi Eisenstadtban, a határőrök, vámőrök - hisz gyakran járt haza - éppúgy, mint a soproni bisztró dolgozói. Ezt a barátságot éreztem akkor is, amikor később már vezetőtársként együtt jártunk a különböző ügyek intézésében. Igen, Laci - a villámgyors szélső, a Pusztai lő: gól - vezető lett. Vezető abban, amit nagyon szeretett: a labdarúgásban. Amilyen kitartó, határozott volt a játékban, ugyanolyan vezetőnek ígérkezett. Gyorsan túllépett az „óvodás korszakon", átlépte az „iskolai" időszakot is. Szinte egycsapásra e téren is szakmáját jól ismerő leinőtt lett. Kezdeményező-készsége, az új iránti fogékonysága, döntési gyorsasága, nemet is mondani tudó vezetői egyénisége nagy reményekre jogosította. Első lépésként vele kívántuk megoldani labdarúgó-szakosztályunk életében a technikai igazgatói szervezeti (ormát, de hittük, hogy magasabb egyesületi vezetői feladatokra is képes lesz. Vezetőként is ugyanolyan maradt, mint játékosként. Szerette a jó hangulatot, a vicceket, az évődést. A téma mindig a „földön hevert". Lacival egyfajta különleges hangulat is eltávozott, sajnos visszavonhatatlanul. Nem szégyenlem leírni, „árnyékában" jó volt dolgozni. Vele jó volt utazni, tárgyalni, hisz hazában és azon kívül is ő volt a Pusztai Laci! Hargitai Károly (1987) Az a bizonyos 7-es mez Az 1981-ben megszerzett bajnokság után az öltözőt majd szétvetette a boldogság. A játékosok egymást ölelgették, a vezetők rázták a győztesek kezét. Novák Dezső edző a tőle megszokott rezzenéstelen arccal állt az egyik sarokban, és pásztázta az örömmámorban úszó Fradi-családot. Ebben a pillanatban talán szentségtörésnek számított, ám mégis kénytelen voltam fiam kérését tolmácsolni Dezsőnek. A dolog előzménye az, hogy az akkor hétesztendős kis srácom ötéves korában gondolt egyet, s elhatározta, hogy ettől a naptól kezdve elkezdjük gyűjteni a hazai és külföldi futballcsapatok mezét. Lelkemre kötötte az útravalót, s a világ minden részéből csak úgy térhettem haza, úgy léphettem át otthonunk küszöbét, ha hoztam magammal egy értékes tróteának tartott dreszt. Természetesen, amikor a Fradi megnyerte a bajnokságot, akkor is megkaptam a magam leckéjét: „Apu, szerezz nekem egy olyan mezt, amelyikben valamelyik kedvencem rúgta a labdát!...” Nos ezért kellett kihasználnom az alkalmat, és Novák Dezső segítségét kérnem a gyerek álmának, vágyának teljesítéséhez. A szereléshalomból a mester kivett egy darabot, s én boldogan gyömöszöltem hónom alá az aranyérem által értékében alaposan megnőtt mezt. Csak otthon vettem észre, hogy ez a 7-es számú mez volt, vagyis Pusztai Lacié. Fiam boldog volt, én pedig elégedett, hogy nem okoztam csalódást a lelkes kis tradistának -, aki ma már az FTC ifjúsági III. csapatának hálóját őrzi. A gyűjtemény egyik különösen értékes darabja lett ez az ízléses, zöld-tehér színkombinációjú mez, természetetesen a bajnokság miatt, a hozzá kötődött emlékek varázsától. Sajnos a nyár óta szomorú memento is ez a mez. Amikor megtörtént a tragédia, néhány napra rá a fiam elővette a szekrény mélyéről, és a megszokottnál is nagyobb gondossággal hajtogatta össze, simította végig. Ebben a gesztusban sok minden benne volt. Hiszen ebben játszott ő, akit oly fiatalon ragadott el az értelmetlen halál, s aki annyi, de annyi szép percet szerzett a ferencvárosi szurkolótábornak. A napokban egy ismerősöm tízéves kisfia járt nálunk. Hallotta, hogy gyűjtjük a mezeket, így hát rövid időn belül sportmúzeummá alakult át a lakás. A mexikói válogatott mezétől a spanyol címerrel díszített mezig a Daszajev által viselt kapustrikóig sorra vettük a készlet valamennyi darabját. Amikor előkerült ez a bizonyos zöld-fehér ereklye is, a kisfiú rám nézett, és csak ennyit kérdezett: ki játszott ebben? Hirtelen nem tudtam mit válaszolni, csak annyit feleltem: egy híres Fradi-játé- kos. Vizsgálgatta a gyerek a trikót, és újabb kérdéssel rukkolt ki: Mégis melyik játékos volt az?- Válogatott focista volt, de sajnos már nem él. Pusztai Lászlónak hívták - válaszoltam.- Mesélj róla! Milyen focista volt? - faggatott a barnaszemű legényke.- Tudod, rendkívül gyors volt, lobbanékony. Szélvész sebességgel száguldott a jobboldalon és mindig sportszerűen játszott. Képes volt 90 percen át, megállás nélkül hajtani.- S mondd, sok gólt rúgott? - csillant fel a fiúcska tekintete.- Láttam tőle bombagólt is, no meg rafináltan csúsztatott fejesgólt a Népstadionban, de nem ez volt rá az igazán jellemző. Sokkal inkább az, hogy kiszolgálta a társait, igazi csapatjátékos volt. No és a partdobásai. Ha hiszed, ha nem, a partvonaltól a tizenhatos túlsó végéig be tudta dobni a labdát. Ezek telértek egy szögletrúgással, olyan veszélyesek voltak.- Szerették ezt a játékost a szurkolók? - hangzott a következő kérdése a gyereknek.- Az ilyen típusú sportembert általában kedvelik a drukkerek. Pusztai Lacit pontosan ezekért a tulajdonságaiért, no meg a szerénységéért tisztelték a Ferencváros hívei.- S áruld el, hogy halt meg? - tudakolta kis vendégem a tragédia körülményeit.- Egy borzalmas autókarambolban, méghozzá úgy, hogy ők teljesen vétlenek voltak a balesetben. Sajnos, nemcsak Pusztai Laci halt meg az ütközésnél, hanem a felesége is, sőt a két kisgyermekük is megsérült a szomorú esetnél. Szerencsére szép lassan teljesen felgyógyulnak, s valamennyire kiheverik majd ezt az iszonyú napot.- Szegény gyerekek! - sopánkodik kis barátom, majd meglepő kéréssel rukkol elő: - Add nekem ezt a dresszt!- Ne haragudj, ehhez nincs jogom, mert ez a fiam tulajdona. Ő pedig nem válik meg tőle a világ minden kincséért sem. Tudod, ő még látta játszani Pusztai Lacit... (gyenes) (1987) PUSZTAI LÁSZLÓ // /// //M
