Fradi újság (1993)
1993 / 8. szám
FRADI ÚJSÁG 9 Százszoros válogatott lehetett volna... Az ifjú Rudas Feri I. fejezet, amelyből kiderül, hogy Ruck Feri beleszületett a labdarúgásba Hősünk, tulajdonképpen még alig látszott ki a földből, de már a futballpályán érezte a legjobban magát. Itt tette meg az első lépéseket a válogatottság felé, méghozzá úgy, hogy eleinte többször bukfencezett jó nagyokat a két kapu között, mint járt a talpán: hogy ki vitte ki először a sporttelepre? Senki. Maga bóklászott oda, bizonytalan, kacsázó léptekkel, a szülők, meg a nagypapa hagyta, hadd menjen. A lakástól az oldalvonalig ugyanis rövid volt az út, tudniillik Ruck Ferike családjával a KTC sporttelepén lakott. S ott is született. Amikor már nyiladozott az értelme, egyre jobban tetszett neki az, amit hétvégeken egy labda társaságában míveltek az ilyenkor rövidnadrágot öltő felnőttek. Természetesen neki is hamar lett labdája, s természetesen nap mint nap gondosan utánozta a focistákat. A Törekvésben lett először igazolt játékos Ruck Ferenc. Az ifiben nyűtte a labdát, s mivel tüneményes gyorsasággal rendelkezett, edzője már a kezdet kezdetén a jobbszélre állította. Hadd bosszantsa ott a bekkeket! Az elemi iskolából kinőve Ferit a Szent István Felsőkereskedelmibe íratták. S mivel ezt a tanintézetet a nagyhírű FTC patronálta, a villámlábú ifjút is beajánlották a zöld-fehér klubba. Ettől kezdve a patinás egyesület ifjúsági gárdájában szerepű, itt is a jobbszélen, s bármilyen furcsán is hangzik - elsőrangú protekciójának köszönhetően, a papa ugyanis jeles játékvezető volt; s lévén az ifiedző a tisztelője, hát a kis Ferinek bérlete volt a támadósorjobb oldalán. A Fradi ifi akkoriban is a legjobbak közé tartozott. Csupa nagy ígéret koptatta a focicsukát, kiknek nagy jövőt, sokszoros válogatottságot jósolt a B közép. Később ki is került közülük nagyhírű, sokszoros válogatott játékos. Egyetlen egy. A protekciós szélső Ruck Feri. De ne vágjunk a dolgok elébe, addig még sok víznek le kellett folynia a Dunán. 1939-ben leérettségizett, s a Standard gyárba került tisztviselőnek. A gyárban tudták, hogy a Fradiban futballozik, s hogy nem középiskolás fokon, természetes hát, hogy a gyári csapatba is meginvitálták. Aki pedig azt hiszi, hogy az ilyesmi valamiféle lealacsonyító dolog volt, ahol kövérkés művezetők s hajlott korú tisztviselők rúgták kedélyesen a luftokat hétről hétre, azok alaposan tévednek. A cégligában futballozni, ez igenis megtisztelő volt. Még neves, válogatott játékosok is igen lelkesen kergették itt a lasztit, a közönség legnagyobb örömére. Az üzemi bajnokság résztvevői zömmel jeles klubokban futballoztak. Ott vasárnap. Szombaton viszont a cégligában ropták a labdás táncot. Hogy bírták a kettős strapát? Nos, remekül. Ruck Feri is élte a maga kettős életét. Egyik nap a Standard színeiben róta a két futballkapu közötti területet, másnap pedig az FTC amatőr csapatában ásta alá az utána rohangáló hátvédek idegeit. II. fejezet, amelyből kiderül, hogy néha még akkor is okos dolog nemet mondani, amikor valakiből NB I-es játékost akarnak csinálni. Feri egyre jobban belelendült a játékba. Mindezt először más klub edzője figyelte ki. Nosza, próbálták is elcsalni őt az Üllői útról, elsőként a Gammából. Első A nemzeti tizenegy tagjaként Balról: Szusza, Nagy llt Deák, Rudas, Kovács, Tóth Ili, Henni, Puskás, Nagymarosi, Balogh II, Egresi. (1948 május 23. Üllői út; Magyarország-Csehszlovákia 2-1) Rudas Ferenc júliusban lesz 72 éves... A Fradi öregfiúk csapatában... Balról: Rudas, Gulyás, Lázár, Mátrai, Szabó, Kocsis, Láng, Gyetvai (edző) Elől: Németh L, Novák, Albert, Rákosi, Fenyvesi (1974) pillanatra