Fradi műsorlap (1989)
1989. október 18.
Fradi műsorlap A FERENCVÁROS 1948/49-ES BAJNOKCSAPATÁNAK TAGJAI CZIBOR ZOLTÁN Nem vagyok szakember, de talán nem is kell annak lenni hozzá, hogy megállapítsam; a mozdulat tökéletes. Erő, lendület, lefeszített lábfej, hibátlan testtartás, - valahogy így taníthatják a focisulikban, hogyan is kell a kapu elé ívelni a labdát. Aki pedig bemutatja, nem más, mint Czibor Zoltán, az FTC legendás hírű balszélsője, az 1948-49-es bajnokcsapat tagja. És ezt a pompás beadást mindazok láthatták, akik szeptember 30-án, szombaton kora délután ott ültek vagy álltak az Üllői úti pálya lelátóin, az FTC-Új- pest öregfiúk mérkőzésen. Az első félidő derekán az amúgy is kalandozó természetű és kedvű Czibor a jobb oldalról a kapu elé varázsolta a labdát, s Vad Pistának már „csak” annyit kellett tennie, hogy a lilák hálójába bólintsa. Szinte hihetetlen, hogy egy hatvanéves ember ilyen tökéletesen végezzen el egy beadást. A mozdulatot szerencsére kitűnő felvétel őrzi emlékként és maga Czibor is elérzé- kenyülten nézegeti. Ha csak ezért az egyetlen beadásért, már megérte, hogy hazalátogasson Barcelonából. Persze nem ezért jött és nem is most hívta először haza az FTC. A nyár közepére várták, a kettős ünnepre, a Fradi negyven évvel ezelőtti bajnokságának és az ő 60. születésnapjának megünneplésére. Akkor, sajnos, nem tudott jönni. Most szerencsére igen. Előbb a Honvédhoz ment, a jogelőd 80. és a jogutód 40. jubileumi ünnepségére, majd az Üllői úti székházba, egymás után háromszor is. Nagy szeretettel fogadta őt az elnök, Hargitai Károly, a labdarúgó-szakosztály vezetősége, élén Albert Flóriánnal és Rákosi Gyulával következett aztán az öregfiúk mérkőzés, ahol találkozott egykori játékostársaival, végül, de nem utolsósorban a szurkolókkal randevúzott a Fradi Futball Múzeumban. Majd’ két órán át tartott a beszélgetés s „bemelegítésként” sikerült átesni a fradisták legérzékenyebbnek tűnő kérdésén: igaz szívéből mondja meg, minek vallja magát tulajdonképpen, fradistának, honvédesnek, vagy barcelonainak?- Az igazat megvallva, mindenhol szerettek, mindenhol jól éreztem magamat, de amikor az embernek választania kell, akkor csak az édesanyját, szülőanyját nevezheti meg. Nekem az FTC az anyaegyesületem, itt lettem, az „Aki”, innen mentem el, hogy miért, azt Önök legalább olyan jól tudják, mint én. Ha történetesen nem itt kezdem a pályafutásomat, akkor talán soha nem lett volna belőlem ismert játékos. S így van ez hazámmal is, hiába élek több, mint harminc esztendeje spanyol földön, hiába érzem valóban második és szeretett hazámnak, haza csak egy van: Magyarország.- Játszott csak egyszer is életében magyar csapat ellen- Soha! Spanyolországban ezt megúsztam, de megmondom, akárhogy megbüntettek volna, nem húztam volna mezt. Pályafutásom végén, amikor három hónapig Ausztriában játszottam és bajnokok is lettünk, egy alkalommal pályára kellett volna lépnem a magyarok ellen. Beteget jelentettem. Az edző az orvoshoz küldött, én pedig azt válaszoltam, hogy nem gyógyul a lábam. Lehet, hogy nem hitt nekem, de nem erőltette a dolgot. Egyszerűen elképzelhetetlennek tartottam, hogy honfitársaim ellen játsz- szak. Vallomásának ennél a pillanatánál megállunk. Valamennyiünk kezében kis pohár pezsgő. A hatvanéves csatárt köszöntjük. Késve, de nem megkésve! Majd a régi bajnokságra emlékezünk, arra a legendásra, az 1948-49- es bajnokcsapatra. Sokan nem élnek már közülük, akad közöttük olyan, aki nem itt él, az összeállítást azonban - legalábbis nekünk, akik még láttuk őket - egyszerűen képtelenség elfelejteni: Henni, Rudas, Szabó, Kéri, Kispé- ter, Lakat, Budai II, Kocsis, Deák, Mészáros és Czibor. Túlzás vagy nem túlzás, ennél jobb klubcsapat aligha volt a világon. Más kérdés persze, hogy ezt az együttest milyen könnyen szét lehetett vernie a diktatúrának. Czibor alig két és fél esztendőt töltött az Üllői úton. Az élet ritka ajándéka egy tizenkilenc éves embernek, hogy leigazolását követően rögvest a bajnokcsapat tagja lehessen.- Végtére, hogyan lett fradista?- 1947-ben a Dunántúli ifjúsági csapatban játszottam és egyik alkalommal az akkori ifi szövetségi kapitány, Mézes Sanyi bácsi felfigyelt rám, s meghívott a válogatottba. Rúgtam néhány gólt, valószínűleg elég jól is ment a játék, mert egyszerre jelentkezett értem a Fradi, az MTK és az Újpest. Magamban eldöntöttem, hogy a Fradihoz megyek, de édesapán? - az Isten nyugosztalja békében! - -szava volt a döntő. Ő azt mondta, fiam, nem is lehet vitás, hogy hová kell menned. Csak a Ferencvároshoz!-Mit ígért a Fradi, jobban mondva, mit kapott a zöld-fehérektől?- Egy csodálatos együttest, olyan embereket, akik szerették és tisztelték egymást, akik a fiatalokat tanították és befogadták.- Ez mind nagyon szép, de akkoriban mást is adtak az új szerzeményeknek...- Természetesen, de ez ma már mellékes, nem érdekes. Én egy fillér nélkül is az Üllői útra jöttem volna. (Később, kettesben már, újra megkérdezem tőle, hogy mit kapott az FTC- tői 1948-ban, mire azt válaszolta, hogy egy igazi profinak soha nem szabad kiadnia klubját. A szerződés szigorúan az egyesület és a játékos magánügye. Az, hogy mostanában csillagászati összegek röpködnek, ne tévesszen meg senkit, bizonyos megállapodásokról soha nen szivárog ki semmi.)- Valakit ki kellett akkor szorítania a csapatból Milyen érzés volt?- Nem jó. Emlékszem arra a napra, amikor az öltözőben Lyka Totó bácsi közölte a csapattal és a balszélsővel, hogy én játszom ezentúl a szélen. Elődöm rendkívül fegyelmezetten vette tudomásul a döntést, ám láttam rajta, hogy ez milyen szörnyű volt számára. Akkor határoztam el végérvényesen, hogy nem szabad soha ilyen helyzetbe kerülnöm. Ezért mentem el talán idő előtt a Barcelonából, marasztaltak, csakhogy éreztem, nincs már sok itt hátra, jobb felemelt fejjel távozni, mint sértődötten, csalódottan.- Elsőre sikerült a bemutatkozás?- Ugyan. Sokszor játszottam rosszul, de mindenki végtelenül türelmes volt hozzám és másfél hónap elteltével beilleszkedtem a csapatba. Ez rettenetesen fontos egy labdarúgó életében. Mármint a bizalom. A legnagyobb ritkaság az, hogy valakit leigazolnak és úgy megy minden a pályán, mint a karikacsapás. Viszont időt kell hagyni a játékosnak, azt kell vele éreztetni, hogy bíznak benne. Aki igazán tehetséges, az előbb-utóbb megtalálja a helyét a csapatban. A türelmetlenség viszont katasztrófához vezethet, mind a játékos, mind a csapat szempontjából.- Mitől volt olyan jó az az akkori Fradi?- Tökéletes volt az idős, a tapasztalt és fiatal játékosok aránya. Valahogy minden csapatot így kellene összegyúrni. De legalább olyan fontos volt az, hogy a tapasztalt játékosok kifejezetten szerettek bennünket és megérezték, ezekkel a srácokkal lehet mit kezdeni.- Zoltán! Ön sok csapatban játszott, van összehasonlítási alapja, ezért kérdezem, az akkori Fradi megelőzte például edzésmunkában a többiehet?- Ezek legendák, olyat szeretne hallani tőlem, ami nagyon hangzatos, de nem igaz. Én azt mondom, nincs az az edzésmunka, ami pótolhatná a tálentumot. Természetesen a fordítottja is igaz, hiába a sok tehetség, ha nem edzenek jól és tisztességesen a játékosok. Az első azonban a tehetség, megfelelő posztra megtalálni a megfelelő embert. Akkor ezt a Ferencvárosnál tökéletesen megtalálták. Edzésünk talán csak abban különbözött valamicskét a többiektől, hogy mindent labdával végeztünk és technika csiszolásán volt a hangsúly. Aztán ugye ott van a közönség, a Fradi esetében ez mindig meghatározó jellegű volt. Ilyen szurkolókat legfeljebb csak Spanyolországban találni. Szóval rengeteg összetevője van a dolognak, ha mindent összevetek, mást nem mondhatok, mint azt, olyan csapat, mint a negyven évvel ezelőtti FTC, évszázadonként legfeljebb kétszer jön össze. Higgye el, ez az igazság, meg az, hogy a titkokat nem érdemes megfejteni. Éppen az a szép benne, hogy titok.- Látta a mai Fradit. Milyennek tartja?- Jót\ak. Érzem a fiúkban az összetartozást, azt, hogy egymásért küzdenek. A védelem egészen briliáns. Nem az udvariasság beszél belőlem, amikor azt állítom, ez a hajtós Ferencváros a spanyol bajnokságban ott lenne az első négy között. Természetesen ahhoz mindig úgy kell játszani, mint az Újpest ellen.- Úgy hírlik, szívesen hazajönne végleg?- Van benne igazság, de nincs benne semmi konkrétum. Kilincselni nem vagyok hajlandó, nem kére- getni jöttem. Ha kapok valamilyen tisztességes és jó ajánlatot, azt szívesen elfogadom. De csak abban az esetben, ha az nem kerül egy másik ember állásába, mert arra egyszerűen képtelen vagyok, hogy elfoglaljam valakinek a helyét. A labdarúgáshoz, szerénytelenség nélkül mondhatom, valamit értek, leginkább ahhoz, hogy meglássam valakiben a tehetséget, a rátermettséget. És ahhoz, hogy a magyar labdarúgás végre kilábaljon betegségéből, azt hiszem szükség van néhány friss és elfogulatlan szemre. Ismétlem azonban; csak akkor jövök, ha hívnak és valóban szükség is van rám. Pethes Sándor
