Fradi műsorlap (1985/86)

1985-1986 / 8. szám

1985/86-OS IDÉNY 8. SZÁM Fradi műsorlap 5 Schlosser Imréről, a legnépszerűbb magyar labdarúgóról Patzó Pál szobrászművész készített plakettet. A 24 x 14 cm-es méretű plakett bronz- és gipszöntvényben készült, amelyet a Sport-Világ József körúti kiadóhivatalában lehetett megvásá­rolni Ifjú házasok ... Slózi a bilbaói pályán — 72 évvel ez­előtt SCHLOSSER IMRE Az FTC-ben összesen 345 mérkőzésen szerepelt! (143 bajnoki, 115 nemzetközi, 87 hazai díjmérkőzés) Az FTC- ben elért góljainak a száma: 481! (226 bajnoki, 255 egyéb) Hét ferencvárosi bajnokcsapat tagja! (1906-7, 1908-9, 1909— 10, 1910-11, 1911-12, 1912- 13, 1926-27) Kétszer szerepelt Magyar Kupa-győztes Ferencváros­ban: 1913 és 1927. Tagja volt az FTC első hazai és külföldi vándordíjgyőzelmének (Ezüst­labda: 1906, 1908, 1909 - Challenge Cup: 1909) Az FTC hétszeres gólkirá­lya! 1907-8: 21 gól, 1908-9: 30 gól, 1909-10: 19 gól, 1910- 11: 38 gól, 1911-12:34 gól, 1912-13: 33 gól, 1913- 14: 21 gól. A magyar válogatottban 68 mérkőzést játszott! (49: FTC. Wiener AC, 18: MTK) Az FTC-ben első mérkőzé­sét 1906. február 25-én játszot­ta, és zöld-fehérben 1915. ok­tóber 24-ig ontotta a gólokat. Ezután az MTK-ban játszott évekig, majd külföldi szereplés után a magyarországi profiz­mus bevezetése idején tért visz- sza anyaegyesületébe, a Fe­rencvárosba. A Fradiban utol­só hivatalos mérkőzését 1927. július 17-én játszotta. Bemutat­kozása és búcsúja között 21 év telt el... A stockholmi olimpián a svéd trón­örökös kalapját levéve köszönti a magyar csapatot. A képen jobbról balra három fradista: Borbás, Rum­bold, Schlosser... Slózi amikor a Fradiba került — nos ilyen tanuló volt... Slózi önéletrajza - a tízes erekből. . . Budapest Vili. kerületében, a Jó­zsefvárosban születtem 1889. október II-én, ezelőtt huszonnégy esztendővel éspedig régi pesti cívisfamíliából. Már elemista koromban állandóan ott ál- lingáltunk az akkor még igen ritka fut­ballmérkőzések körül, amelyeket hol itt, hol ott tartottak meg, többnyire be­építetlen grundokon, elhanyagolt ker­tekben. Amikor a ferencvárosi polgári isko­lába kerültem, mi is eljárogattunk a Petőfi térre labdát rúgni. Azonban itt csak este játszhattunk, mert nappal ál­landóan tele volt játszadozó aprósá­gokkal, dadákkal és vénaszonyokkal. Ezeknek az esti játszásoknak egyéb­ként nagyon sokat köszönhetek, éspe­dig az éles látásomat és határozott gyors célzásomat. Mert a tér nemcsak tele volt fákkal, amelyeket mindig tekintetbe kellett venni a rúgásnál, nehogy fennakadjon az ágakon a labda, hanem rosszul lé­vén világítva, nagyon kifejlődött a lá­tásunk. A rendőrök azonban egyre za­vartak bennünket, különösen volt egy nagy harcsabajuszú Miska bácsi, aki egy alkalommal a labdánkat is elvette. Istenem, mi volt akkor egy futballab- da! Hónapokon át spóroltunk rá kraj­cáronként. Miska rendőr a lábai közé kapta labdánkat és azt mondta, hogyha kell, menjünk érte. Természetesen ezzel csak magához közel akart csalni, hogy azután nádpálcával jókat húzzon a hátunkra. Én közben szépen megkerül­tem a teret és egyszerre csak hátulról kirúgtam a rendőr lábai közül a lab­dát, mire nagy „zrí”-vel minden irány­ban elfutottunk. Természetesen többet szó sem lehetett arról, hogy visszamen­jünk a Petőfi térre. „Remény” név alatt alakítottunk egy csapatot és áthelyeztük játékterün­ket Budára az ún. Zöldrétre. Itt nyer­tük meg az első komoly meccsünket valami iskolai válogatott