Fradi műsorlap (1984/85)

1984-1985 / 6. szám

1984/85-ÖS IDÉNY 6. SZÁM Fradi műsorlap 11 VALLOMÁSOK - PALYAMODOSlTAS UTAH Párhuzamos életutat jártak ők négyen, hosszú esztendőkön át. Eleinte kü­lönböző, később azonos színű mezben, egyazon célért veritékeztek hétről hétre ■a gyakorlásokon. A hétvégi gólokért, a hétvégi győzelmekért. Később egy időre messzire kerültek egymástól. Ketten külhonba szegődtek, a harmadik más egyesületben kereste a boldogulást, s csak egy maradt közü­lük az Üllői úton. Az életutak ezután nagy és kusza pályát jártak be, de makacsul ragaszkod­tak az újbóli közelítéshez. Ma ismét együtt futnak, egymás mellett, s megint oly közel, hogy váll a vállhoz ér. Szűcs Lajos, Mucha József, Hajdú József és Pusztai László, a Ferencváros labdarúgó szakosztályában tevékenykedik. Hárman, mint edzők, Pusztai pedig szakosztályvezetői minőségben. MUCHA JÓZSEF: A GERINCMÜTÉTET MAR NEM VÁLLALTAM 1983 nyarán jöttem vissza Bel­giumból, és hova máshova vezet­hetett volna az utam, mint haza. Az Üllői útra. Kellett akkor is a játékos, örömmel láttak, én meg örömmel álltam be ismét a csapat­ba. Akkor még reménykedtem, hogy egy kicsit még bírok futbal­lozni. Sajnos, hamar kiderült, mind­ez csak hiú ábránd, megroppant gerinccel, szenvedve nem sok hasz­nára lehetek a Ferencvárosnak. ’83 augusztusában egy ausztriai portyán játszottam utoljára. Megsérültem, izomszakadást szenvedtem. Amikor felépültem, még egy ideig erőlköd­tem, de aztán eldöntöttem, nem kínlódok tovább — abbahagyom. 1984-ig volt szerződésem a klubnál, aztán, amikor az letelt, ajánlatot kaptam, hogy legyek utánpótlás ed­ző. Igent mondtam. Végül nem ott kaptam munkát, hanem az első csapatnál, Vincze Géza segítőjeként. Hogy milyen volt az átállás? Hát furcsa. Valahogy úgy éreztem ma­gamat, mint az a főiskolai diák. aki egyik napról a másikra katedrát kap. Eleinte a játék is nagyon hiányzott. De azt már nem szaba­dott újra kezdeni. Ha mégis rászá­nom magam, akkor meg elkerülhe­tetlenül szükségessé vált volna egy gerincműtét. Csavarbetétei, mint Csongrádinál. Azt meg nem vállal­tam Amíg lehet, elodázom az ope­rációt. Pedig most is szenvedek. Ha beállók az öregfiúkhoz focizni, két napig alig bírok kiegyenesedni. 1983 decemberétől edzősködöm. Hogyan dolgozom? Ennek megítélé­sét másra bízom. Sajnos az első lé­péseimet az új pályán nem kísé­ri túl sok sikerélmény. Mert a vere­ségek után álmatlanok az éjszakáim, pedig nem én ülök a kispadon. Hogy lesz-e jobb? Hát ezért dolgozunk, ezt várja az ember minden hét vé­gén. Várja és mindig csak várja ... És reménykedik. Már egy kicsit jobbal is elégedett lenne. Sajnos, a nagy ugrásra kevés a remény. A já­tékosok egyik része már nem, a másik még nem alkalmas arra, hogy a legjobbak közé vigye a csapatot. 