Fradi újság (1997)
1997 ősz / 5. szám
6 FRADI ÚJSÁG A Ferencvárosi Torna Club búcsúját hoztam erre a szomorú helyre - egykori játékosunk, Czibor Zoltán ravatalához. Czibor 1948 és 1950 között, mintegy ki- lencszáz napon át volt a kilencedik kerületi csapat jeles játékosa. Tagja volt a Ferencváros legendás csatársorának, minden idők leggólképesebb ferencvárosi ötösfogatának. Ebből a híres csatársorból negyedikként távozott az élők sorából. Előbb a Budai, Kocsis jobbszárny, idén pedig a Mészáros, Czibor balszárny tért meg az égi futballpályára. Czibor ifjúkori góljai - százszámra bemutatott trükkjei - már a későbbi világklasszist idézték... Fájdalom, hogy amikor a Fradi-szerelést felváltani kényszerült, nos, nem a mi színeinkben lett világhírű labdarúgóvá. Mi ferencvárosiak azért nagy tisztelettel és soha el nem múló emlékezéssel búcsúzunk egykori labdarúgónktól, aki hatvanadik születésnapján nem mulasztotta el kijelenteni: élete legszebb futballperceit ifjúként, önfeledten zöld-fehér mezben játszotta... Most pedig zöld-fehér szalagos koszorúnk is kísérje utolsó útjára a Fradi örökös bajnokát. Czibor Zoli hosszú álmod legyen békés és csendes - a Fradi-tá- bor nevében búcsúzom, Isten veled. (Nagy Béla búcsúztatója) In Memóriám Czibor Zoltán Az örök kiszámíthatatlan Grosics Gyula, az aranycsapat kapusa, a „fekete párduc” széles látókörű, intelligens embernek tartotta Czibor Zoltánt. A legendás balszélső híres volt arról, hogy mindig megmondta a véleményét, volt is baja emiatt. Az ötvenes .években nem tett jót senkinek, ha megmondta a véleményét, de hát Czibor Zoltánra szükség volt a válogatottban és a Honvédban. „Kiállt a maga és mások igazáért - mondta Grosics. - Az 1956-os forradalomban is tevékeny szerepet vállalt, így nem is maradt más választása, mint hogy kint marad. Ha visszajött volna, egészen biztosan felelősségre vonják.” Az egykori kapus ma is úgy emlékszik rá, mint az aranycsapat egyik világklasszisára. Neki is rögtön az jut eszébe, hogy Czibor játékának a kiismerhetetlen- ségében rejlett a különlegessége. Borzasztó nehezen tudták semlegesíteni az ellenfelek. De világklasszis ide, világklasszis oda, Czibor is, akárcsak a többiek, alárendelte magát az együttes érdekeinek. „Ez volt a csapat nagy erénye, ettől voltunk olyan jók” - tette hozzá Grosics. A csapat gyakran edzőtáborozott, a mérkőzések után is volt közös programjuk, de utána mindenki a maga társaságával tartott. „Czibor barátkozó természet volt, de nem könnyen találta meg a barátkozáshoz a megfelelő kereteket. A csapatnál Budaival és Kocsissal nagyon jóban volt, de a többiekkel is mindig normális viszonyt tartott fent" - emlékezett vissza Grosics Gyula. Puskás Ferenc, az aranycsapat kapitánya így jellemezte egykori csapattársát: kitűnő ember volt és nagyon jó futballista. „Néhány hete találkoztam vele, de csak annyira, hogy köszöntünk egymásnak. Nagyon sietett valahová. Akkor láttam utoljára... Éveken keresztül játszott mellettem, csak egy-két meccsen szerepelt a jobb szélen. Remek játékos volt, annak azonban nincs értelme, hogy összehason- lítgassam azokkal a balszélsőkkel, akikkel együtt játszottam pályafutásom során. Közöttünk soha nem volt rivalizálás, bár voltak próbálkozások, hogy szembeállítsanak egymással. Mi azonban nagyon jó barátok voltunk mindig. A spanyolországi évek alatt viszonylag keveset találkoztunk, ő Barcelonában, én Madridban, sok volt az az ezer kilométer. Amióta azonban mindketten hazatértünk, igyekeztünk ezt pótolni. Tudtam róla, hogy beteg, de ő soha nem kért segítséget senkitől, én pedig nem tolakodtam. Nagyon fáj, hogy elment, hiszen fiatal volt még.” Buzánszky Jenő, az aranycsapat jobbfedezete: „Az osztrákok elleni mérkőzésen, amikor először volt válogatott, én az újpesti pálya lelátójáról csodáltam a játékát. Másfél évvel később, 1950-ben Bulgáriában kerültem a csapatba, azóta játszottunk együtt. Kiszámíthatatlan futballista volt, közülünk a leggyorsabb, két lábbal játszott, a jobbal talán egy kicsit jobban, ezért is tudott befelé cselezni. Jellemző volt rá, amit Szepesi György mondott az egyik közvetítésében: Czibornál a labda, nem tudja, mit csináljon vele, hát még az ellenfél honnan tudná? Bizony, mi, a csapattársak sem tudtuk mindig követni... Czibor Zolival a pályán kívül is jól megértettük egymást, és amikor végleg visszajött Magyarországra, újra közel kerültünk egymáshoz, már csak azért is, mert mindketten Komárom megyeiek vagyunk, sokszor meglátogattam. Tudtam, hogy nagyon beteg, a svájciak elleni meccsre még jegyet kért, de a Népstadionba már nem mehetett ki. Itthon nem nagyon találta a helyét, bár a hivatalos elismerést megkapta. Komárom labdarúgása nagyon sokat köszönhet neki, volt elnök, tanácsadó és mindenes, a neve hallatán megnyíltak az ajtók, vezetők és szponzorok szívesen segítettek neki. Aki felületesen ismerte, csak a csipkelődő természetét vette észre, de aki közel került hozzá, tudta, hogy igazából nagy szívű ember volt, mély érzésekkel. A labdarúgásról is azt tartotta, hogy erkölcsi tisztaság, akarat nélkül nem lehet eredményt elérni. Hazafias gondolkodású ember volt, ezért is ment el '56-ban. Megnyugvást jelentett számára az a tudat, hogy magyarföldben temetik majd el.” Szepesi György, aki végigkísérte az aranycsapat diadalmenetét: „A legkiismerhetetlenebb magyar balszélső volt, a helyzet- felismerése kiemelkedő, és ami a leglényegesebb: gondolkodott a pályán. Ő is osztotta Bukovi Márton véleményét: a futballista a nyak fölött kezdődik. Sok mérkőzésen láttam, a legjobb az 1952-es olimpia döntőjében volt, az az ő meccse volt. Adott egy gólpasszt, aztán rúgott egy gólt, mindkét megmozdulása zseniális helyzetfelismerésre vall, gyakorlatilag ezekkel nyertünk. Amíg külföldön élt, addig is többször találkoztam vele. Vagy huszonöt éve arról beszélt, hogy rendetlenség uralkodik a magyar futballban, nincs rend az NB l-ben a spanyol bajnoksághoz viszonyítva. Nincs rend a csapatokban sem, meg a válogatottban sem, mert a játékosok vagy nem értik meg a kapitányt, vagy nem is érthetik meg, mert úgy beszél, hogy nem lehet követni. Czibort akkor is foglalkoztatta a magyar labdarúgás sorsa, és amikor hazajött, rengeteget segített a komáromiaknak."
