Fradi újság (1994)

1994 / 6. szám

FRADI ÚJSÁG 3 Szekeres Tamás, az FTC 130. válogatott labdarúgója. Jól, és főleg gyorsan halad Sze­keres Tamás szekere. A Ferencvá­ros kőkemény, s még mindig csak 21 éves védőjátékosa valóságos vil­lámkarriert tudhat a magáénak. Alig mutatkozott be az élvonalban, s lett egyre stabilabb tagja a Zöld Sasok kezdő tizenegyének, Verebes Mágus meghívója után máris magára húzhatta a válogatott címeres mezét. Édesapja, idősebb Szekeres Tamás mindig is erről álmodozott. Ha már neki nem si­került, a fia vigye minél többre, s ebben minden segítséget meg is adott a számára. Sokan ismerik őt az Üllői úton, de kevesen tudják, hogy valaha ő is futballozott a Fradiban.- Az már elég rég volt, és sajnos nem tartott sokáig - mondja a papa.- Annak idején a serdülő V.-ben kezdtem a felejthetetlen emlékű Logodi Laci bácsinál, majd egészen a serdülő IV.-ig vittem. Vagyis másfél évig játszottam a Fe­rencvárosnál.- S miért kellett abbahagynia?- Nagyon messze laktunk a pá­lyától, a szüleimnek meg nem ada­tott meg a lehetőség, hogy minden­nap hordjanak az edzésre. A ta­nulást és a sportot ilyen távolság­ban már csak időben sem tudtam összeegyeztetni. Úgyhogy ezért sem lehetett belőlem élvonalbeli labdarúgó.- Hol folytatta a pályafutását?- A Budapest első osztályban, a Fások gárdájánál. De nemcsak fo­ciztam, több sportágat is kipróbál­tam, versenyszerűen pingpongoz­tam és súlyt is emeltem.- Mikor vette észre, hogy fiában komoly tehetség lakozik?- ügy négy-öt éves lehetett, amikor a kertünkben már rengeteget passzolgattuk egymás­nak a labdát, főleg a fejelést és az ollózást gyakoroltuk. Valamivel később magammal vittem a Klauzál térre a haverok közé, s már akkor sem ő volt a leggyengébb, pedig ott jó spilerek is játszottak.- Akkoriban hitte volna, hogy a Fradi védője lesz? Az idősebb Szekeres- Szerintem minden szülő egy kicsit elfogult a gyerekével szem­ben, s bízik benne. Persze a sze­rencse is szükségeltetik ahhoz, hogy végül a tehetsége ki is bon­takozhasson. Ifjabb Tamás mintegy 14 esz­tendővel ezelőtt jelentkezett élete első edzésére, még a László Kórház pályáján, Serli Sándornál.- Érdekes módon az első alka­lommal a nagymamám vitt oda. Persze utána már az apu hordozga- tott az edzésekre. Később, legalább nyolc éven keresztül sokat vállalt magára a csapat szülői mun­kaközösségben. Szinte végig ott volt körülöttünk. Nagyon lelkesen és örömmel csinálta - emlékszik vissza.- Úgy tudom, hogy pont ennek kapcsán jelentős szerepet játszott abban, hogy ifista korodban Norvégiába szerződhettél.- Többek között ő intézte a Fra­di utánpótlás dániai és norvégiai túráit, ahol nagyon hamar össze­haverkodott a kinti magyarokkal. Egy ilyen kapcsolat révén jutottam ki egy ottani alsóbb osztályú együtteshez, a Vagakameratana csapatához, ahol egy hazánkfia volt az edző.- Nem hinném, hogy bárkinek is ártana, ha már idejekorán belekóstol egy kicsit egy másik ország, egy másik futballkultúra hangulatába - veszi vissza a szót a papa. - Ezért is szerettem ezeket a kinti tornákat, láthattuk, hogy például a skandinávok milyen csodás fesztiválokat szerveztek a legfiatalabb korosztályoknak is. A Norway Cup-on évek óta többszáz csapat vesz részt, óriási fieszta, ami a srácoknak egy életre szóló élményt adhat. Hogy mást ne em­lítsek, egy ilyen Dan Cup alkalmá­val figyelt fel a honi sajtó a kis Lisztes Krisztiánra is... Arról nem beszélve, hogy valóban nagyszerű kapcsolatokat alakítottunk ki a kin­ti magyarokkal. Ennek köszön­hetően ment ki Tamás '90 január­jától októberig. Amikor meghallot­ták, hogy 42-szer szerepelt már korosztályos válogatottban és hogy a Fradiban játszik, egyből hívták, pedig nem is látták még futbal­lozni.- Ön szerint sokat használt Tamásnak az a hűvös északon eltöltött tíz hónap?- Feltétlenül. Mind mentalitás­ban, mind fizikailag rengeteget fej­lődött, amellett, hogy emberileg is lényegesen változott, nyelvet ta­nult, felnőttebb, önállóbb lett, mint mielőtt kiment Vétek lett volna ki­hagyni ezt a lehetőséget.- És szerinted? - kérdeztük is­mét a fiút.- Ártani nem ártott, az biztos.- Ettől függetlenül bármibe le merném fogadni, amikor hazajöt­tél, nem gondoltad volna, hogy három év múlva válogatott leszel...