Fradi műsormagazin
1982
■H II III Will iért nehéz a Fradinak vidéken győzni? Ma már közhelyként emlegetik, hogy a Ferencváros — a legnépszerűbb magyar csapat, a sokszoros bajnok és K. K. győztes, a válogatott csapat fő-fő játékosszállítója — nem tud vidéken játszani. A zöld-fehérek egy-egy vidéki vendégszereplése valamikor sport és társadalmi ünnepet jelentett Egy szegedi vagy debreceni játék alkalmával a környékező tanyákról ezrek és ezrek keresték fel gyalog, lovon, kerékpáron vagy kocsin a pályát, hogy tanúi legyenek a híres-nevezetes zöld-fehér csapat vendégszereplésének. Akkor még a polgármester köszöntötte fel a pályaudvaron az érkező csapatot, aláírásokért ostromolták a játékosokat a vidéki szurkolók, a pályán pedig zászlóval és virágcsokorral kedveskedtek a magyar labdarúgás legnépszerűbb együttesének. A mérkőzés végén ünnepi vacsora, borozgatás és cigányzene járta. Valóságos „lakodalmi menet' volt tehát a Ferencváros egy-egy vidéki kirándulása. Ezeket a mondatokat négy évtized távlatából idézzük. Abból az időből, amikor a Ferencváros gyengébb vidéki szereplése miatt kiesett a bajnokesélyesek közül. Amikor pedig az egyik válogatott játékosunknak, Fin- ta Károlynak feltették a kérdést, hogy miért nehéz a Ferencvárosnak vidéken győzni — ő 10 pontban foglalta össze véleményét. Felidézzük Finta „tízparancsolatát" — hiszen néhány pontja ma is aktuális... 1. A Ferencváros ellen győzni mindig dicsőség, hiszen a klub múltja valóságos glóriával vonja be a zöldfehér színeket. Már az is fokozott doppingolást jelent a vidékiek számára. 2. A vidéki kisebb csapatoknak velünk szemben nincs veszteni valójuk. Ha győznek, nagy dicsőség számukra, kikapni viszont nem szégyen, ők tehát nyugodtan játszhatnak otthonukban a hazai környezetben. 3. A vidéki pályák általában elég gyatrák. A régi, homoktengerhez hasonló szolnoki pályán, vagy az SBTC mai fűcsomós „prerijén" alig lehet játszani. 4. A helyi közönség túlzott fanatizmusa valósággal belehajszolja a játékosokat a keménység, sőt legtöbbször durva játékba. A legtöbb helyen ma már a magyar vendéglátás szikráját sem tapasztaljuk, sőt néhol nem is úgy kezelnek bennünket, mint ellenfelet, hanem mint ellenséget. 5. Az ellenfél durvaságai miatt bizonyos fokig megfélemlítve játszik a csapat. Félünk a sérülésektől, amik az ott tapasztalt „beszállások" természetes következményei. Azt hiszem elegendő, ha csak Tátrai, Nagy II, Pó- sa, Sipos, Kiss, Gyetvay és jómagam ierúgásait említem meg. 6. De nem csak bennünket, hanem — néha tudat alatt - a játékvezetőket is befolyásolja a vidéki közönség fenyegető viselkedése. 7. Sportszerűtlennek tartom a nagy csapatok elleni magasabb prémium kitűzését is. A pénz nagy úr, s ha egy játékos tudja, hogy győzelem esetén nem hatvan pengőt, hanem százakat kap, bizony — tisztelet a kivételnek — nem nagyon válogat az eszközökben. 8. A Ferencváros legyőzését reklámul használják fel a kisebb csapatok. Ma ugyan a háború miatt kiestek a túralehetőségek, de emlékszem olyan csapatra, amelynek hivatalos, egyesületi színekkel és címerrel díszített cégpapírján két nyelven is ott virított a Ferencváros csapatának bajnoki mérkőzésén történt legyőzése. 9. A vidékieknek mindig kisebbségi az érzésük a fővárosiakkal szemben. Ez is fokozott becsvággyal tölti el a játékosokat és a nézőket. 10. Végül — ami talán a legcsúnyább dolog — ócsárolják a válogatott és nagyhírű játékosokat. Ha a Lázár Gyuszi egyszer rosszul játszik, ha kicselezik Polgár Drumit vagy ha Sárosi Béla mellé lő, máris felzúg a bántó gúnyos kiáltás: „válogatott!". Mintha bűn lenne az. hogy nálunk több válogatott játékos szerepel. Egészen őszintén beszéltem. Lehet, hogy emiatt legközelebb vidéken ismét én leszek az áldozat, de egyszer végre ki kellett a szívemet öntenem. 9 J