34 éves vagyok, s az edzői pályá­nak nagyon is az elején vagyok, de azt már tudom, nehéz kenyér ez a miénk ... SZOCS LAJOS: MOST AZ ÁRNYÉKOS OLDALON JÁROK 1980-ban, az Izzóban fejeztem be játékospályafutásomat. Akkor kere­sett meg Novák Dezső, régi bará­tom és játékostársam, s megkérdez­te, nem jönnék-e mellé az FTC-hez pályaedzőnek. Túl sokat nem kel­lett kérni, hamar igent mondtam. Nem csupán, mert egy barát hívott, hanem, mert a Ferencvárosban ed- zősködni, rangot jelent, különös­képpen egy kezdő szakember szá­mára. Mondanom sem kell, nem bántam meg ezt a döntésemet an­nak ellenére, hogy máshol vezető- edzőséget is ajánlottak. Sokat ta­nultam, sokat tapasztaltam az el­múlt évek alatt. Ügy kezdtem a pályát, hogy az első évben bajnok lett a Fradi. Utána még két ezüst­érem jutott. Persze voltak hullám­völgyek is, nehéz hetek, izgalom­mal teli hónapok. De végül mindig kilábalt az együttes a bajból. Egy gyenge félévet rendszerint sikeres másik követett. Az első mélyebb válságot mostanság éljük. Hogy bí­rom a vereségeket? Mint régen. Mint játékos koromban. Vagyis se­hogy. Betege vagyok ennek az idő­szaknak, gyötrődöm, szenvedek. Né­ha elragadtatom magam, kiabálok, felcsattanok. Hiába ... Nálam a te­hetetlenség sokszor dühöt vált ki. Dühöngök, ha látom a bajt, de nem tudok segíteni. Néha legszívesebben bemennék a pályára, üldözném az ellenfelet, vagy mennék neki a másik kapunak. Bár lennék tíz év­vel fiatalabb. Akkor még mindig ott lehetnék a játszók között s nem engedném őket megállni egy percre sem. Arra esküszöm. Hogy milyenek ezek a mai játé­kosaink? Nem rossz gyerekek, az edzésmunkát is elvégzik, még azt sem mondhatom, hogy van, aki nemtörődöm módon csinálná, vagy kihúzná magát a munkából. A zö­mükből azonban valami hiányzik. Ez pedig az igazi becsvágy, ami majd minden profiban megtalálha­tó. Ezek a mieink elvégzik, amit ki­rónak rájuk az edzők, de úgy ér­zem. nem akarnak mindenáron mindenkinél jobbak, többek lenni. Mert, ha akarnának, akkor nem ennyit adnának ki magukból, ha­nem sokkal, de sokkal többet. Ak­kor érezni lehetne, hogy nem ne­künk, hanem maguknak dolgoznak. Akkor eszeveszetten pótolnák a hiányosságaikat, nyüstölnék a gyen­gébb lábukat, hogy azzal is tudja­nak rendesen rúgni és így tovább. Más. öt rossz, ha egy futballista a játéktéren mással is el van fog­lalva, mint a labda meg a játék. Itt nálunk nem egy játékos a gond­jait s problémáit is magával viszi a meccsre. Persze, hogy nem tud rendesen koncentrálni. Ha most, eb­ben a helyzetben megkérdezné va­laki, megbántam-e, hogy ide jöt­tem pályaedzőnek, ahelyett, hogy valahol máshol a magam ura let­tem volna, nos, annak azt felelném: nem bántam meg semmit. Jó iskola volt. Ügy érzem, az az ideális, ha valaki nem a létra tetején, hanem az alján kezdi a szakmát. Mert amíg felér — megtanulja. HAJDÚ JÓZSEF: A SZEMLÉLET IDEGESÍT, MISZERINT EGY KAPUSBÓL NEM LEHET EDZŐ Kaposvárott búcsúztam a játéktól, 1981 tavaszán. Bajnokságot nyert a Fradi, az utolsó húsz percet véd­tem. Az edzősködést az ifi III-nál kezdtem, tulajdonképpen még játé­kosként. A beteg Agárdi Ferencet helyettesítettem. Magam is trénin­geztem még, tehát egyik helyen engem dolgoztattak, a fiataloknál viszont már én voltam a — mester. Három foglalkozás itt — három ott, de csináltam szivesen. így ment ez nyárig. Ősszel — 1983-ban — végleg abbahagytam. De nem