ellen. Köz­ben alkalmam volt a régi ferencvárosi pályán, a Soroksári úton is játszani. Itt láttak meg először az FTC tagjai. Megkértek, hogy jelentkezzem felvétel­re. Mikor e célból az egyik akkori ve­zető, Horn Károly elé kerültem, ő 15 éves korom és rövidnadrágom miatt nem akart felvenni. Alig telt el azon­ban egy pár hónap, és már a ferencvá­rosi fiúk színeiben játszottam. Először a III. csapatban szerepeltem, de mi­dőn az FTC III az én elhatározó lövé­semre 3:2 arányban megverte az ak­kor igen jó formában lévő Törekvés Il-t, a játékot vezető Szeitler Károly szép játékom emlékére még a labdát is nekem ítélte. (Azóta ezt a labdát régen szétrúgtuk, és még ki tudja mennyit?) Egy évre rá már az első csapatában játszottam az FTC-nek. 1906-ban el­vittek a magyar válogatottakkal Prá­gába, küzdeni a cseh válogatottakkal szemben. Ekkor történt, hogy én, mint a leg­fiatalabb, az éjjeli szálláson a földre kerültem s vagy mert rosszul aludtam, vagy mert nagyon drukkoltam, azt ál­modtam, hogy fényesen legyőztük a cseheket. Reggel elmondottam az ál­mom Maleczky Román úrnak, aki erre búsan lehorgasztotta a fejét és azt mondta: — Rosszat álmodtál fiam, meg fognak verni a csehek. En azonban meg akartam mutatni, hogy jót álmodtam és az első félidőben úgy küzdöttem, mint egy isten, és sike­rült is qz. első félidőt 3:1 arányban a mi javunkra végezni. A második fél­időben azonban a csehek szívós játéka folytán a harc végeredményben 4:4 arányban végződött, ami számunkra felért egy vereséggel. Azóta harmincötször játszottam a válogatott csapatban. Legnagyobb diadalom az volt, amikor 190ff-ban a Margitszigeten, az akkor fölényes for­mában lévő MAC ellen a II. félidő 44. percében berúgott gólommal, az addig 3:3-ra álló játékot 4:3-ra javítottam az FTC javára. A stockholmi olimpián azért nem győztünk, mert a mérkőzések előtt igen jól táplálkoztunk, különösen sok burgonyapürét ettünk, amit a svédek utánozhatatlan ízletességgel tudnak készíteni és így annyira ellomhultunk és elveszítettük szívósságunkat, hogy az étrendjükben igen óvatos angol el­lenfelünkkel szemben jóval alulmarad­tunk. Mert nem elég az, hogy valaki kitűnő játékos legyen, azonkívül a cél­tudatos étkezés, szolid életmód, jó ke­délyállapot, intelligencia, az érzékek élessége, mind döntő szerepet játsza­nak a mérkőzések sorsainak eldönté­sénél. Még tizenöt válogatott mérkőzésen akarok részt venni és akkor nyugalom­ba vonulok. Három hónap óta kitűnő pajtásom, csapattársam, a világhírű Fritz kapus húga, bájos feleségem. A Városi Víz­művek tisztviselője vagyok és igen sze­rény anyagi körülmények között szolid családi életet élek. A sportból soha nem volt egy fillérnyi hasznom sem, amit éppenséggel nem találok helyén­valónak, mert inkább illesse a játékost a haszon, mint a pályák részvényeseit. Hát még négy-öt évet játszom, az­után majd csak a sors kegyelméből születendő gyermekeimnek fogok me- sélgetni arról, hogy "Hej, mi magyar fiúk, budapestiek, egyszer megmutat­tuk a világnak, hogy mi is létezünk!" Az angol professzionista csapatok állandóan csalogatnak maguk közé, a legkecsegtetőbb anyagi feltételű aján­latokat kapom, de én, tudja az ég, úgy szeretem a Józsefvárost, a Ferencvá­rost, csak itt érzem jól magam. Még csak annyit... Szeretném, ha a budapesti asszonyok és leányok már egyszer tudomásul vennék, hogy nős ember vagyok, aki imádja a feleségét, és szeretném ha nem zaklatnának töb­bet...

Next

/
Thumbnails
Contents