Fradi műsorlap (1985/86)

1985-1986 / 7. szám

„Mínuszról indultunk.. Nagy feltűnést keltett és élénk visszhangot váltott ki, amikor a múlt év januárjában Sós Csaba, a hetve­nes évek válogatottja, olimpikon, Európa-bajnoki bronzérmes lett az FTC úszószakosztályának a vezető­edzője. A népszerű sportember addig jóformán alig tudott felmutatni jelen­tős edzői tevékenységet, s úgy hírlett, az orvosi pályát választja fő hivatásá­nak. S aztán jött egy nyilatkozata, amely ugyancsak rendhagyó volt: „Nem a nullpontról, hanem mínusz­ról kellett elkezdenem a munkát...” Ez egyben képet is adott arról, hol állt, hova jutott ez az egykor nagy si­kereket elért szakosztály. Miért vál­lalta? — kérdeztem a napokban a népligeti medence partján, miközben irányította a tanítványai gyakorlását. — Ezt sokan kérdezték akkor és azóta is, s a válaszom mindig ugyan­az: szeretem az úszást, rajongok érte, s izgatott a feladat, hogy ilyen nehéz helyzetből hova juthatunk — válaszol­ta. — Versenyző koromban is mindig elszánt és határozott voltam, Hargitay Andris és Verrasztó Zoli csaknem min­dig megelőzött, de ez engem nem kese­rített el. Majd legközelebb! — biztat­tam magam. Sós Csaba aktív sportoló korában a KSI, a Bp. Honvéd és az OSC szí­neiben versenyzett, most mégis egy negyedik klubot választott. „Ruza József, a szövetség főtitkára biztatott, hogy jöjjek a Fradiba, a népligeti uszoda megnyitásával nagy lehetősé­gek előtt áll a klub” — említette. Ez így igaz, mert a tavalyi kapunyitás óta nagy fellendülés tapasztalható, s hogy mit jelent a saját uszoda, azt a legjobban azok az egyesületek tud­ják, amelyeknek nincs. Ilyen volt a Fradi is, de szerencsére csak volt. — Remekül megférünk a vízilabdá­zókkal, Szívós István edzővel igazán régi a sportkapcsolatunk, mindent megbeszélünk ami szükséges. Ha kell, az ö edzéseik alatt is kapunk lehetősé­get a gyakorlásra. Kora reggel, hat órakor kezdünk, tízig tart az első sza­kasz, aztán délben és délután is foly­tatjuk. Remek lehetőségeink vannak úszótanfolyamok megtartására is, ami roppant fontos, hiszen a kicsik között találhatjuk meg az esetleges későbbi bajnokokat. Az edző vallja, hatévesen a legjobb megismerkedni az úszás ABC-jével, s tízéves kortól már a napi két gyakor­lást is elbírják a gyerekek. Jelenleg a szakosztályban félszáz az úszó, több­ségük csak tizenéves, tehát idő és tü­relem kell, amíg sikerül a lemaradást behozni és felzárkózni. Az egyetlen „öreg” klasszis, a 20 esztendős Éne­kes Zoltán, a 100 és 200 méteres pil­langóúszás hazai csúcstartója, de so­kat vár már az idei szezonban a tava­lyi IBV-n a 400 méteres leány vegyes­úszásban győztes Gál Franciskától, aki a nyári ifjúsági Európa-bajnoksá- gon dobogóra juthat. Ügyes gyerek a csak 15 éves Horváth Zoli, aki talán folytatója lesz a hazai vegyesúszó-ha- gyományoknak. A „mesternek” is ez a kedvenc szá­ma? — Sokan hitték, hogy én is csak a vegyesen vagyok otthon és érzem jól magam — válaszolta. — Tévedés! Ne­kem mindig a pillangó volt a kedven­cem. A tanítványaim között viszont nem ezt mérlegelem, hanem hogy ki­nek melyikhez van a legtöbb adottsá­ga. Örülnék, ha egyszer találnék egy nagyon tehetséges gyorsúszót is, mert ez az úszásnem már hosszú