tá­voztam el a klubtól. Maradtam, mint edző, de most az előkészítő csoportot bízták rám és csináltam egy kapusiskolát is. Ide „járt” va­lamennyi hálóőrünk, a legkisebbtől — Zsiborásig. Ez még ma is meg­van. ’83 telén jött Vincze Géza s hívott a felnőttekhez — pályedző- nek. Hogy kielégít-e, amit csiná­lok? Nem vágytam másra, csak, hogy továbbra is a labdarúgás kö­rül éljek? Valamikor máshogy ter­veztem meg az életemet. Tanultam, közlekedési mérnöki diplomát sze­reztem, s azt hittem, használni is fogom, ha vége egyszer a focinak. Aztán a sors másként rendezte a dolgokat. Túl későn, 37 évesen hagytam abba a játékot. Ebben a korban új életet kezdeni már elég nehéz. Maradtam hát... A kicsi­ket nagyon szerettem s tulajdon­képpen megragadott az edző szak­ma is, amely igazán sokoldalú em­bert kíván. Csak egy dolog bántott, az pedig egy szemlélet, mely szerint egy kapusból nem lehet edző. Hiá­ba van szakedzői képesítése, hiába van rátermettsége, a kapus az más. Az „csak” kapus. Nos én ennek az ellenkezőjét szeretném bizonyítani. Szerintem a vezetőedzőnek első­sorban vezetőnek, s jó menedzser­nek kell lennie. Tudni kell az em­berekkel bánni, de természetesen a szakmában is otthon kell lenni. Kielégít a munkám, elindultam egy úton. Egy szép, de rögös úton... PUSZTAI LÁSZLÓ: BELECSÖPPENTEM A „RENOVÁLÁSBA” ... Nyolcvanhárom nyarán döntöttem el, hogy nem futballozom tovább. Bár még megkérdezték Eisenstadt- ban, hogy maradok-e, de közöltem. végleges a szándékom — búcsúzom. A Ferencvárosban ugyanis már vár­tak. Amikor hazatértem, másnap már elfoglaltam munkakörömet a szakosztálynál. Igen nagy lelkese­déssel láttam munkához. Azóta el­telt közel két esztendő, s a játé­kospályafutás máris igen távolinak tűnik. Milyen szép volt, milyen de­rűs volt futballistának lenni. Ak­kor ugyanis csak a hétvégeken kel­lett idegeskedni, s akkor én is te­hettem valamit a győzelemért. Most legfeljebb rághatom az öklöm... Hogy élek? Mit mondjak ... megle­hetősen nyugtalanul. Belecsöppen­tem egy „renoválási munkálatba”, ahol egy átépülő csapat körül nagy a felfordulás, „építőanyag itt... dú­colás amott”, s nem látni még a munka végét. Álmomban sem gon­doltam, hogy ilyen nehéz időszak következik az életemben azután, hogy felakasztottam arra a bizonyos szögre a futballcipőt. Tizennyolc éves játékospályafutásom alatt nem gyötrődtem annyit, mint amióta a szakosztályvezetői teendőket látom el. Mert azon túl, hogy biztosítom a szakosztály részére a zavartalan működési körülményeket, hogy in­tézem az ügyes-bajos dolgait a já­tékosoknak, legfeljebb az infarktus környékezhet az eredménytelenség láttán. Most tudom csak lemérni, mekkora< különbség futballozni, vagy a labdarúgás területén vezetői tisztséget viselni. Ha ma kérdezik, minden játékosnak azt tanácsolha­tom, addig futballozzon, ameddig tud, s csak öregen vállaljon ha­sonló funkciót. Egyébként korán gyomorfekélyhez juthat. Ami a csapat szereplését illeti, nagyon bí­zom abban, hogy mihamarább ki­lábal a pillanatnyi „gödörből”. Egy­szer csak eljutunk oda, hogy nem lesz ennyi