Fradi újság (1992)
1992 / 7. szám
2 FRADI ÚJSÁG SAJTÓFIGYELŐ Nem tudok veszíteni Hívogatóan zöld az Üllői úti gyepszőnyeg. Körben a - szektorokban - álmosan ásítoznak a színes műanyag székek. Üres a stadion. Hétköznap van, délelőtt. A bámészkodó villanyújság órája 10 óra után 5 percet mutat. Nyilasi Tiborral, az FTC ifjú - 37 esztendős - vezetőedzőjével akadálytalanul jutunk át a 16-os vonalon, majd bámulatos magabiztossággal a pálya szélén megbúvó kis- padig sétálunk. (Megjegyzem a jószerencsém is mellém szegődött, hiszen előző játéknapon ismét győzött a Fradi, s ezzel újabb lépést tett az áhított dobogó felé. Mindez azért érdekes, mert mégis más egy vastapsot hozó mérkőzés után beszélgetni a csapat első számú szakemberével.) Útközben még „csipkedem” kicsit a népszerű „Nyűt” - felszedett kilóit hozom spontán szóba, nem szabődik, nyolc-tíz kilót szívesen ledobna magáról, igaz kapott ő már ezért eleget barátaitól. Aztán egyik „találkozásunkat” mesélem el neki. Talán négy éve, hogy a bécsi Práterben Austria- Ajax kupameccset játszottak, a holland sztárcsapatban, Fischerrel. Természetesen több száz fradi-hívő zarándokolt át a nagy derbire. (Nyilasi akkor már megvált az osztrák klubtól.) A jegypénztár előtt szorongtunk fiammal, amikor 10-15 fős magyar táborra lettem figyelmes. Huszonévesek, zöld-fehér sálakkal. Nyilasit várták, majd ő bejuttatja mindannyiukat - biztatták egymást. És valóban. Nyilasi befutott, kiszállt autójából és egyenesen a fiúkhoz sietett. Akinek nem jutott belépő, az pénzt kapott az egykori Fradi-csillagtól.- Számomra ez így volt természetes. 1970-ben kanyarítottam oda a nevemet a Ferencváros átigazolási lapjára, azóta - bármi is történt közben - én megszállottja vagyok az egyesületnek. Én ide „születtem”... Az egyik legnagyobb tradíciókkal bíró sportklub a miénk, itt minden apáról fiúra száll..., Már az én fiam is - Tibiké - él-hal az FTC-ért - mondja Nyilasi Tibor.- Nem igazán egyértelmű a Fra- di-tábor megítélése?!- Ezt a klubot mindig szélsőségesen ítélik meg. Aki szereti, az egyszerűen megőrül érte - vele alszik, vele ébred -, a másik tábor az, amelyik utálja, s hacsak teheti szitkot szőr rá... Alig találkozunk tárgyilagos megméretéssel.- Nem kis bátorságra vallott, amikor 20 hónapja, minden edzői tapasztalat nélkül leült az FTC kis- padjára...! Nem egy kibic bosszúságára, mégis jöttek az eredmények, s urambocsá, egy „zöldfülű” tanuló érmet hozott bizonyítványosztáskor. Bár a „Szép volt, Tibi!” mellett „pofonokat” is begyűjtött útja során.- Gyorsan kijelentem, soha sem voltam ártatlan bárány. Éppen a Fradi iránti fanatizmusom vitt és visz bele különböző csínyekbe. Én mindig győzni szeretnék: ez hajt, űz előre. Egyszerűen nem tudok veszíteni. A vereséget elfogadom, ám ha azt valami susmus, jogtalanság hálózta be, akkor az indulataimat nehezen tudom kordában tartani..., s kifakadok.- Mit tapasztal, változott-e az elmúlt másfél szezon során?- Talán korai még ily módon tükörbe néznem... Nem tudom mitől van..., ahol én vagyok, „előfordulok”, ott mindig történik valami..., valami rendellenes, valami rendkívüli, váratlan..., ami előre nem kiszámítható. Valahogy mágnesként vonzom a történéseket..., csak pergessük vissza az előző esztendőket. A focibarátok tudják, hogy játékosként sem voltam egy könnyen kategorizálható figura: „ez jó gyerek, szép gyerek”, „ez szófogadó fiú”... Volt egy pályatársam, jó barátom, egy zseniális focista, akit Tö- rőcsik Andrásnak hívnak..., nos, ő hasonló cipőben járt: körülötte mindig megmozdult a levegő...