- Hát, az biztos. Még arra sem igen, hogy ilyen hamar pályára léphetek a felnőttek között.- Emlékszel az első meccsedre a Fradiban?- Hogyne! A Vác ellen debütál­tam, s mindjárt kezdőemberként. A végeredmény 0-0 lett, de többen is mondták, hogy nem okoztam csalódást.- A válogatottban egy kife­jezetten rosszemlékű mérkó'zésen szerepeltél először. Hogyan emésztetted meg újoncként a szlo­vénoktól elszenvedett vereséget?- A Himnuszt csodálatos volt hallgatni. A pályán már nem min­den történt úgy, ahogy szerettük volna, de azt hiszem, ez nem raj­tam múlt. Bár az is igaz, hogy a néhány udvarias dicsérő szó mellett én is úgy érzem, játszottam már jobban. Idősebbik Szekeres nem élhette át az ünnepi pillanatokat, hiszen éppen külföldön tartózkodott.- Ausztriában voltam, s rádión hallgattam, mi történik a pályán. Nagyon izgultam a srácért. Emlék­szem, amikor az NB I-ben játszott először, akkor is remegett a kezem- lábam, egyik cigiről a másikra gyúj­tottam. Szerencsére a srác nem izgulós.- Tamás legjobb tudomásom szerint egyedüliként az NB I-es fut­ballisták között nappali egyetemre, bölcsészkarra jár Miskolcon. Minek örülne jobban, ha választa­nia kellene, a futballt vagy a tanul­mányait hagyja inkább abba?- Ebbe igazán nem szólhatok bele. Egy futballpályafutás jó eset­ben is 35-36 éves korban lezárul, s az utána hátralévő időszakot valamivel meg kell alapozni. Ha Tamás bírja a kettősséget, már­pedig úgy fest, hogy bírja, vi­tathatatlanul így biztosítja be leginkább a jövőjét. Naszály György A jó nevű csatár nagy nehezen lő - egy potyagólt. Utána egyszerűen kibújuk a bőréből, örömében. A levegőbe veti magát, mint egy delfin. Tigrisugrással veti rá magát a társaira. Három óriási bukfenc! Majd átrepül a korláton, megcsókolja a legrondább szurkolót, aztán visszaugrik, a felhőkbe emeli őrjöngő tekintetét, végül leborul a gyepre, mint egy török az imaszőnyegére és megköszöni az égnek a csodát: két méterről segített bepöc- centeni a labdát az üres kapuba! Igen, ez példátlan öröm. Mindnyájan vele örülünk. Nem veszett ki még az emberiségből a mámor, a ritka extázis és a szuperöröm szimfóniája. De hogy volt régen? Akkor még ott volt a gólzsák, az több volt, mint focista. Olyan volt, mint a színészek közt a „bohóc”: a Feleki Kamill, a Kabos Gyula, a Latabárok, a Kis Manyi, a Hofi. Régen a Takács II, a Sárosi Gyurka a Fradiból, meg az újpesti Szusza Feri, Avar Ricsi, Zsengellér, meg a kispesti Kocsis Sanyi, Puskás Öcsi, meg az MTK-s Cseh II, Hidegkúti Nándi, ott ácsingolt a tizenhatoson, amikor jött feléje a beadás, csak úgy, lezseren odaszólt a társaihoz: „Na srácok! Indulhattok a középkezdéshez!” A felejthetetlen Takács II. néha még a kapusnak is viccet mondott: „Két kí­nai utazik a vonaton...” - és úgy lőtte be a gömbölyűt. A Puskás Öcsi is kiszólt néha: „ Várjatok! Először a kapufára lövöm és csak a visszapattanót centizem a vinklibe. Na látjátok!” Nem is örültek, meg őrjöngtek a régiek. Ennyire. Természetes volt: itt a helyzet, itt a gól. ahogy a sebészprofesszor veszi ki a vakbelet, tízből tízszer. A bajor Gerd Müller vállat vont és úgy ragasztotta be a lasztit a kapus hasa alatt, hogy alig lehetett kihámozni a hálóból. És mégsem bolondult meg az örömtől. Csak most jött ez divatba. Azért, mert ma a biztos helyzet értékesítése tíz esetből egyszer sikerül. Egy profinak! Talán el vagyunk átkozva? Egy frászt Idegállapot kérdése, urainl. Idegál­lapot! A félelem citeráztatja meg azt a labdát, amely húsz méterről biztosan telibe találna egy sárgadinnyét - a vidámparkban. Mi lesz, ha elbaltázom - mit fog írni a sajtó? Mit fog szólni a mama? És a szponzor? Zutty, már el is találta a komerzászlót. Ráadásul minden hibával növekszik a félelem és a következő kapuralövés még majrésabb lesz. Az már kirepül a stadionból. Ez nem képesség dolga. A kétméteres magasugrótól nem várhatjuk, hogy kettőnegyvenet ugotjon. De a kapu előtt elveszíteni a fejet és a labdát - az a túlzott felelősségérzés sorvasztó győzelme a gépies biztonság felett. És ha néha mégis sikerül, akkor jogos az eszeveszett hajcihő, a cirkuszos mámor, amelyhez hasonló öröm talán nincs is a mindennapi életben. Vagy mégis? Ige­nis van! Mégis van! És ez az öröm, a rég várt ritka öröm: A NYERÖRÖMü G. Dénes György Gólöröm - nyeröröm!

Next

/
Thumbnails
Contents