sérült játékosunk. Akkor pedig más a helyzet, akkor min­denki nagyobb versenyre lesz kész­tetve. Ha nem lesz állandóan hat­nyolc harcképtelen emberünk, akkor a másik 14 sem érezheti páholy­ban magát, s kénytelen erőfeszíté­sekre, hogy a csapatba kerüljön. S akkor a játék is más lesz. Mert ha akkor sem, felmerül a kérdés: egyáltalán tudnak-e ennél többet a mieink? Ha nem, az nagy baj lenne... Amig játszottak, ők négyen tu­dásuk. lelkesedésük maximumát ad­ták. Ma már nem tudnak gólt lő­ni, gólt hárítani. De a munkában most is maximalisták. HÍREK A KÖZVETLEN HÁTORSZÁGBÓL Magyarországon kezd örökzöld té­mává válni a labdarúgó utánpót­lás kérdése. Divat róla beszélni, cik­kezni, elméleteket gyártani. Sokan, sokféleképpen, sokhelyütt kifejtet­ték már véleményüket, így nehéz a közhelyektől szabadulni, ha az ember megpróbál elmélyedni a kér­désben. Nálunk a Fradiban most nagyon érdekesen vetődnek fel a labdarúgó utánpótlással kapcsolatos problé­mák ... Az NB I-es csapat rendkívül mérsékelt szereplése következtében mindenki (vezetők, edzők, szurko­lók) figyelme elsősorban és szinte kizárólag az első csapat körül össz­pontosul, ugyanakkor, a soha nem látott mértékű generációváltás, fia­talítás következtében maga az első csapat kínál egy sor utánpótlás jel­legű felvetést. Nevezetesen: A hoz­zánk igazolt ifi EB-nyertes fiata­lok (Zsin'ka, Pintér, Keller) mikor­ra tudnak majd az NB I-ben is meghatározó játékosokká válni? És ami legalább ilyen fontos: a saját utánpótlási rendszerünk által fel­színre hozott fiataljaink (Répási, Zsi- vótzky, Deák, Kovács) hogyan állják meg a helyüket a legmagasabb osz­tályban, mint játékosok és mint em­berek; mennyire sikerült őket az eh­hez szükséges labdarúgó képzettség­gel, személyiségjegyekkel felvértez­nünk. Komoly megméretése ez utánpótlásunknak, a lehető legszé­lesebb nyilvánosság előtt! S hogy közben mi történik a va­lódi utánpótlásnál?... Nos, ez pil­lanatnyilag — éppen az első csapat­ról elmondottak következtében — keveseket érdekel igazán. A szur­koló a tabellára tekintve legföljebb lemondóan állapítja meg: a junior együttes sem áll jobban, mint a felnőttek és az ifi I. is szerepelt már fényesebben ... Persze, azokat, akiknek ez a dol- 8a — edzők, játékosok — nagyon is foglalkoztatja, hogyan lehetne a jelenlegi helyzetből előrelépni. Ügy tűnik ugyanis, a Ferencvárosnál a szakosztályvezetésnek nem sikerült igazán felkészülni a nagyon várt új „intézményre”, a junior bajnokság­ra! Erről beszélgettünk Horváth Lászlóval, a juniorok mesterével és Perlaky István szakágvezetővel, az ifi I. edzőjével. De mert szinte mindig ■ az edzőket szólaltatjuk meg, halljuk most inkább azt. ho­gyan is vélekednek a játékosok? .. Borbély László: „Hiába próbái meg mindent Horváth Laci bácsi, az edzőnk, ha sokszor csak négyen- öten vagyunk egy-egy foglalkozá­son. Mit lehet így csinálni? Takti­kailag, játékkészség vonatkozásában fejlődni aligha ... Kevés a kifeje­zetten a junior csapathoz szánt já­tékos. A felnőtt keretnél sok a sé­rült, nemigen tudnak hozzánk em­bert adni. Megvan a