Fradi műsorlap (1988)
1988. december 3.
6 Fradi műsorlap Anna és a kilométerek Ha nem tudnám, ki ő, eszembe sem jutna, hogy kajakozik. Mindössze 159 centi magas, csinos, szőke lány, nem az a kifejezett kajakos alkat. Kézfogása azonban nem olyan puha, mint a nők túlnyomó többségéé. Polgár Anna, 24 éves, az ez évi nottinghami maratoni világ- bajnokság ezüstérmese. * + Mikor kezdtél sportolni? — Ötéves koromban. Még egészen kicsi voltam, amikor megszerettem a vizet. Ezért apám lehozott a Fradiba úszni. Ottragadtam, és hét évig úszó voltam. Szó, ami szó, nem ment valami jól az úszás. Balázsi Péter, az edzőm javasolta, hogy próbáljam meg a kajakozást. + Mit tudtál akkor erről a sportról? — Semmit. Tényleg: azt sem tudtam, hogy mi ez. + Aztán hamar kiderült, a kajakozás jobban fekszik neked, mint az úszás. — Igen, hiszen 1979-ben, amikor még csak két éve lapátoltam a vizet, a kétezer méteres felnőtt országos bajnokságon második lettem. S a következő négy év is bővelkedett sikerekben. 1980-ban K-I ötszázon bronzérmet nyertem az Ijfúsági Barátság versenyen, majd rá egy évre győztem ebben a számban. Az ifjúsági Európa-bajnokságon mind az egyéniben, mind a négyesben harmadik lettem ötszáz méteren. 1982-ben két aranyat szereztem az IBV-ben, egyéniben és Tóth Marival párosban lettem első. A következő esztendőben Makrai Ágival ismét győztem, az egyesben ezüstöt nyertem. Az ifjúsági EB-n második lettem Ágival. Idehaza pedig jó néhány magyar bajnoki címet gyűjtöttem össze az évek során. + Minden jel arra mutatott, hogy a felnőttek között folytatódnak a Polgár-sikerek. Am egy műtét közbeszólt.- Sajnos, vakbéllel megoperáltak 1984 tavaszán. Még most is rossz rágondolni, hiszen éppen egy edzőtáborból vittek a műtőbe. Az az év bizony, veszendőbe ment. Utána úgy éreztem, már nem megy igazán jól az ötszáz méter. + Hogyan lesz egy sprinter- ből maratonista? — Szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy nagyon nagy az állóképességem. Ehhez az akaraton kívül szükség van az edzések ezreire. Szóval, mindig kitartó ember voltam, s ez nemcsak a sportra érvényes. A hosszabb kajakozások sohasem okoztak nekem gondot. 1985- ben Csehszlovákiában rendeztek egy kétnapos maratoni versenyt, és gondoltam, megpróbálom, milyen is egy ilyen. Az első napon huszonnégy, a másodikon tizennyolc kilométert kellett lapátolni, és egy kicsit magam is meglepődtem, hogy én győztem. + Gondolom, ekkor válaszút elé kerültél: rövidtáv, vagy maratoni. — Ettől fogva elsősorban a hosszútávú versenyekre készültem, persze, azért nem mondtam le az ötszáz méterről sem. 1986- ban a felnőtt OB-n bronzérmet nyertem. A három versenyből álló maratoni Grand Prix-t viszont megnyertem, és én kaptam a Világ Kupát, miután első lettem Csehszlovákiában és Nyu- gat-Berlinben. Ezt a két erőpróbát egyébként tavaly is megnyertem, de akkor nem volt Világ Kupa. + És az idén jött a maratoni VB Nottingham ban. — Ma ma is azt mondom arra a versenyre, hogy rettenetes volt. A kajakpályán kezdődött, majd a hajóval a vállunkon át kellett futni a Trent folyóhoz, és ott folytattuk huszonnégyen. Többször kellett futni, kétszer például hatszáz métert kocogtunk a hajóval. Óriási szél fújt, és ez alaposan megnehezítette a dolgunkat a vízben és a szárazföldön is. Normális körülmények között három óra — három óra tizenöt perc körül érek célba, Nottinghamben azonban négy óra tíz percet mentem. Sokáig úgy tűnt, enyém lesz az elsőség, hiszen harminckilenc kilométernél még vezettem. Ekkor jött az utolsó futószakasz, és ott egy ausztrál lány megelőzött. A következő három kilométeren annyira hullámzott a víz, hogy legfőképpen arra kellett ügyelnem, fel ne boruljak. ♦ Szerinted mi döntött ellenfeled javára?- Örülök a második helynek, de bosszankodom is. Ezt a vereséget technikai vereségnek tekintem. A többség egy mindössze hatküós, kevlarból készült hajóval versenyzett, míg az én kajakom tizenkét kilós volt... Ráadásul ezek a hajók úgy vannak megépítve, hogy nem folyik be a víz a versenyzőhöz. A szövetségtől egyébként ígéretet kaptam, hogy beszereznek ilyen könnyű hajót. + Mire gondolsz egy maratoni közben?