ideje a gyengéje a magyar sportnak. Sós Csaba négy edzőtárssal dolgo­zik. Schillingné Ernszt Ágnes neves úszó volt, jelenleg a magyar női vízi­labda-válogatott egyik erőssége; Ko­vács József, Komjátiné Varga Ágnes, s a nemrég még aktív versenyző, Po- csai Csilla a segítői. — Én annak idején Széchy Tamás tanítványa voltam, szinte felmérhetet­len az, amit tőle tanultam — jegyezte meg. — Mostanában is sokszor talál­kozunk, jólesik az érdeklődése, hogy miként megy a munka. Bevallom, mégis igyekszem egyéni elképzelései­met keresztülvinni, nagyon bízom a terveimben, s remélem, nem alaptala­nul. Kicsik csoportja érkezett a meden­céhez, derűs arccal köszöntötték Csa­ba bácsit. Hirtelen eszembe jutott né­hány verseny, amelyen nagy csatát vívott vetélytársaival, s akárhogyan végzett, mindig mosolygósán szállt ki a vízből. Nem is olyan régen, hiszen még csak 29 éves, igaz, a súlya alapo­san megváltozott. Csendesen mond­ta: 16 kilót szedett fel, amióta abba­hagyta az úszást... — Sajnos nincs időm a sportolásra, hiszen még az orvosi tanulmányaimat sem fejeztem be — mondta befejezé­sül. — Ingázom az egyetem és az uszoda között, s ha majd meglesz a diplomám, kutatóorvosi munkát sze­retnék végezni. De az edzőséget nem adom fel! K. M. Pentz Endre 1981 óta tagja az FTC labdarúgó-szakosztálya vezetőségé­nek. Amikor felkérték e tisztségre, tudták róla, hogy fanatikus fradista, s hogy fontos gazdasági munkája mellett szívvel lélekkel segíti a klu­bot. Nem tiszteletbeli vezetőnek hív­ták, hanem aktív segítőtársnak, aki­vel megoszthatják a gondokat, a fel­adatokat, a munkát. O pedig szívesen jött, szívesen tett és tesz mindig az egyesületért. A társadalmi vezetővel való beszélgetés elején arra voltam kíváncsi, hogy látja Pentz Endre a szakosztály helyzetét, miként véleke­dik a szakmai munkáról, a szakosz­tályvezetés tevékenységéről. — Véleményem szerint a mai ve­zetés jó úton jár — kezdte a sportem­ber. — Komoly előrelépésnek tar­tom, hogy már nem kell gumicsont­ként elővenni a különböző fegyelmi dolgokat, Dalnoki Jenő ugyanis első­ként a morális kérdéseket rendezte le az öltözőben. Amit a harci szellem szítása, az akarati tényezők erősítése terén fél év alatt tett a vezetőedző, az előtt le a kalappal. Az előre vezető úton az első nagy lépéseket megtette a társaság. A következő, a korszerű és eredményes támadójáték megho­nosítása már összetettebb dolog. Ez az út hosszabb és nehezebb szakasza lesz. O Kikéri a „profi” szakmai veze­tés a társadalmi vezetők véleményét is a munkában? — Természetesen. Munkaterv sze­rint dolgozunk, s úgy érzem hatéko­nyan. Sokszor több témát is megvita­tunk, vélemények hangzanak el üt­köznek s vitákban születnek a dönté­sek. A szakosztályi értekezleteken mindenkit meghallgatnak, minden érvelésre odafigyelnek. És aki a vitá­ban éppen nem győz, az sem szenved sohasem presztízsvereséget. O A mai FTC még nem a rangjá­hoz méltón szerepel a legjobbak küz­delmében. — Ezt jól tudjuk. Ami ma van, az­zal nem lehetünk elégedettek. Ennek a klubnak mihamarább a méltó he­lyére kell kerülnie, nem csupán a ho­ni, de Európa nagycsapatai közé. Annál is inkább, mert a Fradinak a legjobbak mindehhez a körülményei. Először is nagy tábora van, lelkes, odaadó közönsége. Ez az alap. Eh­hez kellenek még jó játékosok és sok pénz. O Az utóbbi kettőnél viszont van­nak már gondok. — Sajnos. A szűkös pénzviszo­nyok miatt előtérbe kell hogy kerül­jön az utánpótlás-nevelés. Éz mint gépezet nem olyan színvonalú, mint ami álmainkban él. O A Ferencváros mindig híres volt arról, hogy sok nagyszerű labdarúgót neveit. Ez a híre az utóbb években bi­zony jócskán megkopott. Miért? Ki­kerülik a tehetséges futballistapalán­ták manapság a Fradi-páiyát? — Tény és való, nem annyi gyerek jön, mint régen és nem olyan tehetsé­gesek. Persze a mai futballhoz más tí­pusok kellenek. A vékony, jól csele­ző, a labdát a fülükön is megállító fiatalok már csak a strandokon „él­nek”. Az erőszakos, test-test elleni já­ték elsöpörte őket. Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy a kis trib- lereket el kell tanácsolni. Nem erről van szó. A kiválasztás a döntő, de a nevelésben is váltani kell. Azt hi­szem, még ennél is több, keményebb munkát is elbírnak a kicsik. S mindez kell is ahoz, hogy később elviseljék a korszerű játék viszontagságait. O Sokan azt vallják, a kemény megterhelés eleve sok gyereket el­riaszt ma már ettől a szép és népszerű játéktól. — Nos, e téren hárul nagy plusz­feladat a fiatalokkal foglalkozó szak­emberekre. Ilyen körülmények kö­zött is meg kell tanítani a fiatalokat futballozni, meg kell szerettetni ve­lük a játékot. Ugyanis a mai edzésre járás nem azonos a régivel. Ma nem csak szórakozás, áldozat is a sport, benne a futball. Amíg valakiből fel­nőttjátékos lesz, addig annyi időt el­tölt a tréningeken, amivel egy átlag­képességű fiatal három idegen nyel­vet is elsajátíthat. S lehet, hogy hiába gyötri magát, legfeljebb egy BLSZ csapathoz jut el vele. Mert egy kor­osztályból legfeljebb egy fiatal jut el az NB I-ig. Pontosabban az lenne a jó, ha minden korosztály adna egy tehetséget. Nagy a kockázat, tehát nagy a klubok felelőssége is. Mert nem csupán a fiatalok futballjával kell törődnie, hanem azok jövőjével is. Tanulmányaival, későbbi egzisz­tenciájával úgyszintén. Hogy az a gyerek is igaz fradista maradjon, aki felnőttkora előtt elmegy az egyesület­ből s felejthetetlen emlékként őrizze a zöld-fehér színeket. O Mit tart döntőnek a nevelésben? — Azt, hogy ne az legyen a lé­nyeg, hogy a serdülő- vagy az ificsa­pat hányadik a bajnokságban, ha­nem, hogy nevelkedjen ott olyan fo­cista, aki egyszer erőssége lesz a fel­Aki jóban, rosszban fradista... Az igazgató szobájában a stílbútorok méltóságát két mély karos­szék töri meg. Két zöld fotel. Első látásra nem illenek a képbe. A hosszú tárgyalóasztal mellett katonásan feszítő kecses székek árnyékában úgy kuporognak, mint akik tudják, csak amolyan megtűrt tárgyak ők, a tegnap emlékei. — Ez a két zöld karosszék netán jelkép? — kérdezem Dalos Vil­most, a Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó Vállalat igazgatóját. — Lehetne, de nem az — mondta mosolyogva. — Maradékok, de nincs szívem kitenni őket. Az igazgató elfogult fradista. Mert ahogy ő fogalmaz, az igazi szur­koló mind elfogult. Egy klubot szeret, s az egy mellett kitart. Jóban, rosszban. De, hogy elfogult, az nem jelenti azt, hogy elvakult. Hogy mindig