Fradi műsormagazin
1986. november
Jégkorongról és futballról Pintér Attilával Amikor ott, a Szovjetunióban hosszabb időt töltöttünk el együtt, persze, hogy nemcsak a futball került szóba. Többek között akkor tudtam meg, hogy Attila szenvedélyes szerelmese a jégkorongnak is, ha nem a futballpályán köt ki, akkor nagy valószínűség szerint a jegesek között próbált volna szerencsét...- Mindig csodáltam ezt a játékot és azokat is, akik játszák, mert véleményem szerint a mai jégkoronghoz nem csak bravúros korcsolyázni tudás és technika szükséges, hanem hihetetlen vakmerőség is. A pofonok, a lökdöséses, a nagy verekedések világában talán egy olyan masszív gyerek is megállta volna a helyét, mint én, azt hiszem nem rossz hoki-bekk vált volna belőlem. De engem a foci olyan gyorsan rabul ejtett, hogy a korongnak csak távoli imádója és örökös szemlélője lehettem. Az én korosztályom már a televíziós sport- közvetítéseken nőtt fel, aztán meg nálunk Salgótarjánban nem is volt olyan szintű hoki csapat, amelynek a mérkőzéseire érdemes lett volna kijárni. így maradt a tv, de ott olyan világbajnokságot vagy nemzetközi tornát nem tudtak közvetíteni, amelyet én ne néztem volna végig az első perctől az utolsóig. Váltakozva szurkoltam a csapatoknak... Voltam én szovjet szurkoló, csehszlovák szurkoló, kanadai szurkoló, svéd szurkoló... Mindegyik csapatnál kiválasztottam egy kedvencet, akinek aztán végig kísértem az útját. Fantasztikus élmény volt, szinte a képernyőn is átsütött ezeknek az embereknek a sport- szeretete, hallatlan elszántsága, abszolút sportos beállítódása. A futballban annyival köny- nyebb a helyzet, hogy ott néha kifújhatja magát az ember, a játékban óhatatlanul is vannak üresjáratok. De a hokiban... Ott egyfolytában rohanni kell, egyszerre van szükség erőre és fejre. S most a kézről, még nem is beszéltem... Pintér Attilának sajnos nem adatik meg, hogy olyan parázs hoki csatákra jáijon, mint egykor Albert Flórián. Ma már valahogy fellebbent a hősi pátosz a jégkorong körül, a mérkőzéseket jobbára szűk családi körben játsszák, a legközelebbi hozzátartozókon kívül csak a legmegrögzöttebb hoki-szerelemesek vállalják a fagyoskodást. Sokat ront a képen, hogy kevés a csapat, az állandó egymás elleni játék előbb-utóbb óhatatlanul unalmassá válik, nem köti le igazán az embereket. A forró hangulatú rangadókat, sajnos a Fradi—Dózsa örök párbajt is, belengi az unalom, amelyet még a rádió, hovatovább már- már érthetetlen és indokolatlan közvetítéssorozata sem tudja életre kiabálni. Pintér Attilának csak azt kívánhatjuk, éljen meg olyan hosszú kort, hogy lásson még vérbeli Ferencváros—Újpesti Dózsa rangadókat a Kisstadionban vagy éppen a Budapest Sportcsarnok jegén. Ha pedig ez nem sikerül neki, akkor ő még mindig nagyon előnyös helyzetben van. Hiszen a Fradi klubházában mindig ott találja Albert Flóriánt, akinél élvezetesebben egy jégkorong professzor sem tudja elmesélni... hogyan is volt az régen. A Városligetben, a Millenárison vagy a Kisstadionban!... Lakat T. Károly E4