csábító volt az ajánlat, de végül mégiscsak a zöld- fehér színek mellett voksolt emberünk, aki bár maradt a klubnál, időközben mégis „állást” változtatott. A jobbszélről kissé hátrább került. Jobbhátvédnek. A dolog úgy történt, hogy a valódi hátvéd egyszer nem érkezett meg időben a mérkőzésre, ezért az edző gondolt egyet, és megkérdezte Ferit, nem menne egy kicsit hátra - kisegíteni. Ő hátrament. S ezzel a döntésével megcsinálta a szerencséjét. Na nem mindjárt a kezdet-kezdetén, előbb még le kellett húzni egy kis időt az amatőrök között, míg eljutott a legjobbak közé. Először 1941 őszén került az első csapat közelébe. Pontosabban már a menők öltözőjébe. Ki is volt már készítve számára a mez, ott volt tőle karnyújtásnyira, mégsem húzta fel. A híres Nagyvárad volt az ellenfél, s a mester rövid úton közölte:- Feri, kapd magad és vetkőzz, ma te vagy a jobbhátvéd! A fiatalember a bejelentéstől. Végre, eljött a nagy alkalom, a legcsodálatosabb lépés ideje. Pár perc múlva NB I-es játékos lehet, Európa hírű ellenfelek ellen focizhat. Ez volt az első gondolata. A második pedig az, hogy még várnia kell. Ha valaki, hát ő nem engedhet meg magának egy nagy leégést. Aztán jött a harmadik gondolat. Ha most nem vállalja, talán végleg elszalasztja a nagy lehetőséget. Megköszönte a bizalmat, s kérte, hogy még váljanak a szerepeltetésével. Az edző rábólintott, más lett a jobbhátvéd, a Nagyvárad pedig simán elverte a ferencvárosiakat 5-0-ra. Végül csak eljött a következő alkalom is. Akkor a Salgótarján ellen készülődött a Fradi. Ruck Feri pedig most már szíves-örömest vállalta a beugrást. Természetesen tele volt drukkal, s kissé remegő lábakkal lépdelt a felvonulók között a kezdőkörbe. Epedve várt az első labdaérintésre, mert attól nála is nagyon sok függött. Ha a kezdet jó volt, mindig minden rendjén ment tovább, ha viszont mindjárt ballépéssel kezdte, hát kijutott a szenvedésből egy ideig. III. fejezet, amelyből kiderül, hogy mindenhol jó, de legjobb góllal bemutatkozni. Futott ide meg oda, igyekezett úgy helyezkedni, hogy még csak véletlenül se tu- dojon meglépni mellőle szélsője. Egy darabig kerülte őt a labda, de aztán valaki megkönyörült rajta, s a odapasszolta hozzá. Ő meg legszívesebben magához ölelte volna, megcirógatja, becézgeti egy kicsit, hisz együtt vannak úk ketten már a legmagasabb osztályban. Az NB I-ben. Aztán gyorsan felocsúdott merengéséből, mert hipp-hopp, ott volt a nyakán egy „ellenség”, hogy elvegye tőle. Hát azt azért mégsem, gondolta, s azzal fordult, s hazaadta a labdát. A mozdulat stílusos volt, a hazaadás pedig rövid. Pucolt utána a szélső, neki meg szinte égnek állt a haja. Mert úgy látszott, utói is éri. Éveknek tűnt az a pár pillanat, de végül is a kapus gyorsabb volt, s elcsípte a hazaadást. Ettől kezdve hősünk fene óvatos lett. Félidőben csendben gubbasztott a pádon, szünet után pedig továbbra is nagy műgonddal követte szélsőjét fel és alá. Egyszer egy kicsit elkeveredett mellőle, s üresen állt a félpálya közelében, amikor észrevette, hogy int felé kapusa, Csikós Gyula, majd pillanatok múlva röpíti felé a labdát. A megszelídítése nem okozott gondot, körötte sem közel, sem távol egyetlen ellenfél az oldalvonal mentén. Már csak megszokásból partner után kezdett nézni, amikor hallotta tőle nem messze Sárosi dr. hangját. Vidd fel a labdát, Öcsi...! A parancs, az parancs, pláne, ha egy Sárosi mondja, gondolta Feri, s elindult előre. Vitte, csak vitte a labdát, egyre közelebb ért a kapuhoz, körötte pedig egyre többen kiabáltak.