Fradi műsorlap (1983/84)

1983-1984 / 16. szám

1993/84-ES ID6NY, 1$, SZÁM Fradi műsorlap 5 Gyurka! A Genova FC ünnepélyén A Genova FC fiataljaival megnyerni, de minden évben jó he- Sohasem tudtuk meg, hogy hová lyezést értünk, értem el a rang- tűnt el, és hogyan vitte ki a pá­I" A ­_ mXI a 1 I list án. tunk csapatommal barátságos mér­kőzésre. Legnagyobb meglepetésemre ott is egy hatalmas Kolumbusz szo­borral találkoztam a következő fel­írással: „Kolumbusz Kristóf, ha­zánk szülöttje, Amerika felfedező­je.” Miután a portugál Lisszabonban is egy ilyen szövegű szobrot ta­láltam, elgondolkoztam, hogy vajon hol is született Kolumbusz? Hol itt az igazság? Ezután eszem­be jutott a régi jó magyar köz­mondás: „Meghalt Mátyás király, oda az igazság!” A. S. RÓMA ÉS A LELKES SZURKOLÓK Genova FC után az A. S. Róma edzője lettem. Az ott töltött három esztendő alatt sok tapasztalatot sze­reztem (természetesen sporttéren), amelyet azután a jövőben is igen jól tudtam felhasználni. Róma — vagy ahogy nevezik — az örök vá­ros valóban gyönyörű. De azt hi­szem, hogy ezzel semmi újat nem mondottam, ez köztudomású. Rómának két csapata van: A. S. Róma és a Lazio. Mind a kettő az első osztályban. Ügy az A. S. Ró­ma, mint a Lazio csapata erős, de ritkaság, hogy a bajnokságot meg­nyerik. A pálya mesés! Az olimpia al­kalmával építették ezt a csodálato­san szép, ellipszis alakú pályát, amely 100 ezer néző befogadó ké­pességű és kívülről művészies fe­hér márvány szobrokkal van kö­rülvéve. Amikor átvettem Róma csapa­tát, átlag 80 ezer néző előtt ját­szottunk. De milyen nézők előtt! Ott ismertem meg a rómaiakat, a délolaszok heves vérmérsékletét, akik úgy örömüknek, mint bána­tuknak egyformán adnak kifeje­zést azzal, hogy rakétákat dobnak be a pályára. De el kell ismernem, hogy lelkes közönség. A szurkolók két részre oszlanak: az A. S. Róma és a Lazio között. De az A. S. Rómának több szurko­lója van. De akármelyik is van többségben, a hangulat mindig kedvező a helyi csapat részére. Az ottani mérkőzések (a római) minden vendégcsapat részére nehe­zek, mert a hatalmas tömeg bizta­tása nagy erőt ad a helyi csapat­nak. Ha ilyenkor a római csapatnak sikerül gólt is lőni, akkor az ellen­félnek igen jól felkészültnek kell lennie, ha csak döntetlent is akar elérni, mert a tömeg lelkesedése, szinte szárnyakat ad a játékosok­nak, a helyi csapatnak. De ha a római csapatnak nem sikerül a saját pályán azonnal fe­lülmúlni az ellenfelet, akkor bizony nehéz helyéfetbe kerül, mert a tö­meg rögtön kifejezésre juttatja elé­gedetlenségét. Éppen ezért a két római csa­patnak nehezebb feladata van az otthoni, mint az idegenbeli mér­kőzéseken, 'mert hiszen sem az ed­zők, sem a vezetők nem tudják ál­landóan a megfelelő testi és lelki egyensúlyban tartani a játékosokat. Ahhoz pedig, hogy egy csapat megnyerje a bajnokságot, mind tes­tileg, mind lelkileg igen erősnek és mindig kiegyensúlyozottnak kell lennie. Nekem az A. S. Róma csapatá­val nem sikerült a bajnokságot A FUTBALLRAJONGÓ BULLDOG Róma városában nem a nagy olimpiai stadionban tartottam az edzéseket, hanem egy külvárosban pár kilométerre a központtól. Itt kevesebben voltak a nézők, szurko­lók és nyűgödtabban tudtunk dol­gozni. A pálya megfelelt az előírt sza­bályoknak. Füves pálya volt, gyö­nyörű öltözőkkel, de tribün nélkül. Itt történt egyik délelőtt, amit el­mesélek: A bemelegítés után meg­kezdődött a szokásos hétközi mér­kőzés. Az első csapat játszott egy aránylag erős ellenfél ellen. A bíró én voltam. Minden jól ment és már a II. félidő 40. percében voltunk, amikor egy nagy buiidog berohant a pályára és el akarta vinni a labdát. Lefújtam a mérkőzést. A játékosok azonnal felismerték a helyzetet