maga gondja az ifi I-nek is: fiatal korátlagú a csapat, s ahhoz, hogy a bajnokság­ban jól tudják reprezentálni a Fra­dit, a legjobbakra ott van szükség. A juniorhoz így csak az utolsó éves ifik kerülhetnek.” Dukon Béla: „Tulajdonképpen nincs is olyan, hogy juniorcsapat! Csak a mérkőzésekre állunk össze, szinte mindig változó összetételben. Elképzelhető, milyen összeszokottsá­got mutatunk így a játékban. A többi klub csapatát ráadásul min­dig erősíti néhány idősebb, tapasz­taltabb játékos, nálunk azonban a legritkább esetben.” Bizony, nem könnyű a helyzet! Kevés, nagyon kevés emberből kell gazdálkodnia a juniorok edzőiének. Horváth Lászlónak. Ugyanakkor nem valósul meg nálunk ennek a versenyeztetési formának egy igen lényeges eleme célja sem: az NB I-es keret összetételéből adódóan ezek a fiatalok edzéseken, mérkőzéseken nem kerülnek olyan jól képzett, idősebb, rutinos játékosok közelébe, akiknek segítségével jobban fejlőd­hetnének, hamarabb kibontakozhat­nának a felnőtt futballistát jellem­ző versenyzői erények. Mi lehet a megoldás? Nyilván, amint lehet, megfelelő emberekkel fel kell tölteni — a katonai behí­vások által is meggyengült — ju­niorkeretünket. S talán, bizonyos szervezési újításokkal is lehetne ja­vítani a felnőtt—junior—ifi I. csa­patok közötti összműködést. Azt mondják, mesziről jött ember azt mond, amit akar. Ám legyen: Ang­liában. ahol a legnagyobb klubok­nak is általában csak három csa­patuk van, a következőt tapasztal­tam : a három keret edzéseit lehe­tőleg egy helyen, egymás melletti pályákon, azonos, vagy egymáshoz nagyon közeli időpontban tartják, így egyrészt a főedző szemmel tud­ja tartani az egész játékosállo­mányt. s ami fontosabb, jól lehet keverni, mixelni a játékosanyagot, van kikkel mondjuk csapattaktikai gyakorlatokat súlykolni. S ha sé­rülések. formahanyatlások követ­keztében egy játékosnak például nem az ifiben, hanem a tartalék­ban (melynek szerepe tulajdonkép­pen azonos a junior csapatunkéval) kell mérkőzésen pályára lépnie, nem mondhatja, hogy most látja először társait. A Ferencvárosban az első csapat és a junior az Ül­lői úton tartja foglalkozásait, az ifi I. viszont a népligeti létesítményt használja... Ezek természetesen csak felveté­sek, a megoldás kulcsa a szakveze­tés kezében kell legyen. Minden­esetre, mielőbbi orvoslásra van szükség, mert a junior csapatnál tartóssá váló vákum évekre kihat­hat NB I-es együttesünk szereplé­se is! Hogy ne csak a sötét oldalról be­széljünk: láttunk kedvező jeleket is! Azt például, ahogyan beszélgető- partnereink — Borbély László és Dukon Béla a juniorból, aztán Ved­res András és Harcsár Attila az ifi­ből — nagyon is reálisan, megle­pően felnőtt fejjel érzékelik a hely­zetet. Tisztában vannak saját eré­nyeikkel, tudják, miben kell fej­lődniük ahhoz, hogy jobb, képzet­tebb játékosokká váljanak. Edzőik szerint szorgalmas, törekvő, tiszte­lettudó gyerekek, akik — töretlen fejlődés esetén — NB I-es játéko­sok lehetnek. .. Igaz, sok ifjú futballista kapott már hasonlóan szép jellemzést ed­zőjétől, azután ... Rejtély mi