csak egy csapatot, mindig csak saját sérelmet lát, s hogy nem tudja becsülni a nemes ellenfelet, s nem ismeri el annak szép megoldá­sait, látványos tetteit. Arra, mikor és hogy lett híve a zöld-fehér színek­nek, tulajdonképpen nem is emlékszik. Nem csupán azért, mert régi história ez már, hanem mert a kezdetét igen nehéz dolog behatárolni. Kisiskolás volt még csak, de már akkor ölre ment volna a Fradiért. Hogy miért szerette meg ezt a klubot. Mert nagy volt az FTC, nagysze­rű játékosok szórakoztatták hétről hétre a publikumot. És Dalos Vil­mos számára élményt jelentettek mindenkor azok a játékok. Mint az élet más területén, úgy a futballpályán is az egyéniségek tettei külön ér­téket jelentenek számára. Csodálja azokat, akik a pillanat tört része alatt a sok variációból mindig megtalálják a legjobbat, a legtökélete­sebbet. Már vagy egy órája beszélgetünk. Régi focistákról, hajdan volt nagy meccsekről. Csapat-összeállításokat sorol harminc év távlatából, precízen, pontosan. Gólokra emlékszik, akciókra, népstadioni telt lelá­tókra. Egy órája beszélünk a múltról. Mert ahogy Dalos igazgató mondja, a múlt csodaszép. És felejthetetlen. A jelen pedig bizony egy kicsit szürke, nincs sok mesélgetni való róla. A titkárnő kávéval kínál. Az igazgató lassan, gondosan kavargatja a magáét, de egy darabig elfelejti meginni. Helyette arról mesél, hogy a régi időkben zömmel állóhely volt a Fradi-pályán, s ő is ott szorongott mindig. Már az előmeccseken is. Három órát végigállt, de arra nem em­lékszik, hogy egyszer is elfáradt volna. Akkor a játék kötötte le. Végig­kiabálta a két mérkőzést, s kissé rekedten, de élményektől feltöltődve indult haza. Ma? Sokszor leül, hallgatja körötte a megjegyzéseket, ame­lyek ugyan a pályán szaladgáló játékosoknak vagy a bírónak szólnak, de az ott ülőket is sértik. Hallgatja, hogy csattan fel kartávolságra a tö­meg, ha az ellenfél szabálytalankodik, pokolra kívánva a buktatót, s hogy dicséri meg a durvaságot, ha azt a kedvenc követi el. Hallgatja és tudja, ezzel félrevezetik az övéit. Kiürülnek a kávéscsészék. Utólag kiderül, azért nem hisz abban, hogy a ferencvárosi közön­ség rosszabb lenne bármelyik szurkolótábornál. Nagyobb a létszáma, így óhatatlan, hogy több „balhét” kedvelő ember jut az Üllői úti lelátó­ra. De az igazgató szerint ebből is sokkal kevesebb lenne, ha a csapat jobban játszana. Mert e téren minden közönség egyforma. Ha sem játé­kot, sem akarást nem lát, akkor szid mindenkit és mindent. Még a ka­pufát is. Tehát a mérkőzések hangulatának alakításában nagy a felelős­sége a játékosoknak is. Csapongunk a témában, már keveredik a múlt és a jelen. Az igaz­gató nagyot sóhajt, a régi klasszikusokat hiányolja a csapatából. Hogy a ma futballjában miért kell nagyítóval keresni az egyéniségeket, erre kifejezetten figyelemre méltó magyarázattal szolgál. Véleménye szerint egyre kevéssé tesznek különbséget a legtöbb helyen a játékosok felké­szítésében. Mindenki ugyanazt a képzést kapja, ugyanazt az edzésmun­kát végzi. így aztán egyenjátékosokat nevelnek, s nem az egyéniségek kerülnek előtérbe. Tulajdonképpen már gyerekkorban bekerülnek a nagy „darálóba” a fiatalok, nem adják meg számukra a játék igazi örö­mét, nem játékosokká, sokkal inkább gladiátorokká nevelik őket. Dalos Vilmos hétvégéi az évtizedek során semmit sem változtak. Ha bajnokság van, szombaton délután vagy este indul a Ferencváros mérkőzésére. Hogy miért? Mert nagyon szereti az FTC-t. És örök opti­mista. Ha eljön a szombat, ő mindig azt mondja: „Ma jó meccsre van kilátás, a fiúk ma megmutatják.” Szerinte ez így van rendjén, az életben mindenben optimistának kell lenni. Az igazgató ma ugyanúgy hisz a já­tékosokban, mint húsz vagy harminc évvel ezelőtt. Hiszi, hogy minden játékos győzni akar, hogy a 89. percben szerzett győztes gólnál nincs olyan futballista, aki azért ugrik a másik nyakába, veti magát térdre, vagy rohan fel a lelátó kerítésére, mert az jut eszébe, mennyi prémiu­mot kap a két pontért. Ma is ott van, holnap is ott lesz a pályán. Ezt biztosan tudom. Mindig kimegy, mert nem akar egyetlen olyan játékot sem elszalaszta­ni, amelyben sokszor volt része a szép időkben. v. s. nőtt csapatnak. Az ügyes gyerekeket nem szabad hagyni elkallódni, azok­kal törődni kell, tovább képezni, na­gyobb gonddal okítani, mint az átla­got. Három-négy klasszisnak számító kulcsembert fel kell nevelni a Fradi­nak. Tudom, ez nem könnyű munka s főleg nem ripsz-ropsz feladat. Itt centiről centire kell előbbre lépni. De kell. Mindehhez feltételek is kel­lenek, ez sem vitás. Javítani kell az edzők munkafeltételét, el kell jutni oda, hogy a fiatalokkal foglalkozó szakemberek hozzájussanak a megfe­lelő szakirodalomhoz, hogy tovább­képezhessék magukat és így tovább. O Véleménye szerint „szegénye­dik” napjainkban a labdarúgás? — Bizony. És főleg az alapjai gyengülnek. Rohamosan csökken a kiscsapatok száma. Pedig hajdaná­ban onnan is sok tehetséget kaptak a legjobbak. Ma? Az NB I-esek neve­lik lentre is a játékosokat. O Az elnökség tagjai nyilván nem csupán a Ferencváros stadionjában fordulnak meg, hanem járnak más pá­lyákon is, keresik a tehetségeket klub­juknak. Pentz Endre is gyakran ajánl játékost a szakvezetésnek? — Felnőtt labdarúgót nem. Véle­ményem szerint egy szemrevételezés­ből, egy játékból eldönteni, ki való az FTC első csapatába, ez merész do­log. Ezt a profi szakemberekre bí­zom. Ifit vagy kölyök játékost már bátrabban merek ajánlani. Mindez persze nem azt jelenti, hogy nem tar­tom helyénvalónak azt, ha egy társa­dalmi vezető játékost kutat. Áz a jó, ha jönnek az ajánlatok, a javaslatok, de végül is döntsenek az arra hivatot­tak. Nekünk pedig elsősorban az eg­zisztenciális ügyek intézésébe kell be- szállnunk. Iskolák, kollégiumok inté­zése, de még sorolhatnám. O Milyen lesz az NB I-es csapat tavasza? — Remélem, előbbre lépünk. A korábbi rettegés már a múlté. A csapatnak van tartása, tud hajtani, küzdeni, remélhetőleg a játék tuda­tos elemeiből is több látszik már. Én az álmodozó futballhívek közé tarto­zom. Arról álmodom, hogy Pölöskei megint a régi, termékeny gólgyáro­sunk lesz, Kincses irányító játéka irányt szab és lehet, hogy furcsa, de Kvaszta gyorsasága, robbanékonysá- ga is gólokkal fizet. Szántónak pedig ott kell folytatni, ahol abbahagyta, s már ott vagyunk az élbolyban. Áz pe­dig jókora lépés előre. v. s.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents