Fradi műsorlap (1984/85)
1984-1985 / 6. szám
4 Fradi műsorlap 1984/85-ÖS IDÉNY 6. SZÁM Sajtófigyelő Sárga lap az újságírónak Hogy az elején kezdjem, elárulom: optimista ember vagyok. Sokak szerint a kelleténél is jobban. Minden rosszban igyekszem megkeresni a jót. Tekintve, hogy ötéves korom óta fradista vagyok, erre az optimizmusra ugyancsak szükségem van mostanában. Nagyon a tabella alján tanyázunk. De annyi örömöm volt már a csapatomban az elmúlt közel hatvan év alatt, hogy igazán el lehet viselni ezt a múló rosszuillétet. Tele vagyunk igazi tehetségekkel, akikből előbb-utóbb csapat lesz! Ez az alapállásom. Így indulok ki minden mérkőzésre. A sportcikkek olvasásakor is ehhez keresem a jó híreket, a biztató szót... És akkor kedvenc lapom, a Képes Sport olvasása közben szinte arcul ütött egy írás. Goromba, durva, a jó ízlést is nélkülöző írás. Sokkal könyörtelenebb, mint Jancsika, a cikk céltáblája. Jakab József élveboncolása megérdemel egy sárga lapot! Gondolataim és érzéseim jellemzésére — amit sorai kiváltottak belőlem — megjegyzem, hogy ez a néhány sor, stílusa miatt, akkor is bosszantana, ha bármelyik más csapatbeli játékost érintené. A tárgyilagossággal is baj van, mert a statisztikák (a sárgáról) nem támasztják alá a vádakat. (Vagy azzal akarja vádolni a bírókat, aminek az ellenkezőjével én vádolom őket a mérkőzés hevében?) A veserúgást és a hordágyakat már nem is említem. A szakemberek ítélete nem sokat nyom a latban, pedig ők már arra is vetemednek, hogy válogatottá üssék a meghurcolt „fenevadat”! Akit olyan szakemberek, mint Friedmanszky Zoltán, Novák Dezső is betettek kezdőcsapatukba. Egy bajnokság, két bajnoki ezüst aktív részese volt Jancsika. Egy ilyen ember, akivel — Jakab József szerint — becsületsértés összehasonlítani egy valamire valló játékost. Szerdán figyeltem Jancsikát. Csapatom a Debrecennel játszott MNK-meccset. Nehezen győzött, de győzött. Jancsikának nagy szerepe volt a győzelemben, szerintem a mezőny egyik legjobbja volt. Ami pedig a szabályos játékot illeti, inkább ő kapott, mint adott... Phüüü..., na jó, ennyit erről a számomra örvendetes mérkőzésről. És most tovább a méregről, amit nekem és, gondolom, még jó néhányunknak szerzett az újdonsült sárgalaptulajdonos. Eddig soha nem reagáltam írásban az olvasottakra. Hogy miért éppen most tettem? A válasz egyszerű; mert az ilyen írásból mostanra lett jelenség. A botrányokozásról beszélek, amivel könnyebb kitűnni, mint bármi mással. A labdarúgással foglalkozó írások jelentős része doronggal dolgozik. Ennek egyenes következménye, hogy a közönség hangja is megváltozott. Utánozza az írott szót! Ma ott tartunk, hogy több ezer futballzseni figyeli, szidja azt a huszonkét botlábút, aki éppen a zöld gyepen foglalatoskodik. Újságíróink és riportereink egy része (tisztelet a kivételnek) megtanította fanyalogni a szurkolókat is. A mentalitással van baj. Fájó szívvel gondolok azokra az időkre, amikor — a jó vagy rossz játéktól függetlenül — az egész mérkőzés alatt zengett a hajrá. Ha a tudósítások, a közvetítések csak a hibát láttatják, akkor előbb- utóbb a néző is ugyanúgy reagál. Vitáim során már számtalanszor elmondtam: nálunk, ha valaki kapura rúg, két eset lehetséges riportereink szerint. 1. Ha gól, 'hibázott a kapus. 2. Ha nem gól, hibázott a csatár. Pedig lehet, hogy a kapus védett bravúrosan, vagy a csatár lőtt védhetetlenül. Sokszor érzem úgy válogatott mérkőzésék közvetítésekor, hogy nem egy csapatnak szurkolunk. A túlzott objektivitás átmosít, tönkre teszi a hallgatók hangulatát. Visszasírom Szepesi közvetítéseinek optimista szenvedélyét. A többség ma már letagadhatatlan pozitív jelenségektől is függetleníti magát. Mit neki Hecuba?! Ha veszítünk: ennyit tudnak!, szól a szentencia. Ha nyerünk, gyenge volt az ellenfél. Akkor is, ha a világ élvonalába tartozik. Az eredményeket is fitymálják. Sikk lett a fanyalgásü! Nagyon sok a tennivalójuk a sportújságíróknak, hogy visszafordítsák a folyamatot, melyet a sportág hanyatlása mellett, az ő túltengő bíráló kedvük és pesszimista