Fradi újság (1990)
1990 / 3. szám
9 Fradi félórák a Fradi futballmúzeumban Három doktor a Fradi futballmúzeum rendezvényén: balról: dr. Fenyvesi Máté, dr. Géczi István, dr. Dékány Ferenc. Hárman összesen 1413 mérkőzést játszottak az FTC első csapatában! Az elhangzottakról lapunk következő számában olvashatnak. A nyilvános rádióinterjút ez alkalommal Molnár Dániel készítette a Fradi futballmúzeum Csanádi termében. A két meghívott vendég dr. Orosz Pál és Szőke István volt Az első kérdéseket OROSZ PALI kapta.- Minden bizonnyal az idősebbek tudják a nacionálédat, de miután ebből a mai beszélgetésből a rádió Lelátó műsora is készül, valami keveset a kezdetekről kérdezek...- Meg kell, hogy mondjam, én éppen, hogy elkezdtem a futballt, már mindjárt abba is hagyatták velem. No de vegyük sorra a dolgokat. Szentesen születtem, ott ismerkedtem meg a futball elemeivel. Amikor 17 éves koromban - a régi Fradi- játékos Polgár Drumi invitálására Kiskunfélegyházára kerültem, még mindig csak 17 éves voltam. Ezután a Szegedi Petőfihez kerültem, onnan az ifi válogatottba is meghívtak. A Fradi - ami akkor ugye Kinizsi volt - felfigyelt rám, és miután hívtak, kézzel-lábbal jöttem az Üllői útra. Nem volt nekem semmi feltételem, jóformán le sem tárgyaltuk a dolgot, már Pesten voltam. Lakásom sem volt, Dalnoki Je- nőéknél húztam meg magam, majd később albérletbe mentem. Szegedről természetesen nem engedtek el. Emlékszem, hogy Sebes Guszti bácsi behívatott és mondta: „nagyon sajnálom, hogy ilyen fiatalembert tétlenségre kell ítélnem, de sajnos nem tudok az OTSB részéről hozzájárulni, mivel a Szeged nem ad ki.”. Ezután egy évet kellett vámom, aztán automatikusan a Kinizsi játékosa lettem. 1953-ban abban a csapatban kezdtem, ahová ekkor érkezett Mátrai, Fenyvesi és Kertész Tomi.- Csókolommal köszöntetek?- Hát majdnem - Kispéter Miska olyan volt, mint az apánk.- A Fradi akkor is a legnépszerűbb volt, de bizonyos körökben mégsem kedvelték. Te ezt mennyire érezted?- Nagyon. A felsőbb vezetésben mindent elkövettek, hogy a csapat ne szerepeljen jól. Ezt a kívánalmát a felsőbb vezetésnek a játévezetők is támogatták. No és persze az átigazolásoknál is másként bíráltak el bennünket. A Fradi szót pedig még kiejteni is tilos volt. Ha itt-ott valaki a mérkőzésen bekiabálta, akkor sokszor ki is emelték a nézők közül. Mi pedig, amikor összejöttünk egy-egy nyert meccs után- többnyire a Körúton a Szívós kocsmában - olyan söröző volt ez a Ferenc körúton - beültünk egy bokszba. Ott aztán csendben, halkan elénekeltük a Fradi indulót.. Én is akkor tanultam meg- amikor azt tilos volt énekelni!- Hol dolgoztatok? Hol tanultatok?- A Vágóhídon volt a munkahelyünk és be is jártunk. Amikor a TF-diplomát megszereztem- mert majd mindegyikünk tanult is - a Ranolder intézetben kezdtem tanítani. Egészen 1966- ig. A Ferencvárosban mindig is olyan szellem uralkodott, hogy a fiatalokat inspirálták a tanulásra. Kertész Tomi mérnök, Fenyvesi állatorvos, Dékány jogász lett.- A Fradi pedig 13 év elteltével bajnok!- Igen, ha lassn is, de beért a sok munka és összeállt a bajnokság nyeréséhez alkalmas gárda. Emlékszem, 1959-60 körül, mikor Flóri belépett a csapatba - ő (meg merem kockáztatni) az első évben, mikor berobbant a csapatba - ő nem húzó ember volt Ebben a csapatban Vilezsál Őszi (akiről nagyon szép emlékeim vannak, nagyon korrekt ember, nagyon komoly fiú volt), Dékány Feri még az ereje teljében - Mátrai, aki koránál fogva sokkal érettebb ember volt, mint Flóri vagy a későbbiekben Varga Zoli, aki még részese tudott lenni, ha percekre is ezeknek a szép éveknek... bizony ehhez idő kellett. Ennyit a játékosok oldaláról. - A másik oldalt is meg kell említsem. A természetes váltások során az edzők is váltották egymást. Az edzőknek feltétlenül komoly szerepük volt, és ezt nem hízelgésként mondom - itt előttem ül Mészáros Dodó bácsi - akivel én együtt játszottam 1953 tavaszán, és neki még játékosként is sokat köszönhetek, mert a hónom alá nyúlt. Talán látta, hogy lesz belőlem valami... Lényeg az, hogy - Sós Karcsi bácsi, Dodó bácsi, Tátrai, nos, tehát végül is az edzők munkájának eredménye is volt ez, hogy nagyon nagy türelemmel építgették ezt a csapatot, amelyik 1962-63-ban végül is megnyerte a bajnokságot, abszolút megérdemelten, az a csapat akkor annyira együtt volt, annyira érett volt, hogy nyugodtan mondhatom; hogy nem érdemtelenül nyerte meg.