és úgy passzolták egy­másnak a labdát, hogy a kutyának mindig sokat kellett futni... így ment ez pár percig. Már-már úgy nézett ki, hogy a bulldog kifullad, amikor valaki eltévesztette a pasz- szolást és a kutya azonnal birtok­ba vette a labdát. Az egész csapat, helyesebben mind a két csapat kö­rülvette a futballista kutyát. Ki durván beszélt hozzá, ki biztatta, ki szidalmazta vagy fenyegette, de a bulldog nem engedett. Tisztában volt azzal, hogy csak a labdát akar­ják elvenni tőle, s ezért az összes fogaival vicsorgott, félelmetesen morgott mindenkire, aki csak kö­zelíteni próbált feléje. Miután a mérkőzésből már csak 5 perc hiányzott, véglegesen lefújtam a mérkőzést. Végül is szégyenszemre mi vo­nultunk le a pályáról, nem a ku­tya. A bulldog ott maradt a pálya kö­zepén egyedül, de a labdával. A ke­vés néző hamarosan eltávozott. Amikor átöltöztünk, kíváncsian mentünk megnézni, hogy mi is van a bulldoggal? Kerestük, de nem találtuk. Egyszerűen eltűnt a labdával együtt. BOLOGNA CSAPATÁVAL BARCELONÁBAN Az A. S. Róma után a Bologna csapatához kerültem. Akkor már Béla öcsém, aki nagy sikerrel ját­szott a csapatban négy éven át, nem volt ott. A Bologna FC elnöke akkor még a mindenki által ismert Dall’Ara volt, aki nemcsak a futballt értet­te, hanem a játékosokkal is tudott bánni. Sajnos Dall’Ara elnök már évek óta nem él, és ezt bizony nagyon megérezte a bolognai futball, mert a csapát ma a III. osztályban sze­repel. Akik ismerik a Bologna múltját, nagy sikereit, csodálkozva és szo­morúan gondolnak vissza az előző időkben elért nagy dicsőségre! Én a magam részéről mindenkor szeretettel és elismeréssel gondolok vissza a nagy elnökömre! Egy alkalommal az akkori, tehát erős Bologna csapatával Barceloná­ban játszottunk barátságos mérkő­zést Mind a két csapat jól játszott és a 3:3 eredmény mutatja, hogy a közönség, amely zsúfolásig megtöl­tötte a stadiont igen elégedett volt. Minden szép akciónál, de fő­ként minden gólnál fehér zsebken­dő lengetéssel köszöntötte a játéko­sokat. Egyformán ünnepelte a sa­ját és az én csapatomat elismer­ve, hogy egyenlő ellenfelek vol­tunk. Azért maradt mindez az em­lékezetemben, mert addig én még nem láttam ezt a hatásos, majd­nem színpadi, de mindenképpen egyszerű és emberi örömkifejezést. A SPORTBARAT ALLOMASFÓNOK Ez is megtörtént! Az ifjúsági csa­pattal mentem Veneziába megfi­gyelni a jövő játékosait. Megtehet­tem, mert még az I. csapat nem kezdte meg a bajnokságot. Amikor a vonatra felszálltunk — szokás szerint — mindenki ellen­őrizte magát, hogy nem felejtett-e otthon valamit. A csapat intézője így jött rá, hogy a jegyeket ugyan elhozta, de a játékosigazolványo­kat nem. Otthon felejtette! Idő visszamenni már nem volt, viszont a mérkőzés délután lesz, tehát az igazolványokra feltétlenül szükség volt. A vezetők berohantak az állo­másfőnökhöz és előadták az esetet, de úgy, hogy az intéző felesége hi­bájából maradtak otthon ezek az igazolványok. Az állomásfőnök szerencsére nagy szurkoló volt. Felfedezett egy meg­oldást és azonnal — még előt­tünk — intézkedett. A két órával később innen induló Orient Ex­pressz 10 perccel később fog beérni egy bizonyos „xy” városban, utá­nunk. Így tehát ott fogják majd nekünk átadni az igazolványokat. Mi elutaztunk. Így tehát: az intéző felesége ta­xival hazament és elhozta az iga­zolványokat. Amikor az igazolvá­nyok az állomásfőnök kezében vol­tak, telefonált a jelzett „xy” nevű város állomásfőnökének és arra kérte, hogy a mi vonatunkat tart­sa ott valamilyen ürüggyel leg­alább 10 perccel tovább, hogy mi átvehessük az utánunk érkező iga­zolványokat. Ügy is történt. Mindezeket azért írtam le, hogy bemutassam, milyen nagy népsze­rűsége van itt a