-Löjj! . lőj,! ... Nem volt mese, elszánta magát. Mert a köz szava is szent egy újonc számára. Rádölt hát a lasztira, aztán zuty ... Rápiszkálta. Met az felfelé, ő meg nézett után, s cefetül bánta már, hogy hagyta magát fie- palizni. Most majd rajta derül a lelátó. Aztán a felfelé tartó röppálya hirtelen megváltozott, lekonyult, s kapu előtt hirtelen lecsapott. A labda meg annak rendje módja szerint megakadt a léc alatt. így kezdődött az NB I-es pályafutás. Ruck Feriből rövid úton Rudas Ferenc lett, akiből nemsokára az ország legjobb jobbhátvédje lett. IV. fejezet, amelyben kiderül, hogy Rudas Ferencnek kifejezetten jól esett egy motorbaleset 1943-ban került először szóba a neve a válogatott csapatnál. A bolgárok ellen mutatkozott be először nemzeti színekben Szófiában amikor is 4-2-re nyertek a mieink. A remek futballkarriert aztán egy időre félbeszakította a háború. Futballcsu- ka helyett katonabakancsot volt kénytelen húzni, s angyalbőrbe bújva várta a vérzivatar végét. Pesten teljesített szolgálatot 1944-ben, amikor szolgálati úton motorbaleset érte. Sebe nem volt túl súlyos, de nagy kötéssel a kezén végül is sikerült átsétálnia a békébe. Néha hajszálon múlott, hogy nem csípték el a nyilasok. Papíija ugyanis nem volt, s papír nélkül abban az időben nem volt kifejezetten életbiztosítás a városban sétálgatni. De megúszta. Budán érte a harci zaj csitulása, aztán az első vízialkalmatosságon áthajózott a pesti oldalra, ahol már ismét megindult az élet. Félve gyalogolt ki az Üllői úti stadionba. Vajon mi lett a jó öeg pályával, megvannak-e a régi játszótársak? Ott aztán kiderült, hogy a stadion is úgy-ahogy, megúszta, s hamar játékképessé lehetett tenni a játékteret is. És jöttek a régi barátok is. Előbb egy - aztán mégegy, majd már egy csapatra való. Időközben az is kedült, hogy neki mindenki igencsak örült, mert már a halálhírét költötték, Mester Gyuri bácsi az intéző meg is siratta. A focicsapatban természetesen továbbra is bérelve volt a helye. A tisztviselői állást viszont már nem foglalta el többé. Közelebb talált munkahelyet. Csak pár lépésre az Üllői úti játéktértől. Megüresedett a stadion sarkán álló vendéglő, s Rudas gondolt egyet s megpályázta. Övé lett, róla lett nevezetes a későbbiekben a Rudas vendéglő. A munka nagy- ját perszue akkor nem ő végezte, hanem a papa. De keményen dolgozott az üzletben a válogatott hátvéd is. Mert ez volt az ára a felvirágoztatásának. 1945 augusztusában ünnepre készült a futballtársadalom. Hosszú idő után először ismét válogatott találkozót játszottak legjobbjaink, most is az ősi ellenfél, az osztrák tizenegy ellen. Történelmi találkozó volt ez, s Rudas Ferenc számára történelmi góllal is zárult. 11 -esből volt eredményes. Csodálatos essztendők következte, tele szebbnél-szebb sportsikerekkel. 1947- ben Mexikóban túrázott a Fradi, innen is rengeteg felejthetetlen emléket gyűjtött a hátvéd. Aztán jött a nagy megtiszteltetés, Puskás társaságában meghívták a kontinens válogatottba. Oda sajnos mégsem jutott el, mivel a mérkőzés időpontjában a magyar válogatotnak is nemzetközi kötelezettsége akadt. Torinóban, az olaszok ellen kellett vitézkedni, s ide szólította a kötelesség Puskást és Rudast is. 1946-ban magasan állt csillaga. Remek teljesítménye alapján az év játékosa lett a vendéglőtulajdonos védőjátékos, aki időközben vendéglősi mesterlevelet is szerzett magának. V. fejezet, amelyből kiderül, a csúcsról nagyon rövid az üt visszafelé, csak egy balszerencsés mozdulat kell hozzá. Az 1948-49-es bajnoki évben brillírozott a Ferencváros. Csodálatos volt a csapat, nagy sztárok bontogatták a szárnyaikat. Rudas Ferencnek is remekül ment, úgy tűnt, hosszú esztendőkre kibérelte magának a címeres mezt. Aztán 1950 tavaszán a Postás elleni mérkőzésen a