- Arra, hogy milyen jó lenne, ha már vége lenne. Meg, persze, az edzőm, Kluka József utasításaira, hogy mikor, mit kell tennem. * Mi a kritikus pont?- Általában a féltávnál érzi úgy az ember, hogy kész, nincs tovább. De aztán mindenki túljut ezen. Az én fejemben még soha nem fordult meg, hogy feladom a versenyt. Igaz, utána gyakran kijelentik a maratonis- ták, hogy ilyet soha többé nem csinálnak, ám nem sokkal később már alig várják a következő viadalt. ♦ Magyarországon hányán foglalkoznak maratoni kajako- zással-kenuzással?- Hat-hat fiú és lány kajakkal és hat fiú kenuval. Sajnos, idehaza eddig még nem rendeztek maratoni versenyt. Úgy tűnik, jövőre végre nálunk is lesz ilyen. + Milyen terveid varrnak versenyzőként és „civilként”?- Két év múlva Koppenhágában, 1992-ben pedig Ausztráliában lesz a maratoni vüágbajnok- ság, és ezeken nyerni szeretnék. Aztán lehet, hogy abbahagyom a versenyzést, és edző leszek. Most kezdtem el a tanulást a Testnevelési Főiskolán, az edzői szakon. Jó lenne, ha egyszer a maratoni kajakozás is olimpiai szám lenne, s talán éppen egy tanítványom győzne. Üzletkötői végzettségem van, de inkább az edzőség izgat, és tudom, hogy számítanak rám a Fradiban. * Mit szólnak a maratonizáshoz az ismerőseid?- A szüleim örülnek neki, a barátaim többsége viszont azt mondja, hülye vagyok.- Szabadidődben mit csinálsz?- Otthon mindig találok valami munkát. Ha ráérek, tévét nézek. * Vajon hány csapás egy maratoni? Számolgatni is sok, hát még csinálni! S ez a kis ferencvárosi lány a világon majdnem a legjobban csinálja... (margay) ATTILA ES A TATABANYA! MARATONI Amikor szeptember 14-én megjelent a Népsportban, a - Fusd körül az országot! - az akció hírei között, hogy Sülé Attila le akar futni a Fradi labdarúgócsapatának vidéki mérkőzéseire, sokan hitetlenkedtek. Még akkor is jónéhányan nagyszájúnak tartották, amikor néhány héttel később ugyanezt elmondta a Fradi műsorlapban is. Ám a Népsportban, két nappal a nagy esemény előtt megjelent hír olvastán már a tamáskodók is kénytelenek voltak belátni: a srác nem a levegőbe beszélt. Alapos felkészülés után október 23-án hajnalban útnak indult. Negyed hatkor már az M 1-es autópálya törökbálinti lehajtójánál volt. Ám innen már mesélje ő a történetet: „Nem volt valami barátságos az idő. Még hűvös volt és sötét. A leállósávban kezdtem el futni. Elég gyér forgalom volt még akkor, de a legtöbb autó rámvillogott. A harmincas küométerjelző előtt megállt az IU 74-76-os rendszámú krémszínű Lada, a vezetője kinyitotta az ajtót, de intettem, hogy menjen csak tovább. Az első tizenöt küométer kifejezetten jólesett, ezt egyhuzamban futottam végig. Ezután álltam meg először pihenni. Ettem csokit, és megittam a magammal vitt teát. Körülbelül huszonöt percet pihentem. Továbbindultam, majd a harminchármas tábla közelében egy ismerős fel akart venni a kocsijába. Mire a harmincötöshöz értem, már túl voltam néhány emelkedőn. Egy hosszú emelkedő közepe táján ledőltem, mert úgy éreztem, nem tudok felmenni rajta egy lendülettel. Akkor egy pillanatra átvillant bennem, hogy minek is vállalkoztam erre a futásra... Bizonyára többen megijedtek, amikor megláttak az út mellett a földön, mert kihívták a mentőket. A leállósávban, velem szemben jött a mentőautó, és arra gondoltam, jó nagy baleset lehetett valahol. Valószínűleg eszükbe sem jutott a mentősöknek, hogy miattam riasztották őket, mert szó nélkül elhajtottak mellettem. Nem sokkal később, a harminchetes táblánál rendőrök állítottak meg. Hirtelen felötlött bennem, hogy autópályán futok, tehát szabálytalanul, s arra gondoltam, csak nehogy visszavigyenek Pestre. A rendőr elkérte a személyimet, majd megkérdezte, mit csinálok, Mondtam, hogy futok, Mire ő: na, jó, de hová? Tatabányára, válaszoltam, és hozzátettem: mindjárt jönnek ellenőrizni, valóban