Fradi újság (1995)
1995 ősz / 1. szám
18 FRADI ÚJSÁG Na, mondd már: ki vagyok? „LUKACS EVANGELISTA 75 ÉVES Az egykori Képes Sport címoldalán Lukács Edét 1944. július 2-án láttam először Kolozsvárott. Balszélsőt játszott a Ferencváros futballcsapatában a megismételt Magyar Kupa-döntőn, amelyet a budapesti 2:2 után a Szamos-parti városban 3:1-re nyertek meg a zöld-fehérek. Többek között a villámgyors, bátor-mokány Lukács játékának is köszönhetően. „Látod? Azt a tűzgolyót Nagybányáról vette meg a Fradi..." - tájékoztatott az ősfradista Vili bácsi, aki azokban az években oltott be engem is a futball vírusával. Mintegy három évtizeddel később egy kopaszodó-öregedő életművész állított be az aradi szerkesztőségbe. Széles mozdulattal dobta fel hatalmas aktatáskáját az íróasztalra, s ellentmondást nem tűrő hangon szólított fel bennünket: „ Találj már valakit, aki tudja, hogy ki vagyok én!" Azt hittem, emlékezetkiesésben szenved, netán tudathasadásos az úr, pedig csak azt akarta bizonyítani - elsősorban önmagának hogy a dicsőség nem múlandó. Némi barkochbázás után kiderült, hogy ő az a Lukács Ede, aki makacs „kultúrvigécként” évről évre kijárja a román hatóságoknál az útlevelet az erdélyi magyar színészeknek, hogy „eladhassa" őket Amerikában. Amúgy „mellékesen" szóba hozta azt is, hogy valamikor híres futballista volt, és hogy az ő fia az a csodálatos képességű jobbszélső, akiért akkortájt valamennyi romániai klub versengett, és aki később oly hamar hagyott itt bennünket. Újabb évtizedeknek kellett eltelniük, amíg újra összefutottam Lukács Edével. Ezúttal a Nemzeti Sport szerkesztői szobájában támadott: „Na, ki vagyok?" A szerkesztő úr kaján vigyorral asszisztált a töprengésemhez, tehette, könnyű helyzetben volt, ismerte jól a kisöreget, hiszen anno Lukács Ede boronálta össze a szerkesztő felmenőit... Az FTC ajándékait Nagy Béla adta át Végül csak eszembe jutott: „Ede... Ede bácsi... Hát te... ?" Kiderült, hogy az életművész Lukács Ede a 75. születésnapi ünnepségét szervezi, s éppen a ven- dégtoborzó körútját járja.-Egykori csapattársaim közül már csak Rudas és Gyetvai él, remélem, eljönnek fel köszönteni, bár ebben a korban - elvégre ők is közel járnak a hetvenöthöz - az ember sohasem tudhatja... Aztán elérkezett a várva-várt nap is. Az egri Minaret Szálló kerthelyiségében pénteken este rendezett születésnapi megemlékezésre két földrész öt országából érkeztek vendégek. Az Erdélyből 1987-ben áttelepült Lukács Edét Habis Lászlóégri alpolgármester köszöntötte, kivonult a helyi televízió, a sajtó, kattogtak a fényképezőgépek, kupacba gyűlt a születésnapi ajándék, a mosolygós-könnyes méltató beszédek pedig mind az ő pályafutásáról, leleményességéről, barátságáról és emberségéről szóltak... A Ferencváros nevében Nagy Béla, a mindent tudó krónikás köszöntötte, átadva neki a „további hetvenöt évig járó Fradi-órát", valamint a 25. bajnoki aranyérmet megszerző csapat ajándékát, a játékosok és a vezetők aláírásával „ellenjegyzett" száraz vörösbort.-Tudom, hogy szentségtörésnek számít Egerbe bort hozni, de hiszem, hogy ezúttal bűnbocsánatot kapok... - szabadkozott a kolléga. Egyébként az Erdély-válogatott Lukács Edét a zöld-fehérek 1941 nyarán igazolták le. Az erőszakos jobbszélső első hivatalos meccsét 1941. augusztus 9-én játszotta, mégpedig a Szent István-kupa döntőjében, a Latorca utcai pályán, ahol az FTC 3:2-re nyert a Nagyváradi AC ellen. A győztes gólt 2:2 után az újonc Lukács szerezte. Ugyancsak a Fradi „kódexírójától" tudtuk meg azt is, hogy az ünnepelt 1947. március 9-én az Üllői úton (FTC-Újpest 1:0) szerepelt utoljára zöld-fehér mezben, és hogy az ötösfogat akkor a következő volt: Lukács, Szabó, Mike, Sáros! dr., Gyetvai. Lukács Ede 96 bajnokit játszott a Ferencvárosban és jobb- vagy balszélsőként ösz- szesen 44-szer zörgette meg az ellenfelek hálóját. Később visszaköltözött Erdélybe, ahol magánéletében az öröm és a bánat gyakran járt kézenfogva. Élete mottóját a 75. születésnapján ismertette: „Az embernek ugyanannyi a fizetése akkor is, ha jót tesz, és akkor is, ha árt valakinek. Hát akkor miért ne tennénk jót?” A szintén zöld-fehér színekben álmodó Bács Ferenc színművészt is Lukács Ede vitte ki annak idején Amerikába.-Kilencszázhetvenben Ede bácsi egy nap rámtelefonált Maros- vásárhelyen, hogy művész úr, holnap reggelre csináltasson kilenc útlevélfényképet, mert... Akkoriban Romániából magyar színészként külföldre, pláne tengerentúlra... És elintézte! Emlékszem, mi ketten előrementünk, megszervezni a körutat. Az öregecske Polski Fiatjával döcögtünk el Luxemburgig, mindössze ötven-ötven dollárunk volt - szállásra, étkezésre, benzinre... Kitartott a pénzünk, mert mindenütt összefutottunk régi fradistákkal, Lukács-imádó sportemberekkel. Természetesen Amerikában is! Egyébként életem legnagyobb sportsikerét is Ede bácsinak köszönhetem. Én, aki csak diákként futballoztam (Bács Ferenc különben igen tehetséges kosarazó volt, a színpad csábította el a palánk alól - A szerk.), a frankfurti szállodában háromszor is eredményesebbnek bizonyultam a harisnyákból összedolgozott rongylabda szemétkosárba rúgásában, mint Ede bácsi! Az ünnepelt rábólintott a történetre, és csak annyival egészítette ki, hogy a színművészeket sokféleképpen kellett doppingolnia... A szeretve tisztelt Bodor Pál meghatott rajongással szólt az ün- nepeltről, majd felolvasta az ajándékba vitt könyvébe írt dedikációt: „Köszöntő Lukács evangélistának, aki valószínűleg tudja, mi az öröklét, aki nemcsak a labdával tudott cselezni, hanem olykor a diktatúrával is, aki ravaszul és bölcsebben tudott jót cselekedni, mint mindenki más rosszt - köszönet Lukács Edének, mert neki tulajdoníthatjuk a legvigasztalóbb tanulságot: néha a jók is tudnak ügyesek lenni. A századnak még csak a háromnegyedét élte meg - 25 év múlva újra találkozunk, ugyanitt." Ede bácsi minden bizonnyal akkor is nekünk szegezi majd a kérdés: „Na, ki vagyok?" Oroszhegyi Károly (Nemzeti Sport) Oroszhegyi Károly Egerben - a cikk írása közben... Polgári B\nkRj. POLG \PJ B\NL\Rt. Bács Ferenc is eljött köszönteni „Lukács evangélistát”
