Fradi műsorlap (1988)
1988. október 12.
Fradi műsorlap 5 HARMINC EV UTALT A FRADI PÁLYÁN Ha nem lenne Ombódi Imre haja ősz, akkor nyugodtan letagadhatna néhány évet, pedig már a 61. évét tapossa. A mozgása fiatalos, jóformán egyetlen deka súlyfelesleg nincs rajta.- Azt hallottam, hogy az ötvenes-hatvanas évek csapatában Ön volt az egyik mókamester.- Valóban. Nem mentem a szomszédba egy kis humorérzékért, tréfáért. Én voltam az egyik szülőatyja azoknak a kabaréjeleneteknek, amelyeket edző- táborozások során adtunk elő. Jól kifiguráztuk egymást, s esetenként még a családokat is elhívtuk ezekre az előadásokra. Persze mindez már nagyon régen történt, úgy 1954—55 körül a Kinizsi korszakban.- Ennyire jó hangulat volt a csapatnál?- Szerettük egymást, s igazán jó közösséget alkottunk. Talán azért, mert szinte valameny- nyien nehéz sorból jöttünk, s azt hiszem, számunkra a futball nem kenyérkereset volt, hanem szórakozás.- Olvasva régi újságcikkeket, gyakori értékítélet Ombódi Imre játékának elemzésekor az, hogy könnyelmű. — Tagadhatatlan, hogy megengedtem magamnak egy-egy cselt, még a mi ötösünkön belül is. Pusztán azért, mért élveztem a futballt, szerettem játszani. Szabó Laci hasonlóan hozzám szintén könnyedén, önfeledten focizott. Úgyhogy valóságos életveszély volt, amikor a jobb oldalon mi voltunk hátul.-Az kétségtelen tény, hogy Ombódi játékát az idősebb szurkolók még ma is élményként emlegetik. — Azért ez túlzás. Nem voltam én olyan nagy játékos, de azt szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy akkor felfutó jobbhátvédet játszottam, amikor ez még nem vo,lt alapkövetelmény a védőktől. így tudtam évi hathét gólt rúgni. — S miért nem tudott bekerülni a válogatottba? — Az az igazság hogy az ötvenes évek első felében bárhogy is hívták a Ferencvárost, ÉDOSZ-nak, vagy Kinizsinek, akkor sem kísérte túlzott rokonszenv a válogatott szakvezetőinél. Bármilyen jól is játszhattunk, inkább más csapatból hívtak be a keretből valakit, nem pedig minket.- Hogyan lett Fradista?- Ügy, hogy hét éves koromban az édesapám átdobott a kerítésen. Ettől kezdve minden hétvégén ilyen palánkbérlettel jutottam be a Fradi pályára. Helyismeretem nagyszerű volt, ugyanis ott laktunk a Fradi pálya mellett a Gyáli út sarkán. Végülis tizennégy éves koromban lettem a zöld-fehérek igazolt játékosa. Édesapámnak minden álma-vágya az volt, hogy NB I-es labdarúgó legyek, s ő is ott legyen, amikor debütálok az Üllői úton. Sajnos ezt nem érhette meg. 1949-ben, amikor huszonkét évesen életem első NB I-es mérkőzését játszóttam Dorogon, már ágyban fekvő súlyos beteg volt. S néhány hét múlva meghalt.- Akkoriban fantasztikusan jó csapata volt a Fradinak.- Zseniális futballisták rúgták ebben az időszakban nálunk a labdát: Lakat, Kispéter, Kéri, Dékány, Budai, Kocsis, Deák, Mészáros és Czibor. Madarat lehetett volna velem fogatni, amikor bekerültem ezek közé a nagy ságok közé.- Ügy tudom, hogy sport- pályafutása során volt egy kitérő, amikor elhagyta a Ferencvárost.- 1947-ben felvettek a Jogi Egyetemre, s ezt követően két évig a BEAC csapatában szerepeltem. Amikor édesapám meghalt, nagy szüksége volt anyukámnak az én anyagi segítségemre, így hát kénytelen voltam otthagyni az almamatert, s visszaigazoltam az FTC-be.- Milyen csapat volt az ötvenes évek piros-fehér gárdája, a Budapesti Kinizsi?- Hajtós, lelkes kis gárda voltunk, amelyik kétszer is a harmadik helyen tudott végezni a bajnokságban, a Bp. Honvéd és a Vörös Lobogó mögött. Kezdetben a többnyire húsz éves fiatalokból álló csapat rutintalan volt, aztán mind magabiztosabban kezdtünk mozogni az NB I-ben. S így aztán még az a csoda is előfordulhatott, hogy a világklasszisokból álló Honvédőt vagy esetenként Hidegkúti Nán- diékat is meg tudtuk lepni. A csapat egyértelmű vezéregyénisége Kispéter Miska volt, akire tudása, emberi tulajdonságai miatt is felnéztünk.- Ha jól tudom, 1952-ben kisfáján kivitték a Helsinki olimpiára. Mi ebből az igazság?- Ez egy nagyon kacifántos ügy. Az olimpiára való indulás előtt edzőtáborban voltunk a János-hegyi Vörös Csillag Szállóban. Már megvolt az egyenruhánk, s azt mondták, hogy másnap reggel indulunk a repülőtérre és irány Helsinki! Nos, hajna- lok-hajnalán mindenkit felébresztettek, kivéve négyünket: Henni Gézát, Kispéter Mihályt, Szusza Ferencet és engem. Soha egyetlen szó magyarázatot nem kaptunk, még azt sem mondták nekünk, hogy fapapucs. Egyszerűen csak elfelejtettek felébreszteni.- Árulja el, hogy miért nem ment ki harminc évig az Üllői úti Fradi-pályára!- Az igazságot akarja tudni?- Természetesen, mert az ilyen múltidéző beszélgetéseknek ez a célja.- Három vagy négy évvel azt követően, hogy 1958-ban szó szerint kirúgtak a Ferencvárostól, — tizennyolc esztendő után egyik napról a másikra, — gondoltam, kimegyek az egyik kupameccsre. Felhívtam a klub akkori elnökét és bemutatkoztam neki, s mondtam, hogy azt hiszem, talán ismeri a nevemet. Az volt a válasza, hogy ne haragudjon, nem ismerem a nevét, de találkoztunk mi már egyáltalán? Erre letettem a telefont, mert kérdem én, mit akarok én attól a klubtól, ahol gyerekkoromtól kezdve nevelkedtem és három év alatt elfelejtik a nevemet.- Térjünk vissza erre a bizonyos kirúgásra, ami 1958-ban történt.- Rámtették a bélyeget, hogy öreg vagyok. Egyszerre három kezdő, stabil játékost pate- roltak el a klubtól: Gulyás Gézát, Láng Károlyt és engem. Persze az, hogy öreg vagyok, nem volt más, csak egyszerű kifogás. A háttérben a döntés indokaként az húzódott meg, hogy nekem mindig nagy volt a pofám, s ki mertem azt mondani, amiről a többi játékostársam csak sus- torgott.- S hol folytatta a pályafutását?- Az Egyetértés színeiben. Nagyon tisztességesek voltak velem. Rövidesen üzletet kaptam, s egészen a nyugdíjazásomig üzletvezetőként dolgoztam a vendéglátóiparban.- Amikor most fölfedezték az Üllői úti pályán , mindenki örömmel fogadta. Hogyhogy harminc év után újra érőt vett magán?- Egyszerűen azért, mert a tizenkét éves unokám kicsalt, ősszeszorult a torkom a meg- hatódottságtól, amikor például Kende Gyuri, Elek Gyuszi s a Fradi krónikása, Nagy Béla szinte tárt karokkal üdvözöltek.- A harminc évvel ezelőtti Ferencvárosban kik voltak a legjobb barátai?- Dékány Pofi és Mátrai Sanyi.- Kérem, jellemezze egyenként az együttes akkori tagjait!- Gulyás Géza a kapusunk kicsit izgága, de nagyon jó lelkű, igazi barát volt és ráadásul remek kapus.Mátrai barát a pályán, és azonkívül is. Néha összeugrot- tunk, veszekedtünk^ de mindig segítettünk egymáson. Dalnoki Jenő fantasztikus küzdeniakarással rendelkezett, ideális csapatember volt. Szerintem Szabó Laci lehetett volna Bocsik Cucu méltó utódja. Brilliáns tehetsége volt a játékhoz. Kertész Tomi magának való srác volt, s remek szélső. Dékány.kiváló futballista, igaz barát volt. Orosz Palit a bohémság jellemezte, mindent meg tudott csinálni a labdával, s ha kellett, kifutotta a lekét a csapatért. Borsos Mikinek olyan technikai tudasa volt, amitől még a mi szemünk-szánk is elá- mult. Vilezsál Oszira mindig lehetett számítani humorával bearanyozta az oiiözőt, nagyon fáj, hogy már elvesztettük. Fenyvesi Máté valósággal különszám volt. A hangját alig lehetett hallani, s mindent alárendelt a tanulásnak. S mint mondtam, ennek az együttesnek a vezéregyénisége Kispéter Miska volt, aki játékával, kapcsolatteremtésével, pedagógiai érzékével sokat tett a fejlődésünk érdekében. Szívszorító, hogy róla is már csak múlt időben beszélhetünk. — Ha már jellemezte a játékostársakat, akkor kérem, beszéljen az edzőkről is. — Sós Károly jó szemű szakember volt, de nein volt egyáltalán öröm vele dolgozni. Borzasztó sokat kívánt, bár az is igaz, hogy az ő időszakában olyan kondícióban voltunk, hogy végig tudtuk hajtani a kilencven percet. Csanádi Árpi halkszavú, igazi úriember volt. Magasszínvonalon értette a futball elméleti tudományát, sokat tanultunk tőle taktikai téren. — Nem akart soha edző lenni? — Nem. — Amikor elkezdtünk beszélgetni, büszkén említetté, hogy csodálatos a családi élete. — Büszke is vagyok rá, hogy huszonöt év után is szerelmes vagyok a feleségembe. S tudja, mi a legérdekesebb, hogy az asszony sohasem szerette a futballt, csak rajtam keresztül viseli el, úgy ahogy. Egyébként a SABENA belga légitársaság budapesti igazgatója... — Végezetül vallja be, a szurkolók közül megismerték néhány an? — Képzelje el, igen. S ez őszintén mondom, meghatott. Annakidején nem érdekelt a népszerűség, nyugodtan merem mondani, hogy szinte terhes volt az ismertség. Most hatvanegy évesen nagyon, de nagyon jól esik az, ha még emlékeznek rám. — Tudja mit? Azt kívánom búcsúzóul, hogy minél sűrűbben találkozzunk a Fradi-pályán és higgyen abban, hogy a szurkolókban még élénken él egy bo- hókás kedvű technikás focista emléke, aki Ombódi Imre néven szerzett hírnevei magának az Üllői úton. Gyenes J. András
