Fradi műsorlap (1987/88)
1988. május 14.
Fradi műsorlap FTC: Jazsa-Yaszíl A FERENCVÁROS ÖSSZEÁLLÍTÁSA AZ ÉV ELSŐ HÁROM HÓNAPJÁBAN MAJD MINDIG ÍGY KEZDŐDÖTT. . . Józsa Miklós, a Ferencváros labdarúgó csapatának kapusa, kitűnő riportalany. A kérdésekre könnyen válaszol, bár gyakran vívódik, megfontolja, amit mond. Ám közel sem azért, hogy másként tálalja valódi gondolatait, hogy jobbszínben tüntesse föl önmagát, mint ami alapvetően illik hozzá. Gesztusai, tekintete, előadásmódja pedig tovább árnyalja a gondolatokat, még véletlenül sem kerülve ellentétbe azokkal. Éne mondják, hogy egyenes ember, akivel igazán jó találkozni, mert nem kell találgatni, egyes megfogalmazások mögött mire gondolhatott. Józsa Miklóst — a sors szeszélye folytán — rövid időn belül láttam kiegyensúlyozottnak, hangjából kihallatszottak a bizakodás hangjai, s önbizalmában megsértett, önbecsülésében megcsorbított, vívódó fiatalembernek. Jelen sorok alapanyagát akkor gyűjtötte az újságíró, amikor még állt a bevezetőben jelzett megállapítás, Józsával kezdődött a Ferencváros összeállítása. Tavasszal az első öt bajnoki mérkőzésen ő védte a kaput, méghozzá eredményesen. Sokakat meglepett a csapat vezetőinek döntése, hogy a rutinos, érett Zsiborás Gábornak csupán a kispadon jutott hely. Az újságírók firtatták a váltás okát. A Honvéd elleni mérkőzés után a játékostárs Bánki József is nyilatkozott ez ügyben, s azt mondta, örülni kell annak, ha a Fradinak két jó kapusa van. Azt hiszem, örültek is neki a szurkolók, amíg örülhettek. A Haladás elleni találkozó előtt aztán váratlanul ismét a kispadon találta magát Józsa Miklós. Mielőtt azonban a jelen gondjairól és örömeiről szólunk, pillantsunk vissza a múltba. Tekintsük végig a nyáron 27. életévét betöltő fiatalember eddigi játékospályafutásán. Voltaképpen az FTC saját nevelése. Nyolcévesen került a klubhoz, de akkor már kipróbálta hálóőri képességeit hazai pályán. Apja rugdosott neki olykor, aki a Magyar Villamosművek színeiben, jobbára kedvtelésből futballozott. A Fradihoz osztálytársa révén került, aki bemutatta Rózsa Lajosnak. Megnézte, ottragadt. Egy esztendőt — 19 évesen —, az Építőkben védett, a Fradi első csapatához No- vák Dezső edzősége idején került 1981-ben. Kaszkadőröktől, síugróktól, motor-, motorcsónak-, illetve autóversenyzőktől sosem mulasztottam el megkérdezni, félnek-e. Hasonlóképpen vagyok a kapusokkal is. — Jó ideig megvolt bennem a félelem — emlékszik vissza Józsa Miklós. — Valamennyire sikerült levetkőznöm a félelmet, teljesen azonban még most sem. Nagyon nehéz bizonyos helyzetekben ottmaradni a labda előtt, a gyakorlás sokat segít. Szerencsére - el ne kiabáljam! —, még nem sérültem meg, rossz élmények tehát még nem tépázták meg a bátorságot. Először a Tatabánya ellen lépett pályára. Zsiborás Gábor az első félidő utolsó percében megsérült. Vincze Géza, az akkori tréner félve állította be a küzdelmekhez kevéssé szokott Józsát. Akkor egy nullra vezetett a Tatabánya, a Fradi azonban parádés második félideji játékával 4—1-re győzött, s a debütáló kapus bemutatkozása kitűnően sikerült. Olyannyira, hogy a bajnoki szezon végén éppen a Tatabányai Bányász jelentkezett érte. Kiss Imre sérült volt éppen, Kovács Attüa felmetésre várt, Józsa Miklóst Dombay mellett vette számításba a csapat. Az első meccsek nem hoztak fényes eredményt, a Rapid elleni KEK találkozón például 5—0-ra vesztett a gárda. A klub vezetői mégis latartottak Józsa mellett, mert pontosan látták, nem ő volt a kudarcok oka. Az őszi szezont végigszolgálta, aztán jött a tavasz, a jeges pálya, s a Pécs elleni hiba, melynek következtében Temesvári Miklós becserélte az időközben