- A mérkőzések előtt hogyan tud „tüzet” gyújtani az öltözőben?... Mesélik, hajdan Dalnoki Jenő verseskötetből idézett, úgy küldte „harcba” katonáit...- Nekem ilyen példaképeim vannak, mint Dalnoki Jenő vagy Rudas Feri bátyám..., meg a többiek. Ha nem is láttam őket játszani, belém ivódott - a klub krónikáját betűről- betűre tudom - hűségük, fanatizmusuk, ahogyan rajongtak a Ferencvárosért. Amíg nekünk ilyen csodálatos szurkolótáborunk van, addig a legelemibb kötelessége minden játékosnak, hogy megfeszüljön, meghaljon a pályán a Fradiért.- Az örök-fradista Karinthy Ferenc legendás mondatára emlékszem: „Kossuth-díj, siker, nők, pénz, ez mind szép-szép, de egy gól a balfelső sarokba, tudják, az lehet az igazi...”- Tibi! Nem mozdul meg a lába, ott a pálya szélén? Nem hiányzik az a fránya góllövés?- Már túl vagyok ezen. 33 évesen „kiégtem” mint játékos - idegileg, fizikailag egyaránt. Kétszer operáltak - gerincemmel - utána még gyűrtem magamat -, hiába... Kis szünet után, amikor már kezdtem éhezni a focira, a sors megajándékozott egy nagy lehetőséggel, hogy visszatérhettem az Üllői útra.- Van úgy hogy éjjel felriad álmából: Atyaisten! Én a Fradi edzője vagyok!?- Ez még elkerült engem. Inkább nehezen alszom el, hiszen óhatatlanul hazaviszem egy-egy meccs hangulatát, a hétköznapok perlekedéseit...- Mit gondol, kell a foci a szakembereknek? Nem vesztett a népszerűségéből?- Mindenképpen kell! A futball, és ami körülötte forr az a cirkusz - jó és rossz értelemben egyaránt. Foci nélkül színtelenebb lenne az életünk... Három-négy hónapja mindenki elátkozta a magyar labdarúgást..., aztán eljött a tavaszi idény..., és tódultak az emberek a meccseinkre. Még mindig ez a legolcsóbb szórakozási lehetőség..., vagy talán csak erre telik?! Az emberek a stadionokban levezethetik belső feszültségeiket, s ideig- óráig megfeledkezhetnek megélhetési gondjaikról... Sajnos a lelátók hangulata egyre durvább..., ennek okát máshol kutassuk.- De térjünk vissza a foci-pályára! Van kedvenc játékosa?- Mindig azokat szerettem, akit töretlen becsvággyyal győzni akarással csinálják ezt a sportágat.- Kell, hogy játékosai higgyenek Nyilasi Tiborban?- Számukra nélkülözhetetlen, hogy bízzanak edzőjükben, s maximálisan elfogadják az utasításokat. Ha már nem látom a csillogást a szemükben, akkor tudom, legjobb lesz ha továbbállok.- Rajtakapta magát, hogy egy- egy játékosban önmagát keresi?- Hihetetlen öröm számomra, hogy akik az elmúlt másfél év során előtérbe kerültek, játékukkal meghálálták a bizalmat. Büszke vagyok rájuk..., Lipcsei Péterről senki nem tudta, hogy kicsoda, és miért is kapott helyet a Fradi 11-ben, fél év után már őrjöngött érte a közönség..., a kis Albert, a harmadik sorból került a reflektorfénybe, és bizonyította: briliáns spiller. Telek Andrást egyre bíztattam, eljön a Te időd!, Nem menj le Békéscsabára! S lám, most a csapat erőssége...- Nem hiszem, hogy meglepem megállapításommal. Edzői karrierjének fontos hónapjai következnek.- Nem azt számolom, hogy mikor jár le a szerződésem. Azon dolgozom, hogy a végelszámolásnál a dobogón legyen a csapat. A bajnokság végén nem fogok átigazolási hiányosságokra, a sérülések számára, az Üllői-útra beköltöző pechre hivatkozni - ez nem az én kenyerem. Eredménycentrikus voltam mindig... Játékosként sem cidriztem egy-egy sorsdöntő mérkőzés előtt, inkább felpörgettem magamat, inspirált a nagy kihívás. Most sem félek... Módos István (Riport) A jónéhány héttel ezelőtt megjelent cikkhez csak annyit - Nyilasi és csapata mérkőzésről-mérkőzésre vastapsos ünneplés részese, a nagy