Fradi műsorlap (1983/84)
1983-1984 / 12. szám
1983/84-ES IDÉNY. 12. SZÁM Fradi műsorlap 5 VALLOMÁSOK • • • A szurkoló: Bauer Miklós Bauer Miklós feleségével és Fenyvesi Mátéval az 1957-es Fradi-karneválon H at éves koromban voltam először Fradi-meccsen, — tehát ■idén pontosan ötven éve... A Jázmin utcai elemi iskolában mi még így tanultuk Budapest földrajzát: IX. kerület — Ferencváros — illik tudni tudják ott a labdát rúgni. S habár kedvelik a gyepet tudnak ott még máls egyebet... Minderről később magam is meggyőződtem, hiszen az öt évtized alatt láttam — átéltem — egyet, s mást, ami az Üllői úton történt. Láttam tizenéves kisfiúként felejthetetlen KK-mérkőzéseket, gyönyörű gólokat. Egy pályázaton pedig még „kerestem” is a Fradin! Kemény Tibi bácsi az 1938-as KK-döntő — általam tippelt — gólszerzője azóta is legkedvesebb játékosom ... Szó szerint sokat köszönhettem neki. Ott voltam, amikor elmaradt az 1944. december 26-ra kitűzött Ferencváros—Üjpest rangadó. Vecsés- ről már behallatszott a szovjet csapatok ágyúzása. Mégis sokan bosz- szúsan mondták az elmaradt találkozón búslakodva: — Jó, hát háború van, de attól a Fradi még játszhat... Mondanom sem kell, hogy a fel- szabadulás utáni első Üllői úti mérkőzésen én is ott szorongtam a lelátón. Aztán eljött az idő, amikor a lelátók népét én „rendezgettem”, szervezgettem. Többszázas állandó szurkolói csapatunk volt, én csináltam nekik Kinizsi Baráti Kör igazolványt — nyomdász vagyok — és úgy követtük a csapatot, mint az árnyék. Emlékszem, egyszer — az ötvenes évek elején — Szombathelyre csak úgy tudtunk leutazni, hogy a vonat a mérkőzés előtti este 10-kor indult és reggel 5-re ért oda. Akkor még határőrök voltak az állomáson és egyszerűen nem akarták elhinni, hogy a meccs miatt vállaltuk az oda-vissza utazás fáradalmait. Végig határőri fedezettel mentünk Szombathelyen, a meccs után pedig visszakísértek bennünket a pályaudvarra és csak a fejüket csóválták, mérhetetlen klubszeretetünk láttán ... 1954-től híresek voltak a Kinizsi közönségtalálkozói. Komarettó, dr. Török Zoltán, Szepesi, Sidó, Sós Károly és több tucatnyi élsportolónk szerepéit a meghívottak között, akik örömmel vettek részt az akkor újszerűnek számító rendezvénysorozaton. Minden hétfőn délután találkoztunk és családias légkörben beszélgettünk. Több alkalommal szóba került, hogy bizony gyenge a sajtónk, keveset írnak a Kinizsi eredményeiről, sportolóiról. Még ezen is sikerült egy kicsit segítenem, amit a klub vezetői, szurkolótársaim akkor nagyon nagy fegyverténynek ismertek el. Egyik-másik jó visszhangé rendezvényünk: a Csehszlovák Kultúrától kölcsönkértük a jégkorong VB keskenyfilmjét (hol volt még a televízió?). Niszkács László segített lefordítani a hallottakat, ő tolmácsolta a mérkőzéseket. Aztán elérkezett 1956 októbere... A szokásos hétfői találkozót ekkor Orosz Pali és Szabó Laci — a két „előadó” — kérésére kedd délutánra, azaz október 23-ra tettük. Közel 500 szurkoló várta a két neves futballistát és végig kitartóan ültek és hallgatták előadásukat... Innen a pályáról egyetlen fradista sem ment itüntetni... 1956. november 1-én ismét az Üllői úton voltunk. A tagság kérésére a régi név — a Ferencvárosi Torna Club újbóli használata, a szokott kedves színek felelevenítése és a szurkolók által óhajtott vezetőség megválasztása volt az összejövetel célja. Többek között a nagy tiszteletnek örvendő csapatkapitány, Kis- péter Mihály is beszélt a szurkolókhoz és lelkes hangulatban, rendben folyt a gyűlés. A tagság egyetértett azzal is, hogy az aftyagi bázist jelentő ÉDOSZ nélkül bizony kevés esélye lenne a klubnak a működéshez, így természetszerűleg az ÉDOSZ vezetői — elsősorban Száraz István — is helyet kaptak az FTC elnökségében. Tehát rendben mentek a dolgok, amikor egy katonai dzsippel beállított Németh Jamesz négy fegyveres suhanccal, hogy „rendet” csináljanak. Ettől többen dühbe jöttünk és úgy érzem, sokak nevében szóltam a váratlan „vendégekhez”: — Nézd Jamesz bátyám, tisztellek, mint vízilabda-játékost, de te innen a nehéz időkben elmentél, így most nincs jogod itt vagdalkozni. Ez itt egy „családi” ügy, itt fradisták, ha vitatkoznak is, de ez nem ok fegyveres beavatkozásra. Itt nem lesz vérontás, nem kell senkit likvidálni, itt fradisták vannak és egyet akarnak Sikert, ferencvárosi sikereket és akik ebben segítenek, — akár régi szakszervezeti vezetők, akár jót akaró új emberek —, azoknak mi baráti jobbot nyújtunk. Ehhez viszont a ti fegyvereitek szükségtelenek ... A rend rövid időn belül ismét helyreállt. Egy év múlva köszönőlevelet kaptam az ÉDOSZ-tól a szakszervezeti sport „megmentéséért” ... Egyébként, ha nem jön közbe 1956 októbere, akkor is valószínűleg névváltozásra került volna sor: már 1956 nyarától folytak a tárgyalások — Onódi Lajos volt az egyik fő szervező —, hogy ismét zöld-fehér legyen a klub 6zíne. Az új név Ferencvárosi Kinizsi lett volna... 