kivetődőkapus, Henni Géza rázuhant a lábára. Szörnyű fájdalmat érzett, s egyetlen pillanatig felvillant benne, hogy most lett vége pályájának. A sípcsontja összeforrt, de sohasem lett már a régi a lába. Még négy esztendeigjátszott, de lassan kiszorult a legjobbak közül. Egy szép napon aztán odakerült a tartalékcsapathoz, hogy kegyeletből játsszon még egy kicsit. Nem is szokott posztjára került, hanem újból régi sorába, a támadók közé. Centernek. Játszott, de már csak a maga jókedvére, felszabadultan, lélekben búcsúra készülve. S elkezdte rúgdósni a gólokat. Az lett a vége, hogy gólkirályi címet nyert a „fakóban”. Aki pedig a tartalékok között ilyen eredményes, annak a legjobbak között van a helye, vélte az első csapat mester, Soós Károly, s jelezte Rudasnak, hogy számít rá az „egyben”. A megtiszteltetés cirógatta az önérzetét. Felvillóant benna kép, hogy ismét telt ház előtt vonul a többivel, hogy még egyszer megmutassa a világnak, mit érhetett volna el, ha nem jön közbe az álmokat összetörő sérülés. Végül nem hagyta, hogy elhatalmasodjon rajta a vágyakozás a múlt után. Szép csendesen visszazökkent a valóságba, amelyben már semmi sem volt a régi. A lábára gondolt, amely megkopott, s ellenfeleire, Lórántra s a többi ereje teljében lévő Honvéd játékosra, akik mellett már vajmi kevés esélye maradt. Mint hajdanában, pályája kezdetén, most is illőn megköszönte a lehetőséget, de nem élt vele. Csendben, szinte észrevétlenül vett búcsút a hőn szeretett játékától. Aztán később szeretett pályájától is. Ez a búcsú mentes volt minden különösebb érzelgősségtől. Húsz év után csak annyit mondtak neki, hogy „rád már nincs szükség. Ürítsd ki a lakást és költözz máshová”. 1953-ban pedig elvették tőle a kocsmát is. Epilógus, amelyből kiderül, hogy a fut- balltól nem lehet elszakadni Visszavonulása után egy ideig edzős- ködött. Előbb az Egyetértésnél, majd a Láng NB Il-es csapatánál. Néhány vaskos csalódás után 1959-ben ebbe is belefáradt. Azt mondta, elég a fociból, és több mint tíz évig a tájára sem nézett a labdarúgó pályáknak. Még az Üllői úti stadiont is nagy ívben elkerülte. Közben volt saját üzlete, élte az üzletemberek s a futball nélküli polgárok életét. 1970-ben mégis visszatért a Fradiba. Úgy, mint futballista. Az öregfiúk hívták, a régi cimborák, hát persze, hogy felejtett mindent, kicsi és nagy sérelmet. Jött, vetkőzött, mezt öltött, s megint focizott. Jó szívvel, önfeledten. Mint régen. Hetvenötig játszott, de aztán ismét abbahagyta. Nem saját jószántából. Orvosi parancsra. Szívritmus zavarai figyelmeztették. Arra, amire egyszerűen nem akart odafigyelni, amit nem akart tudomásul venni. Hogy bárhogy fáj, tovatűnt az ifjúsága. De maradt azért az öregfiúk között. Ha nem is a pályán, de annak közvetlen közelében. A csapatvezetői tiszt lett az övé. Mivel ott látták a játéktér körül, a szövetségből is megkeresték. Hívták dolgozzon a fegyelmi bizottságban is. Rudas Ferenc pedig ezt sem utasította vissza. Manapság be vannak táblázva napjai. Ha hétfő, akkor - öregfiúk meccs. Ha kedd, akkor MLSZ fegyelmi ügyek és így tovább. Hogy nem sok ez a leterhelés? Ugyan kérem, mondja minden különösebb pátosz nélkül. Az ember azt csinálja, amit szeret, s az ilyesmiben nem lehet elfáradni. így él ma az egykori kiváló hátvéd. Üzletvezető a Tabdi Borozóban, közel a Fény utcai piachoz. Bizony a fény rá sokszor esett. Napjainkban pedig Retek utcai borozójában a barátok közé ülve elmeséli: talán a százszoros válogatottságot is elérhette volna. Csak egy tempóval később kellett volna odaérnie saját kapuja elé. Ha hagyta volna azt az egy labdát, hogy gólba menjen... De sohasem hagyta. Várkonyi Sándor