álom pedig karnyújtásnyira van... Az FTC-UTE rangadón a II. félidő is szurkolói kezdőrúgással indult! Juhász Józsefnek barátai vásárolták meg a kezdőrúgás lehetőségét. Szép ajándék volt... Heten a születésnapi díszvacsoráról. Balról: Novák Dezső, Nagy Ferenc, Marosi János, Szehr György, Nagy Béla, Dalnoki Jenő, Albert Flórián. Ha lett volna még egy belépőm... Szombaton késő délután történt a dolog. A Fradi-pálya bejáratainál már jóval a mérkőzés kezdete előtt óriási volt a tömeg. A klubház üvegajtaját is csak komoly nehézségek árán lehetett megközelíteni, annyian ácsorogtak előtte. Ahogy nyomakodtam, araszoltam az emberáradatban, mellettem megszólalt egy idősebb, hatvanas férfiú: „Uram, nem tudna valahogy bevinni a nézőtérre? Hülye fejemmel nem vettem meg előre a jegyemet, mert nem is gondoltam arra, hogy itt a kezdés előtt már nem kapok. Most itt állok belépő nélkül, pedig én ezt a meccset mindenképpen látni akarom...” A jegy után sóvárgó sportbarát jól öltözött, ápolt ember volt, a jegy árát ott szorongatta a markában, nekem meg az ifjúságom jutott az eszembe, az ötvenes évek egyik hasonló hétvégéje, amikor odabent a Honvéd az osztrák Wackerrel játszott, a nézőtér dugig volt, én meg jegy nélkül a kerítésen innen, s ugyanígy szerettem volna bemenni, mint ez az idősebb úr. Nekem akkor könnyebb volt a helyzetem, régi volt még a stadion, alacsonyabb a kerítés, én meg alig múltam tizenhat éves, így aztán nem jelentett különösebb nehézséget bemászni rajta. Sajnáltam, persze hogy sajnáltam a kétségbeesetten toporgó férfit, plusz belépő híján legszívesebben bakot tartottam volna neki valahol a kerítés tövében, hogy átsegítsem a falon. De tulajdonképpen kifejezetten örültem a jelenségnek. Annak, hogy manapság, meglehetősen sivár futbal- lunkban egy pályán a mérkőzés napján már nem lehet jegyet kapni. Mert noha igaz, hogy az Üllői úton sohasem kong a lelátó, de a táblás ház itt sem mindennapos az utóbbi időben. Vasárnap délután aztán megint eszembe jutott a jegy nélkül maradt szurkoló ismét ott a Fradi pályán, a klubház Csanádi-ter- mében. Ahol ünnepet ült a zöld-fehér klub. Szép ünnepet. Születésnapot. A kilencvenharmadikat. A vendégek, no és a klub hajdani nagyságai előtt az egyesület elnöke, dr. Szívós István tartott rövid köszöntőt. Elmondta, 93 évvel ezelőtt dr. Springer Ferenc és kortásai a IX. kerületnek, a Ferencvárosnak sportklubot hoztak létre. Aztán az évek, évtizedek alatt már nem csak egy kerület, egy város, hanem egy ország dédelgetett kedvence lett a zöld-fehér egyesület. Az FTC népszerűsége immár 93 éve töretlen, tábora lelkes s jóban, rosszban kitart csapata mellett. Valahol a szépen feldíszített asztal végén ott kellett volna ülnie az én emberemnek is. Fájdalomdíjként kaphatta volna a meghívót, mert biztos vagyok benne, ha nem tudott valamilyen csoda folytán bejutni szombaton a nézőtérre, minden bizonnyal ott ácsorgott valahol a kerítés tövében, hogy legalább a hangzavart hallhassa, a gólok utáni üdvrivalgást élvezhesse. A 93 éves Ferencvárosnak pedig még nagyon sok boldog születésnapot kívánok. Megannyi telt házat s legalább olyan játékokat, mint amelyet most az ÚTÉ-val együtt produkáltak. A többi csapatnak, mondhatnám az egész magyar labdarúgásnak meg sok- sok hasonló sportbarátra lenne megint szüksége, mint az a hatvan év körüli férfiú, aki az Üllői úti klubház bejárata előtt azt szerette volna, ha valahogy beviszem őt az FTC-ÚTE rangadóra. Soha sem tudom magamnak megbocsájtani, hogy nem volt nálam még egy pályabelépő. Pluszban... Várkonyi Sándor (Foci 7)