1957-ben sokat tevékenykedtünk. Fradi-karnevált rendeztünk, táboroztunk, sportszerűségi versenyt hirdettünk az egyesületek szurkolói között és hát ugye, minden ferencvárosi rendezvényen — nemcsak a íutballon! — ott álltunk a B-közép zászlaja alatt. Erről a zászlóról csak annyit, hogy rendkívül gyorsain kellett elkészíteni, így nem volt idő a hiánycikket jelentő zöld anyag után futkosni. Kitaláltuk, hogy a szép zöld selyem papi miseruha egy darabja nagyszerűen megfelél a zászlókészítéshez ... Szóval, jártuk a mérkőzéseket, — még a többi magyar csápját KK-ta- lálkozóit is „átszurkoltuk” — és jó légkörben, nagy létszámmal, a vezetőséggel karöltve, sikeresen tevékenykedtünk Aztán 1958-ban kiderült, hogy mégsincs minden rendben. Okkal, ok nélkül megváltozott velünk szemben a hangulat és olyannyira elmérgesedett minden, hogy még a rendőrségre is bevittek, mint a B-közép vezetőjét. A vizsgálat alatt tisztázódtak a dolgok, de időközben a megszűnt B-középet a pártolótagsági rendszer váltotta fel. Természetesen azonnal beléptem. Ezután is jártam az eseményekre, a futball mellett a vízilaibda-mecs- csekre is rendszeresen, mivel mindenben a játékot, a könnyedséget szeretem. És ugye akkor zsenik játszották a magyar vízilabdát. Olyannyira kedveltem ezt a soprtágat, hogy a Fradi legnépjszerűbb pólósát, Kárpáti Gyurikát kértem fel kislányom keresztapjának. Az iránta érzett tiszteletem jeléül gyermekein az Olympia nevet kapta! Hogy én mit kaptam a Fraditól? Milliónyi élményt, örömet — időnként csalódást, de sok igaz barátot, kedves „apróságot”. Az igazi fradisták mindig közel álltak a szívemhez, a szó nemes értelmében, valamennyi fradistát rokonomnak tekintem és boldog vagyok, amikor olyant látok, minit az idénynyitón Budafokon. A Fradi labdarúgócsapjatáról készült új színes pjosztert a mozgóárus kínálta. Odament hozzá a Haaz Feri apukája és miután megvásárolta, á körülötte állóknak büszkén, átszel- lemülten mondta a képre mutatva: ez az én fiam! Azt kívánom, hogy minden édesapja büszke legyen arra, hogy gyermeke a Ferencvárosban spjortol, mi szurkolók pedig büszkék legyünk arra, hogy van egy olyan egyesület, mint a Ferencvárosi Torna Club :.. Lejegyezte: Nagy Béla Következő számunkban megkezdjük a DR. SÁROSI GYÖRGY pályafutását bemutató sorozatunkat. RONGYLABDÁVAL KEZDTEM címmel DR. SAROSI GYÖRGY irta meg emlékeit, élményeit. SmÓMÚZEUM Cziffra Gyuri, a zongoristacsoda Bizonyára méltóztaftak már hallani Cziffra Gyuriról, a magyar zeneművészet most fölfedezett 12 éves új csillagáról. Cziffra Gyuri néhány nappal ezelőtt önálló hangversenyen vizsgázott le zajos sikerrel. — Kövér vagyok, voltaim orvosnál, azit mondta: „Jó lesz sportolni, mert különben te leszel Európában a legkövérebb zongorista.” Ezt pedig nem akarom. — Hát eddig nem sportoltál? — De igen, csak tetszik tudni, én szegény gyerek vagyok és így •csak az olcsó spjortokat űzhettem. Jó spjortolni, de nincs elég alkalmam. Futballmeccsre is szeretnék rendszeresen kijárni, csak villamos pjénz, meg jegy is kell oda... Ügy szeretnék egyszer focizni, csak egyszer, de valódi labdával... — Reggelenként tornázol? — Hol? — Otthon. A szőnyegen végezz gyakorlatokat. (A gyerek elneveti magát — oly kedvesen, ahogy csak egy gyerek tud nevetni.) — Hát van a szegény embernek szőnyege? Jó volna járni valamelyik tornaterembe. Ha nem kerülne pénzbe. De nincs fölszerelésem, tornacipőm. Pedig olyan szívesen járnék. — És az iskolába? — Én magántanuló vagyok, kérem. Én nem járhatok a gyerekek közé, nem játszhatok velük. Nekem nincs annyi örömem, mint azoknak, akik állandóan játszanak, sportolnak. Pedig milyen jó volna ródlizní a Svábhegyen, korcsolyázná a nagyjégen, kijárni futballmeccsre, drukkolni a Fradinak, látni Sárosát játszani... íme egy „csodagyerek”, egy nincstelen, szűk kenyéren tengődő magyar emberpjalánta sportélete. Sporthírlap — 1934