tör­ténik nagyon sok sráccal, amint be­kerül egy első osztályú csapat öl­tözőjébe? Reméljük, akikkel beszélgettünk, s most röviden bemutatunk — ha oda kerülnek — nem szaporítják majd a „rejtélyes esetek” számát... BORBÉLY LÁSZLÓ. A junior csapat középpályása 1966-ban szüle­tett; 176 cm magas, 68 kg súlyú, 42-es futballcipőt visel. A III. kér. TTVE-ben kezdett 1977-ben, s egy tehetségkutátón fedezte fel a Fradi számára Serli Sándor edző. Mindez 1979-ben történt. Rendszeresen be­hívták a különböző korosztályos vá­logatottakba. Erősségé nagy mun­kabírása; átlagon felüli futótelje­sítményre képes. Jobban kell tud­ni használni a bal lábát, s le kell szoknia a fölösleges cselezésekről, labdacipelésről. Eddigi legnagyobb sportélménye a röpke NB I-es sze­replés, valamint a híres Caligaris- tornán való részvétel. DUKON BÉLA. Az 1966-ban szü­letett junior futballista támadó kö­zéppályást, balszélsőt, középcsatárt is játszik. Utóbbi szerepkörben érzi magát legjobban. 175 cm magas, 65 kg súlyú, 42-es futballcsukát hord. A Fradiban kezdett 1974-ben fut­ballozni, s egy sereg edző keze alatt megfordult. Ügy véli. esetében ez szerencsés körülmény, mert minden­kitől sikerült ellesnie valamit. Másrészt — s ezt tréfásan jegyezte meg — így senkinek sem volt elég ideje megúnni őt, a „nem könnyű esetet”. Volt serdülő válogatott ke­rettag, BLASZ-válogatott. Mindkét lábbal elég jól lő, a röbbanékonyság az, amiben ugrásszerű javulásra van szüksége. Futballozott már — igaz, csak perceket — a legmaga­sabb osztályban is, emellett számá­ra is az olaszországi Caligaris-tor­na jelentette a legnagyobb élményt. VEDRES ANDRÁS. Az ifi I. ke­retének 178 cm magas, 63 kg súlyú középhátvédje, 42-es cipőt visel. A Darus utcai iskolában, a Fradi egy­kori „futball óvodájában” ismerke­dett meg a játékkal, Perlaky István segítségével, aki most is az edzője. Már a serdülő válogatottban is sze­repelt, most pedig a nagy felada­tokra készülő UEFA-válogatottunk­nál vették számításba. Technikai szempontból igen jó adottságokkal rendelkező játékos, fejjátéka is figyelemre méltó. Koncentráló ké­pességén kell sokat javítania, így elkerülheti a játékában ma még gyakran előforduló baklövéseket, könnyelműsködéseket. Akarati dol­gokban ez a tél hozott nála kedvező fordulatot. HARCSÁR ATTILA. Az ifi I. jól megtermett, 1969-es születésű beál- lósa 185 cm magas, 70 kg a súlya, s 44-es cipőt szokott vételezni a szertárostól, ö is a Fradi óvodában kezdett, akárcsak játékostársa. Ved­res! Törekvő, szolid viselkedésű fiú, akinek minden adottsága ren­delkezésre áll ahhoz, hogy a beál- lós poszton felnőtt korában, akár a legmagasabb osztályban is kiemel­kedőre legyen képes! Igazi erőssége a fej játéka, de rúgótechnikája is ki­váló. Játékkészségben kell sokat fejlődnie. A szépen megszerzett, ki­hozott labdákkal egyelőre nem tud igazán mit kezdeni, elbizonytalano­dik. Nagy megtiszteltetésnek tart­ja. hogy az ifi I-ben két évvel fia­talabb létére is biztos pont a be- állós poszton. (magyar) f U» «

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents