Fradi műsormagazin
1986. november
KEDVES SZURKOLÓINK! Ha tél, akkor jégkorong. Évtizedek óta megszokott képlet, hogy Tél tábornok a hokit is magával hozza. Lassan vége a futballidénynek, s a sportbarátok érdeklődése ilyentájt egy másik csapatjáték, a jégkorong felé fordul. Persze mindez jó ideje szinte kizárólag Magyarországra vonatkozik, mert a kanadaiak által feltalált játék a világ nagy részén már réges rég a terembe vonult, és ott jóval kellemesebb körülmények között szerez magának újabbnál újabb híveket. Mondhatnánk, ez van, ezt kell szeretnünk. Hát nem kell föltétlenül szeretnünk azokat az áldatlan állapotokat, amelyekben a magyar hoki hosszú ideje leledzik, hogy a világ számtalan országában egyre népszerűbb hoki nálunk jószerivel csak vegetál, egyszerűen létéért, fentmaradásáért küzd. Pedig a sportág nálunk is elfoglalhatná az őt megillető helyet a többi, kevésbé látványos és közel sem ilyen népszerű, ám a jégkorongnál jóval rendezettebb viszonyok között dolgozó sportok között. A magyar jégkorong eddigi történetének legsikeresebb szakosztálya, a Ferencváros is természetesen új idény elé néz. Hogy milyen idény elé, arról kell itt pár mondatot ejtenem. Azzal kezdeném, hogy tavalyi második helyünk a botrányokkal (mert nálunk bizony botrányok is voltak) tűzdelt bajnokságban, körülményeinkhez mérten jó teljesítmény. Bár tudom, hogy a szurkoló nem a körülményekre, hanem a győzelemre kíváncsi, mégis ki kell jelentenem, az ezüstérem olyan teljesítménnyel és a bajnokság végére, valamint az MNK döntőre olyan csapategységgel párosult, amely joggal ad bíztatást a jövőre. De csak bíztatást és nem garanciát. Nem bizony, mert morálisan és egzisztenciálisan még korántsincs minden rendben. A szakosztályban éppen azon dolgozunk, hogy megelőzzük — elsősorban neveléssel — a magyar bajnokságban szinte már elmaradhatatlan botrányokat. Másrészt viszont igyekszünk sportolóink egzisztenciális gondjain is enyhíteni. Ezek után mit várhat a szurkoló? Elsősorban egy fegyelmezett, lelkes, harcos Ferencvárost, amely a sportszerűség keretein belül mindent megtesz a győzelemért. Olyan csapatot, amely a nálánál érettebb tavalyi bajnokkal, az Ú. Dózsával is egyenlő esély- lyel veheti fel a küzdelmet. Bizonyíthatja, hogy a Fradi- iskola jó, hogy utánpótláskorú együtteseink nevelő munkája a legjobb az országban. Ez az a momentum, amely mindig átmelegíti Fradista szívünket: fiataljaink remek szereplése és ezeknek a gyermekeknek a zöld-fehér színek iránti rajongása. Ha fejlődésük töretlen marad, egy-két éven belül ismét „nagy csapatunk” lesz. A saját jégstadion még mindig csak álom, a szakosztály most is albérletben dolgozik. A saját pálya előnyeit talán fölösleges is említenem a sportot értők előtt. Ami viszont bíztató: manapság egyre többet tárgyalunk saját jégpálya építéséről, a szakosztály megszüntetéséről pedig szó sem esik. Végezetül arról is valamit: mit vár a szakosztály a szurkolóktól? Nos, mit is várhatunk? Hogy szurkoljanak. Jöjjenek közénk minél többen, dacolva a mostoha körülményekkel, bíztassák csapatainkat, amelyek reméljük, rá is szolgálnak játékukkal, magatartásukkal a lelkes támogatásra. S ha egymásra talál csapat és közönsége, a siker aligha marad el. Dr. Császár Gábor szakosztályvezető' 1