felépült Kis Imrét, aki aztán már nem is adta vissza az egyes számú mezt elődjének. A 85]86-os bajnoki idény ismét az Üllői úton találta Józsát. Tatabányáról nemcsak a kispad miatt akart eljönni. Mikor odahívták, az előzetes tárgyalások úgy szóltak, hazajárhat Budapestre a családjához. Ám Temesvári szerződtetése nyomán az új házirend azt a pontot is tartalmazta: minden játékosnak este tízkor otthon kell lenni (Értsd: tatabányai lakásán.) Ez terhes volt Józsának, de kénytelen-kelletlen belement, sok választása nem lévén. A Fradihoz visszavezető út kapuját Dalnoki Jenő tárta szélesre előtte. Szó volt Zsiborás esetleges külföldre szerződéséről is, arról nem beszélve: visszatérhetett mindkét otthonába, családjához és a klubhoz. Nem táplált hiú reményeket. Bár egyszer-egyszer helyettesítette Zsiborást sérülés vagy válogatottság idején, beugrott In- tertotó meccseken és külföldi túrákon, de tartósan nem tudott megkapaszkodni a kezdő tizenegyben. Küszködött az önbizalomért, hogy a krónikus kispados- ság ne menjen teljesítménye rovására. Dalnoki bíztató szavai erőt adtak neki. - Zsiborás jól véd, ám Józsát bármikor a helyére lehet állítani - mondta az FTC tavaly októberben távozott trénere a csapat előtt. Ilyert és hasonló apróbb jelek mindig jól estek neki, növelték önbizalmát. Kapuba azonban elvétve került. öt bajnoki mérkőzésen még soha nem védett egymás után az FTC-ben. A tavaszi szezonban erre sor került, kemény téli alapozást követően. A körülmények annyiban kedveztek neki, hogy Zsiborás megsérült, néhány napot ki kellett hagynia a felkészülésből. Ez persze önmagában kevés ahhoz, hogy ennek következményeként automatikusan a kispadra kerüljön. A csapatépítés akkori fázisa azt követelte az edzőktől, hogy mindenkit szigorú és egyenlő mércével mérjen. Az új „házirenden” Józsa Miklósnak jobban sikerült helyet találnia. De a vezetők ki is akarták próbálni tétmeccseken a „tartalékkapus” képességeit. Albert Flórián személyesen is bizonyításra bíztatta. — Éreztem, Zsiborás Gabi szintén szurkol nekem — idézte föl a februári, márciusi pillanatokat Józsa. Jól kijönnek egymással, meg tudunk beszélni minden szívünket nyomó sérelmet. Szerintem nincs két olyan kapus az NB I-ben, akik olyan jól megértik egymást, mint mi. Voltaképpen az anyagiak terén sem voltak igazi súrlódások. A kispados kapus általában a felét kapja a társa prémiumának. Végülis Józsa Miklós hosszú ideig úgy fogta föl; az ő prémiumát Zsiborás Gábor „termelte” meg jó teljesítményével. A tavaszi szezon első öt meccsén pedig fordult a kocka... Aztán jött az újabb fordulat: eddig az egyik védett, most jöhet a másik, nyilatkozta Rákosi Gyula, ami Józsánák újból a kis- padot jelentette. Még mielőtt valaki félreértené, egy percre sem gondolta, most aztán kibérelte a Fradi egyes számú mezét. De azért azt érezte pünkösdi királysága idején, sok az ellendrukkere, számos háttérben lévő személyiség jobban szeretné Zsiborást a kapuban látni. — Bántott a dolog, nagyon fájt, bár félig-meddig számítottam is rá — értékelte a helyzetét — mégis reméltem, kisebb lelki terheket cipelve kell bizonyítanom, jó kapus vagyok. Mi lesz a folytatás? Mindenképpen egy eredményes Ferencváros kialakulásában kell bízni. Márcsak azért is, mert idén mind Zsiborásnak, mind Józsának lejár a szerződése. Bizonyításra pedig mindkét játékosnak égető szüksége van, ami jó csapat nélkül nem megy. Várhatóan tehát elválik a két rivális útja. Hogy ki merre folytatja, nehéz ma még megmondani. „Fájjon miatta a vezetők feje”, mondják. Még az is elképzelhető, mindketten megválnak a zöld-fehérektől. A kapussors kegyetlen. Nehezen tűri az érzelmeket, kiszorítja a lelkizést, az eseményeken való hosszas rágódást. Általában legfontosabb a teljesítés, de sokszor szerencse is kell, hogy be lehessen bizonyítani a képességeket. S Fortuna ajándékából Józsa Miklósnak az utóbbi időben van is, nincs is. Az viszont tény, ha alkalmasint mégis rámosolyog a szerencse, képességei alapján megbízhatóan tud élni vele. S ez a mai futballvilágban nem kis dolog. H.K.J. SZÍNEK ÉS KLUBOK Tíz napon belül kétszer volt ellenfelünk zöld-fehér egyesületi színű csapat. Március 30-án a Rába ETO (5:2), április 9-én a Szombathelyi Haladás (1:0). A sorsolás szeszélye folytán így alakult a tavaszi szezon mérkőzésrendje. A két mérkőzés kapcsán azon tűnődöm, hogy az azoríos klubszínek révén alakultak-e érzelmi szálak a csapatok játékosai vagy szurkolói között. Kétségtelen, ha mérkőzést nézek és az egyik csapat színe zöld-fehér, a kíváncsiságom érdeklődésem, feltétlenül a zöldfehér csapat irányába tolódik el. Ez nem érzelmi kötődés, csak a színek emocionális játéka, de elvárom, hogy a zöld-fehérek jobban játsszanak, nagyobb sportélményt nyújtsanak. Aztán jött a közvetlen ellenbizonyíték! Rövid idő alatt azonos klubszínű ellenfelet kaptunk, de a pályán mégiscsak egy zöld-fehér csapat létezett a számomra. Azt kívántam és akartam, hogy a mi csapatunk nyerjen és az a másik gárda ne tudja veszélyeztetni teljesítményével a győzelmünket. Sajnos az események csak az egyik mérkőzésen történtek vágyaim szerint, a másikon kissé bukdácsoltunk. Kíváncsi lettem, hogy clubunkban, táborunkban mások hogyan éreznek, színlátásuk mellett van-e más kötő szál is a többi zöld-fehér csapathoz? A végkövetkeztetéssel folytatom, mert ez a legdöntőbb! A zöld-fehér színek, az FTC, Ferencváros, Fradi így együtt alkotnak szilárd és érzelmi egységet, közösséget. A Fradinál a zöld szín élénkebb, mágneses erővel hat, a fehér a „tisztaságával” valutásával jobban kiemeli a reményteljes zöldet. Fradi, zöld és fehér, nem választhatók el egymástól, így vált évtizedek alatt fogalommá sportéletünkben az FTC. „Nem döntő számomra, hogy más klubnak is zöld-fehér a színe, attól nem lesz számomra kedvesebb, de ha jó labdarúgást játszanak, szakmai vagy sportbeli élményt nyújtanak, akkor szimpatizálok is velük, de akkor már eltűnnek a színek - mondta Szűcs Lajos olimpiai és többszörös bajnok pályaedzőnk, majd így folytatta — ma szimpatikus a Haladás, mert régi barátom, játékostársam Novák Dezső az edzője, de nem azért, mert zöld-fehér a színük”. A club főépülete mellett nap nap után összejön néhány törzsszurkolónk, akik beszélgetésünk közben úgy vélekedtek, hogy ők is „számon tartják” az azonos mez-színű csapatokat, de különösebb érdeklődést, szurkolást értük (?) csak akkor váltanak ki, ha riválisainkat kell hogy megverjék, vagy pontot vegyenek el tőlük. Egy idősebb szurkoló - akit a többiek csak Jani bácsinak hívtak - visszakérdezett, amikor véleményt kértem a zöld-fehér csapatokról „azok is fradisták” - természetesen nem - akkor nem sok közünk van hozzájuk. Erősebb bennünk a clubhoz való tartozás, mint a színek és a név, mert az 50-es években se zöld-fehér, se Fradi nem volt, de csapat és szurkolók közössége megvolt és meg is maradt. Bár ma is olyan tiszták lennénk, mint akkor! Kívánom Jani bácsinak, és mindnyájunknak, hogy tovább erősödjék az egység, a kapcsolat a csapat és tábora között. Szeressük, buzdítsuk csapatunkat közös örömünkre. Színeinkben - a zöld mellett - a fehér egy kicsit megkopott. A zöld a remény színe, de a fehér a békesség és a türelem színe is. Tegyük még vakítóbbá, tisztábbá a fehéret a pályán és különösen a lelátón, hogy egyesületünk színei továbbra vonzók maradjanak. Szer Kálmán