sportnak és főleg a futballnak. Később tudtuk meg az eset humoros oldalát: amikor az állomásfőnök átvette az igazolvá­nyokat az intéző feleségétől, köz­ben leszidta az asszonyt és az egész női nemet, hogy nem gondolnak másra, csak a divatra, a külsősé­gekre. A szidalmakat az asszony­nak némán, szó nélkül kellett el­tűrnie. Azután, amit a férj a fele­ségétől kapott, az az övé volt. Biz­tos, hogy ezután sohasem felejtette otthon az igazolványokat. Sokan kérdezték tőlem, úgy oda­haza, mint külföldön is: mi köny- nyebb, játékosnak vagy edzőnek lenni? Mielőtt eldöntjük a kérdést, vizsgáljuk meg az edző és a já­tékos helyzetét. Az természetes, hogy mind az ed­ző, mind a játékos elsősorban fele­lős a saját teljesítményéért. Azonban, ha a mérkőzés elve­szett, az edző felelős a csapat min­den tagjáért, amíg a játékos csak a saját teljesítményéért, azaz játé­káért. Ha a mérkőzést megnyerik, minden érdem a játékosé. Az elveszett mérkőzés után az a játékos, aki érzi, hogy megtette a kötelességért: nyugodt, mert min­dent megtett a győzelemért. Ezzel szemben az edző egy el­vesztett mérkőzés után felelős a csapatért, az összeállításért, a takti­káért, a kondícióért, az összjáté- kért, az egymás közti 'barátságért, a lelkesedésért, stb., stb., és így min­den negatív eredménynek a követ­kezményét az edzőnek kell viselni. Én jobban szerettem játékosnak lenni, mint edzőnek, nem annyira a felelősség miatt, hanem főleg azért, mert a góljaim után nemcsak hal­lottam, hanem éreztem, hogy na­gyon sok ezer embernek szereztem örömet és boldogságot. És ez — nekem — mindennél többet ért! EDZŐ ÉS JÁTÉKOS Amikor a magyar—cseh 8:3 (2:2) mérkőzésen a hét gólt rúgtam, az újságírók tömege rohant meg a mérkőzés után. Mindenki akart va­lamit tudni és én, ha tudtam vá­laszolni, természetesen megtettem. Általában a mérkőzésről és a mér­kőzéssel kapcsolatos benyomásokat és véleményemet kérdezték. De volt köztük egy, aki ezt kér­dezte: Gyurka! Mikor hagyod abba a futballt? Meg voltam lepve ettől a furcsa kérdéstől, de azonnal „kapásból” válaszoltam: egy évvel előbb, mint amikor kiöregszem. Hosszú évek teltek el azóta, és így most már megmondhatom, hogy pontosan ez történt velem. VÉGLEGES SZAKÍTÁS A JÁTÉKKAL Amikor a futballt abbahagytam, egy évet még tudtam volna játsza­ni! Ez igaz! De azután mi lesz? Én, aki a futball szerelmese vol­tam, vagyok és leszek, hogy tudtam volna akkor kibírni és elviselni, hogy ne játsszam többé! Így jött az a gondolatom: elfutok, eltűnök ettől a minden játékosra egyforma emberi törvény elől. Kö­szönés nélkül, búcsúzás nélkül el­hagytam (de szabályos útlevéllel!) egyik napról a másikra mindent és mindenkit, mert éreztem, hogy nem tudnék élni a játék nélkül. KÖSZÖNET A SZURKOLÓKNAK - SPORTTÁRSAIMNAK Nem volna teljes ez a szerény visszaemlékezésem, ha ezúttal nem köszönném, igaz szívből azt a sze­retetteljes ragaszkodást, amellyel otthoni látogatásaim alkalmával kö­rülvettek. Őszintén bevallom, nem egyszer könnyekig meghatódtam. Kedves Szurkolóim — Sporttársaim! Hálásan köszönöm, köszönöm! BEFEJEZÉS Mielőtt leteszem a toliamat, el kell ismernem, hogy álomszép húsz esztendő volt az az időszak, amit a Ferencvárosnál töltöttem. Jól fejezi ki magát a vers írója, amikor azt kívánja velem együtt, hogy: másóknak is így nyíljatok Üllői úti fák. és én vele együtt kérdezem: Hova repül az ifjúság? Feleljetek bús lombú fák! Üllői úti fák. Remélem és kívánom, hogy na­gyon sok fiatalnak legyen alkalma hasonló sikerekben, élményekben, mert akkor elmondhatják, hogy nemcsak jó sportemberek, hanem hasznos tagjai voltak a magyar tár ­sadalomnak, a magyar labdarúgás­nak. És már ezért is érdemes volt. élni!

Next

/
Thumbnails
Contents