látásmódjuk is táplált. Visszatérve a kiindulási ponthoz; egy ember, egy játékos megalázása rengeteg mellékhatással jár. Befolyásolhatja a nézők, a csapat, az ellenfelek, sőt talán még a játékvezetők ítéletalkotását is. Nem is beszélve az érdekelt önbizalmáról. Nagyon nagy a sajtó, az írott szó felelőssége. Csínján kell bánni a dicsérettel, de a kritikával is. A dorongot pedig el kell égetni!!! Az egész sportnak nagyobb szüksége van most a jó szóra, a gyámolításra, a biztatásra. Ennek kapcsán egy gondolat. A válogatott sikersorozatával kapcsolatban jutott eszembe. Az eddig megnyert mérkőzéseken mindig mi kaptuk az első gólt. Igazán jól csak a bekapott gól után kezdett játszani a csapat. Szerintem a vészhelyzet „mindent-bele” bátorsága oldotta fel a túlzott óvatosságot, a kishitűség félelmét. Tehát még mindig az önbizalmat kell növelni, nem pedig a dorongot használni. Az egész sportág érdeke ezt diktálja. Remélem, hogy gondolataim formábaöntése közben nem estem az általam kifogásolt hibába, és nem voltam goromba, durva. Ha az érintett is így látja, itt a kezem egy békülékeny kézfogásra. Egy olvasó, aki írni is szokott, sőt valaha focizott is, és nagyon szereti, félti ezt a játékot. Fülöp Kálmán dalszövegíró cikke (Képes Sport) SZIGETORSZÁGI JEGYZETEK (1.) Sponsored by SHARP ELECTRONICS (UK) LTD A közelmúltban Angliában, Skóciában jártam, és ismét sikerült hosszabb-rövidebb időt eltöltenem néhány neves futballklubnál. A Manchester United, Arsenal, Plymouth Argyle és Celtic Glasgow csapatainál tett látogatásaim néhány részletéről számolok be olvasóimnak. A MANCHESTER UNITED IGAZGATÓJA VOLTAM — persze csak majdnem, és mindössze másfél óráig. Manchesteri barátaim — Tony Collins főmegfigyelő és Eric Harrison edző — meghívására érkeztem az északi iparváros pályaudvarára. Nem sok idő volt a MU— Luton Town bajnoki mérkőzés kezdetéig, ezért gyorsan el akartam helyezni csomagjaimat a megőrzőben ... — ahol udvarias, bocsánatkérő felirat tájékoztatott, hogy a brit vasútnak sajnos nem áll módjában átvenni az utasok csomagjait. Hát persze! A miniszterelnök asszony elleni brightoni merénylet óta jobban félnek az IRA bombáitól, mint valaha. De hát mégsem merészkedhetek felmálházva a meccsek idején mindig zsúfolt Old Trafford-stadion környékére. — Mit tehetnék? — fordultam tanácstalanul a hölgyhöz az információs irodánál. — Azt javaslom, kérem, forduljon az állomásfőnökhöz, talán ő tud segíteni. Elindultam hát az állomásfőnök irodájába, s elmeséltem néki a gondomat. Az ötven kiörüli, fanyar humorú, tipikusan angol jelenség „vette a lapot”. — Nem IRA-tag véletlenül? — kérdezte, s tölcsérré formált tenyerét füléhez szorítva csomagjaim fölé hajolt. — Nem hallom, hogy „tik-tak” — szellemeskedett — valóban nincsenek bombái? — Biztosíthatom, semmi közöm az IRA-hoz, ha akarja megmutatom az útlevelemet, bár elismerem, lehet éppen hamis is. — Ó nem, nem, hagyja csak — szabadkozott csak vicceltem. Természetesen itthagyhatja a poggyászát az irodámban, majd értejönnek a barátaival meccs után. Jó szurkolást kívánok, remélem élvezni fogja a játékot. TÖBB MEGÉRTÉST és türelmet kérünk a közönségtől. Győzött a iFradi, de a játék mégsem elégítette ki a kényes zöld-fehér szurkolókat. A Ferencváros közönsége már nem csak győzelmet, hanem ezenfelül jó játékot is vár kedvenc csapatától. Pedig a kettő nem mindig jár együtt. Erről beszéltünk Nagy Lászlóval, a Ferencváros szakosztályvezetőjével. — Nem értem a közönséget, miért tüntetett a csapat ellen. Elfelejtik talán, hogy egész sereg játékosunk hiányaik? Hogy csak hamarjában Rudas, Kéri, Önody, Csikós, Miike nevét említsem, meg azután Sípos Vilit, Sáro- si Bélát és Kubalát sem lehet olyan hamar pótolni. Majdnem egy teljes csapatra való klasszis játékost kellett most nélkülözni. Régen a közönség állandóan buzdította a Ferencvárost. Ma alig- alig zúg a „Hajrá Fradi!” A közönségnek több megértéssel kell viseltetni a csapattal szemben. Nagyon sokat lendít a csapaton, ha maga mögött érzi a közönséget. A Fradi közönség mindig híres volt arról, hogy