- A negyedszázaddal ezelőtti WK győzelem, neked már a pályafutásod végefelé született meg. Melyik mérkőzésekre emlékszel a legszívesebben?- A három Manchester United meccs felejthetetlen. Bobby Charlton volt az ellenfelem... És végül mi jutottunk a döntőbe. Hej, de jókor jött Tüske gólja! Úgy érzem okosan és taktikusan játszottunk - közönségsikerünk is volt. Boldog vagyok, hogy tagja lehettem ennek a fantasztikusan jó csapatnak, és szerénytelenség nélkül hadd mondjam, büszke vagyok arra, hogy a magam szerény tudásával segítettem is ezt a felejthetetlen eredményt.- Aránylag fiatalon visszavonultál. Elfáradtál?- Áh, dehogy! Ez egy elég hosszú és számomra szomorú történet. 1963. augusztus 11-én a Népstadionban a Moszkvai Dinamóval játszottunk egy barátságos nemzetközi mérkőzést, a szovjetek úgy játszottak, mint mindig - azaz nagy lendülettel, erőszakosan. Lényeg, hogy elég parázs pillanatok voltak, kellemetlen szituációk. Amikor egy fejeléskor fölugrottunk én rúgni akartam, a szovjet játékos fejelni - amikor a földre estünk „afférunk” támadt, a szovjet azt hitte, hogy fejbe akartam rúgni... A játékvezető, csillapítandó a kedélyeket, mind a kettőnket kiállított. Az esti banketten Jasin ült velem szemben és a tolmáccsal közölte, hogy felejtsük el az egész affért, nem kell ebből ügyet csinálni. Miután ők nem csináltak ügyet - az ő játékosuk három nap múlva válogatott mérkőzést játszott - én is megnyugodtam. Velem szemben, nyilván politikai megfontolásból, meg... meg... ki-ki a maga pecsenyéjét sütötte, meg az egzisztenciája féltése okán is, gondolom, engem eltiltottak úgy, hogy még barátságos mérkőzést sem játszhattam, elvették az útlevelemet. - Na most elképzelhetik, hogy akkor, amikor az ember egy csapattal jól fut, s eltiltanak, nem volt éppen az előmenetelemre jó hatással, meg hát lelkileg is... Summa summárum, nem játszottam akkor pár hónapig, majd a Ferencváros ment egy nyugatnémet-angliai túrára, valamikor télen. És nem én, hanem a Ferencváros kérte, hogy a csapat egysége, meg hát ez meg az - mégis, az Oroszra - mondták - szükségünk van - és akkor kaptam az akkori legfelsőbb sporthatóságtól egy határozatot, amelyben a kérelmet elutasították a cselekmény súlyos volta miatt. Ezek után csak tavasszal kezdhettem és tavasszal újra játszottam. Kimentünk Amerikába, játszottunk mérkőzést, amikor hazajöttünk az amerikai túráról, én voltam az egyetlen a csapatból, akit levetkőztettek a Ferihegyen és átvizsgáltak, és... megaláztak. Hogy megaláztak, az hagyján, mindenáron akartak valamit találni. Miután semmit nem találtak - akkor még úgy volt, hogy aki 3000,- Ft-ot nem meghaladó értéket hoz be, azt azzal a deklarálással, hogy aláírja, nem tölti ki, mondván, hogy nem hoztam nagyobb értéket - ezzel a dolog el volt intézve. Aztán azt találták ki, hogy tételesen fölírták, hogy miket hoztam be, majd 3432,- Ft körüli értékkel túlhaladtam azt az értéket, ami megengedhető lett volna, ez a feljelentés bement újra az országos főhatósághoz, ahol konstatálták, hogy az Orosz megint renitens, ennélfogva elvették 1 évre az útlevelemet. A játéktól nem tiltottak el, hanem az útlevelemet vették el, aminek az lett a következménye, hogy a csapat engem nem tudott csak akkor használni, mikor itthon játszottunk, ha mentünk ki például az Inter mérkőzésre, oda nem tudtam kimenni. És ezzel, mondjuk, a pályafutásom már, ha úgy tetszik, véget ért, mert én magam beláttam, hogy ez tarthatatlan helyzet, hogy az edző egyik játékosára az egyik héten tud számítani, a másik héten nem. így nem lehet csapatot alakítani, s ráadásul valójában sértett is voltam, biztos nem volt igazam. Ez történt, ezek után abbahagytam... Egy biztos: nem ilyennek képzeltem pályafutásom befejeztét... SZŐKE ISTVÁNNAK adjuk át a mikrofont. Megint induljunk a kályhától. Mi Szőke István kezdeti kis kemencéje, hogyan került a Ferencvároshoz?- Nálam nem annyira úgy volt, mint Pali barátomnál, nem volt olyan kacskaringós az út. Elmondhatom, hogy igazi franzs- tadti vagyok, hiszen itt születtem az Ernő utcában, a IX. kerületben, tulajdonképpen két megállóra a Fradi pályától. Máshová nem is mehettem focizni, csak a Ferencvárosi Torna Clubba. Már gyermekkoromtól mindig fradis- ta voltam, s alig vártam az időt, hogy én is zöld-fehér mezt kapjak. 1959-ben - 12 éves voltam akkor - jelentkeztem egy tobor- zón. A sok-sok gyerek közül csak pár gyereket marasztaltak - köztük engem is. A hét végén már fényképes igazolással játszottam az egyik serdülő csapatban. Agárdi Feri bácsi volt az első edzőm.- Rögtön a jobbszélen játszottál?- Mikor a toborzó volt, annyian jelentkeztek a csatársorba, hogy Feri bácsi azt mondta, hogy először hátul próbál ki. Előbb hátul kezdtem, jobbhátvédnek, de ahogy a mérkőzés alakult, én egyre csak előre húzódtam, mindig a jobbszélen csatangoltam. Tulajdonképpen, aki előttem volt jobbszélső, azt zavartam hátra a „helyemre”...- Hány évesen szerepeltél először az NB I-es csapatban?- Alig 18 éves voltam. Persze, hogy vártam a bemutatkozás lehetőségét. Szinte siettettem az időt, hogy öregedjek és a sztárokkal játszhassak. Az az igazság, hogy végignéztem a Fradi akkori csapatát hátulról előre, egészen a balszélsőig. Bizony, amellett, hogy tehetséges voltam - szerencsésnek is mondhattam magam. Egyedül a jobbszélső poszt volt az, ahol nem kellett válogatott játékost a csapatból kiszorítani ahhoz, hogy valaki a 7-es mezt megkapja! Bekerültem ebbe a nagyszerű csapatba és örökké boldog vagyok, ha arra gondolok, hogy ezekkel a srácokkal futballozhattam.- Gondolják csak el, hogy az 1967-es bajnokcsapatban a Fradi Szőke-Varga jobbszámya 15- 15 gólt szerzett, Albert meg valami harminc körül, a balszárny (Rákosi és Katona), no és a Fenyvesi ők is rúgtak vagy 10- 13 gólt! Varga Zoli 1968-ban külföldön maradt, ez nekem igen nagy veszteséget jelentett, mert jól megértettük egymást. Zoli kétségtelenül világklasszis volt, bizony nagyon megéreztem a hiányát.- Sok labdát kaptál tőle?- Rengeteget. Meccs előtt megbeszéltük, hogy apró füttyjelekkel kérem a labdát - így ő fel sem nézett, csak küldte felém a jobbnál jobb átadásokat, ragyogó indításokat.- Meddig játszottál a Fradiban?- A Ferencvárosban 1974-ben volt az utolsó mérkőzésem. Bár örültem, hogy a pályaavatón játszhatok, de végül ez a meccs lett a vesztem. Nem ment a játék, pedig egész héten nagyon készültem. Annyira készültem, hogy a végén a nagy akarattól szinte bénultan, rosszul játszottam. Sokan mindenért engem hibáztattak, megromlott a viszonyom néhány játékossal és az edzőmmel is. Hamarosan bejelentettem, hogy a történtek megviseltek, elmegyek a Ferencvárosból. Az MTK és a Honvéd is hívott, de a vezetőség természetesen nem engedte el a 27 éves, közismert játékosát. Csak az NB II-be - a Volánba mehettem. Itt fejeztem be a pályafutásom, hiszen a lábsérülésem nemhogy javult, de szinte napról napra romlott. A Volántól egy üzlethelyiséget kértem - és kaptam - ma is a József utcai Volán klubot vezetem.- Kijársz még nézőként a Fradi meccsekre?- Nem, csak nagyon ritkán. Nem azt mondom, hogy a Fradit elfelejtettem, mert azt nem lehet. Amikor kocsival az Üllői úti pálya mellett a felüljárón megyek, mindig hevesebben ver a szívem... Az öregfiúkhoz azért időnként elmegyek. No és most ide is szívesen jöttem. Két héttel ezelőtt a Flóri és a Nagy Béla eljött felköszönteni a klubba - pedig még soha nem voltak nálam. Jólesett, hogy gondolnak rám, és örömmel fogadtam meghívásukat. Jó volt ma ismét itt lenni a Fradiban...