futok-e. Meglehetősen furcsán nézett rám, aztán beszállt a kocsiba, és végre futhattam tovább. Ahogy telt-múlt az idő, egyre több Fradi-zászlós autó haladt el mellettem. Mindegyik rám du dalt, sokan kiabáltak, bíztattak. Nagyon jólesett a buzdítás, olyankor egy kicsit mindig beleerősítettem. Úgy éreztem, nagyon jó fradistának lenni! Meg akkor is büszke voltam erre, amikor a negyvenkettes táblánál megállt egy Dacia, és kiszállt a sofőr gratulálni. Mondta, hogy olvasott az újságban a futásomról, majd megkérdezte, ne vigyen-e el egy darabig. Rögtön ezután bementem egy út menti panzióba, mert nagyon éhes és szomjas voltam. Citromos teát ittam és rántottét ettem. Kiderült, valaki innen telefonált a mentőknek. Megkérdezték tőlem, hová futok, és azzal bíztattak, hogy már csak tizenöt kilométer van hátra a pályáig. Mielőtt továbbindultam, felvettem a dzsekimet, mert az átizzadt melegítőben kezdtem fázni. Néhány küométerrel arrébb ért utol apám, aki kocsival jött utánam. Korábban ő is azt hitte, hülyéskedek ezzel a tatabányai futással, de akkor már biztos volt benne, hogy végigcsinálom. Már majdnem a Tatabánya-Óvárosba vezető leágazásnál jártam, amikor ismét fel akart venni egy kocsi. Elhagyva a Népházat jobbra fordultam, és akkor már csak százötven méterre volt a stadion. Láttam, hogy sok zöldfehér zászlós fiatal áll a bejáratnál. Minden erőmet beleadva hajráztam, és nagyon boldog voltam, hogy sikerült megvalósítani a tervem! A srácok irtó rendesek voltak, gratuláltak, és akadt, aki megkérdezte: tényleg lefutottál Pestről idáig? Kiszámoltam: körülbelül egy maratoni távot futottam. Ezután apámmal és barátaival bementünk az Oázis étterembe, ahol sok fradista volt. Szinte mindenki odajött hozzám, és meg akartak hívni valamire. Nagyon feldobott a társaság, s ezért egy jó ideig nem is éreztem fáradtságot. De aztán fájni kezdett a lábam. Bent a pályán levittek az öltözőbe, és nagyon örültem, hogy találkozhattam kedvenceimmel. Fischer Pali kérdezgetett, milyen volt végigfutni Uyen hosszú utat. A meccs után azt gondoltam: ha már ennyit futottam, igazán győzhettek volna a fiúk... Jólesett, amikor Kincses Sanyi azzal vigasztalt: nem baj, kicsi, majd legközelebb győztes meccset láthatsz. Tavasszal szaván fogom, mert szeretnék lefutni Vácra, Székesfehérvárra és két nap alatt Győrbe is. Este otthon anyám azzal fogadott, hogy nagyon aggódott értem, és megkérdezte, ugye többet nem csinálok üyet. Dehogynem, feleltem. Később pedig azt mondta, hogy most megmutattam, megtudom csinálni, amit akarok, és így kellene a tanulással is, merthogy közepes a bizonyítványom. Egyébként annyira fájt a jobb térdem, hogy sokáig nem tudtam elaludni. Ráadásul a talpam fel- hólyagosodott. Dehát most még kezdő vagyok ilyen hosszú távon. Két nappal később aztán már alig fájt a lábam. Néhány ismerős még akkor, vasárnap este felhívott. Az iskolában és a Royal szállóban, ahová gyakorlatra járok (Sille Attila harmadéves szakácstanuló - M. S.), alaposan megnőtt az ázsióm. A séf nagy Fradi-szurkoló, és azt mondta: apám, te egy jellem vagy. Aznap azt ehettem, amit akartam... A zenekarban, ahol hegedülök, felolvasta a karmester a Fradi műsorlapban és a Népsportban megjelent, rólam szóló írásokat, és nagy tapsot kaptam. Ami viszont kissé meglepett, hogy a testnevelő tanár azt mondta, nem vagyok normális... Persze, nem tudom, mennyire gondolta komolyan. Emlékszem, az általános iskolában én voltam a legrosszab futó; sohasem gondoltam volna, hogy valaha is ennyit fogok futni. Természetesen ezentúl is rendszeresen futok. Napi öt-hét kilométer az adagom. Mint említettül, több meccsre el akarok futni és végig szeretném csinálni az IBUSZ-maratonit.” Mindennapjainkban példát vehetnénk Sülé Attüáról. Egyrészt rendszeres sportolása miatt, hiszen valljuk be, legtöbben egészségtelenül élünk, keveset mozgunk. Másrészt meg azért, mert megmutatta, hogyan érhetjük el kezdetben túl merésznek, nehezen megvalósíthatónak vélt céljainkat. Margay Sándor