jóban-rosszban kitartott csapata mellett. Most is csak türelmet kérünk a közönségünktől. Láthatják, hogy ha lassan is, de -alakul az új Fradi. Mindez 1947 szeptemberében jelent meg a Sportban. A Ferencváros a következő idényben bajnokságot nyert... Megköszöntem a szívességét, s előhalásztam valahonnan egy Fradi zászlót és jelvényt. Bár ne tettem volna! Az ír nemzeti zászlóban is szerepel tudniillik a zöld és fehér szín, az ír válogatottak zöld-fehér szerelésben lépnek pályára. A vicces kedvű állomásfőnök nem tudta kihagyni az újabb magas labdát: — Á, szóval mégiscsak jól sejtettem — mosolygott —, hogy magának kapcsolata van az írekkel! Elmeséltem néki, mi is az a Fradi, s ő halványan emlékezett is holmi MU—Ferencváros Vásárváros Kupa elődöntőre. Hogy 1965-ben a Fradi jutott tovább, így nem volt min tovább szellemeskednie, ezért megragadtam az alkalmat, s gyorsan elbúcsúztam. Egészen rendes pasas — állapítottam meg magamban lefelé a lépcsőn —, csak ne beszélne olyan sokat... Először láttam az Old Traffordot, ami több mint egyszerű stadion, igazi intézmény Angliában. Fokozatosan teljesen újjáépítették, a klub elnöke Martin Edwards tréfásan ki is jelentette, hogy át kellene keresztelni New, azaz Üj Traffordra. És ez mind nem elég. Láttam a teljesen új stadion terveit, amelyet már el is fogadott, engedélyezett a városi tanács. Télik a Unitednek, a negyvenezres nézőszám-átlagból, a Sharp cég támogatásából; bátran belevágnak az építkezésbe. Barátaim jóvoltából a díszpáholyban kaptam helyet az egyébként elég gyengére sikerült meccsen. S nem is a vendégeknek, hanem a „hazai igazgatóknak” fenntartott boxban. Így — természetesen csak képletesen — másfél órára magam is a MU igazgatója voltam. Bobby Charlton mellett ültem, s elmeséltem, hogy 9 éves voltam, amikor láttam őt a Népstadionban azon a bizonyos kupaelődöntőn. — Akkor bizony nem gondoltam, hogy egyszer még az Old Traffordban hallgatom, amint nyári futballiskolájá- nak tapasztalatairól mesél... A meccs végére kiszenvedte a 2-0-ás győzelmet az United. Jó csapata van a vörös ördögöknek, de a félelmetesnek tetsző játékosállomány alapján valahogy többet várna az ember! Olyan a csapat, mint egy túlzsúfolt ékszeresdoboz — egy különleges darabbal, Bryan Rob- sonnal —, amelyben az ékszerek együttes csillogása elmarad attól, amit a darabok egyenkénti felértékelése után várnánk. Ron Atkinson „ékszerésznek” talán még nem sikerült megfelelő rendben elhelyeznie „drágaköveit”. A menedzser egyébként érdekesen beszélt érzelmeiről. Érdemes megszívlelniük azoknak, akik hajlamosak bárkiről könnyedén kimondani a szentenciát: „Amióta csak a legendás Bili Shankly megvetette az angol futballban 20 éve uralkodó Liverpool alapjait, mindig is e klub legnagyobb csodáiéi közé tartoztam! Most azonban, szinte már eszelősen dolgozom azon, hogy letaszítsam őket a trónról... Sikerülnie kell, érzem, meg tudom csinálni!” Magyar Zoltán Sajtóhiba Nemcsak önök, olvasók, hanem mi, készítők is nagyon vártuk a Fradi Műsorlap első tavaszi számának megjelenését. Nos, a visszajelzésekből ítélve a február végén megjelent lap elnyerte szurkolóink tetszését. Sajnos azonban a nyomda ördöge nem aludt, így előfordult egy-két bosszantó hiba. A szimpatikus brit alkonzullal, Mike Carbine-nal készült interjúnkban például a szövegben jól szerepelt az illető neve, csak éppen a címben cserélték fel a vezetéknév B és R betűit. Amikor az érdekeltnél szabadkoztunk, Mike nagyvonalúan legyintett: ,Á, szóra sem érdemes! Angliában van egy nagyon tekintélyes lap, a londoni és manchesteri székhellyel is rendelkező The Guardian. Igazán tartalmas, jó lap, a nyomdával azonban valahogy nincs szerencséjük, igen sok benne a sajtóhiba. A tréfára mindig kész angol emberek, — akik mellesleg, a statisztikák szerint a legtöbb újságot olvassák a világon — ezért GUARDIAN (ejtsd: gardien) helyett GRAUDIAN (ejtsd: gródien) névvel »becézgetik« a lapot.” Reméljük, esetünkben azért nem olyan vészes a helyzet, hogy bárki is a FRADI MÜSORLAP-ot mondjuk: FRIDA MASÜRLOP- nak keresztelje ... /
