Fradi műsorlap (1983/84)
1983-1984 / 14. szám
1983/84-ES IDÉNY. 14. SZÁM Fradi műsorlap 5 Mi a saját tudásunkkal, csapatjátékával és a természetes testi-lelki erőnkkel megyünk a pályára játszani és nem a mesterséges izgatószerek hatása alatt akarunk nyerni. Ez volt a vezetőség, az edző és minden egyes játékos véleménye és döntése. Az idő és az események igazolták ennek a döntésnek a helyességét. Ma már tilos a drog használata. Ma már sehol sem engedik meg az izgatószer használatát a sportban. Szigorúan ellenőrzik és szigorúan büntetik aizt. SÉRÜLÉSEK A PÁLYÁN Már mindenről beszéltem, de még nem érintettem a futballisták sérülését, ami természetesen engem sem kerülhetett el. Nem beszélek a mindennapi kisebb-nagyobb húzódásokról, kellemetlenségekről, amelyek sokszor fájdalmasak és mindig egy bizonyos időbe telik, amig teljesen rendbejönnek. De rendbejönnek. Én azokról a sérülésekről beszélek, amelyek egy életen át meghagyják — vagy — meghagyhatják a nyomukat. Nem voltam egy úgynevezett „belemenős” típus, de az is biztos, hogy sohasem húztam vissza magam a reális küzdelemtől. Így azután megtörtént, hogy fájdalmas és aránylag hosszú ideig tartó sérüléssel kellett „pihennem”. Nekem nem volt olyan testrészem, amely kisebb-nagyobb mértékben nem sérült meg. Miután szerintük veszedelmes ellenfél voltam, mindent elkövettek, hogy harcképtelen legyek. De volt olyan sérülésem is, amelyről sem én, sem az ellenfél nem tehetett. Íme! A mi védelmünk felszabadított, de túl magasan, úgyhogy nem érhettem el a labdát. Féloldalt álltam és mögöttem az ellenfél bekkje fedezett. Abban a pillanatban, amikor a labda elment a fejem fölött, megfordultam, a bekk pedig teljes erejével felszabadított, de a labda pontosan a bal szememet találta el. Elvesztettem az eszméletemet. A klinikán ébredtem fel. Ügy nézett ki, hogy rámegy az egyik szemem, de ez a veszély két nap múlva elmúlt, mert a szemvérzés felszívódott. Az Üjpest ellen játszottunk az újpesti pályán. Kb. az I. félidő közepén én és az engem fedező újpesti védő egy magasan jövő labdát akartunk elfejelni. De én értem előbb a labdához és már a magasból visszajövőben voltam, amikor a bekk fejelni akart, ö felfelé jött és felhúzott térddel. Én már lefelé, készen az esésre (a földre), így összeütköztünk. Az ő térdére estem és miután ő nagy erővel jött fölfelé, egy kellemetlen és fájdalmas dolog történt: 7 bordám tört el. Ez is hosszadalmas és fájdalmas sérülés volt, amely nem engedte meg, hogy játszhassak. De ez a sérülés is meggyógyult és megkezdhettem az edzéseket. A harmadik súlyos eset az volt, amikor összefejeltem egy ellenféllel és az orrom csontja eltörött. Megoperálták. Ez is fájdalmas és hosszú ideig tartott vissza a játéktól. Jó darabig „pihenni” kellett akkor is. Amikor pedig játszhattam, vigyázni kellett a fejelésnél. De lehet elkerülni a fejelést, ha valaki a kapu előtt van? Lágyékhúzódás! Az a sérülés, amelyet nem lehet látni, csak a játékos érzi. Mintha egy éles tűvel szúrnának a lágyékba. Nem lehet Bwto! szigorúan betartani, ha valaki be akar érkezni. Sokan azt mondják, hogy a mai modem világban nem lehet, vagy szinte lehetetlen a sportszerű életmódot betartani. De akkor az, aki a mai modern korban is akar eredményeket elérni, mit kell, hogy csináljon? A fizikum mindig ugyanaz maradt, tehát ugyanúgy be kell tartani a sportszerű életmód szabályait, mint azelőtt. Azzal a különbséggel, hogy a tudomány (orvosi) előrehaladásával sok minden kisebbSárosi dr., Sárosiné 1983 múzeumban Toldi Géza ban FTC C( r tudni biztosan, hogy mitől gyógyul. Az egyetlen biztos kezelés: a pihenés! (Mondották — de én ezt nem tudtam betartani...) Ezeken kívül természetesen sok kisebb-nagyobb sérülésem volt, amelyek azonban nem mentek túl az általános sportsérülések gyógyulási idején. ,Egy-két hét és minden rendben volt. Természetesen minden sérülést az orvosunknak kellett megítélni és nem nekünk, játékosoknak. Ahhoz képest, hogy 20 évi játékoskarrierről van szó, én úgy találom, hogy megelégedett lehetek, mert az utolsó pillanatig kimehettem a pályára. Az igaz, hogy az ellenfelek mindig „erélyesen” játszottak ellenem, de nem féltem senkitől, mert fizikailag elég erős voltam, feltétlenül ügyesebb, mozgékonyabb azzal szemben, aki meg akart „felemlíteni” és legvégül vagy a legelején. Ott volt mellettem az én drága barátom Toldi Géza, aki amikor látta az ellenem elkövetett durvaságokat, nem szólt egy szót sem, de a „legnagyobb eréllyel 'belépett” az esetbe. A végén nekem kellett őt megvédeni a bíró fenyegetésétől. így Géza megvédett a játékosoktól és én őt a bírótól. De miért is írtam le mindezeket? Nem azért, hogy érdemeket szerezzek magamnak, hanem csupán azért, hogy megmondhassam, közölhessem, hogy minden egyes sérülés után (kicsi vagy nagy volt az a sérülés) alig vártam a pillanatot, hogy a pályára léphessek. Nem csüggedtem el soha és nem hagytam magam megfélemlíteni az ellenféltől! Azzal a szenvedéllyel, amit én éreztem a futball iránt, nem is tehettem volna másképpen. A PROFIZMUS SZÜLETÉSE Az első időkben a sport csak szórakozás volt. Testi-lelki kiegyensúlyozása az embernek. De amikor versenyezni kezdtek, hogy ki a gyorsabb, ki az ügyesebb, ki a kitartóbb stb., mindig többen voltak, akik jól, akik alaposabban készültek fel, mert rájöttek arra, hogy aki többet gyakorol, többet tud és többet bír el. Hamarosan megrendezték a különböző versenyeket, amelyeket nagy tömegek, milliók néztek és követtek, úgyhogy minden következő versenyen mindig nagyobb lett, .mind a résztvevők, mind a nézők száma. Az atléták tökéletes felkészülése mindig több időt és áldozatot igényelt. Ennek következménye az lett, hogy az atlétának (vagy futballistának) minden más munkáját, foglalkozását ott kellett hagyni a jó, vagy jobb eredmények elérése céljából, így csak a sportnak élt. Ez volt a profizmus születése. így született meg a profizmus először a futballban és ma már ott tartunk, hogy mindenben. Még az atlétikában is. Ha valaki gondolkodik ezen, rájön, hogy ez természetes is a mai időkben. Aki a munkájából él, azt a munkájáért fizetik, abból él. Tehát nincs ideje mást tenni. Az atléta, a futballista minden idejét a sportnak szenteli, tehát jogos, hogy a fizetését is, amelyből meg kell élnie, ezért kapja. Ugyanúgy, mint egy operaénekes vagy egy színész, színésznő a közönség szórakoztatásából él, a sportolók (ma már majdnem kivétel nélkül) követték a példájukat. De ez természetes is, Ahhoz, hogy valaki pl. egy zenész — aki tehetséges — mindig jobb akar lenni, állandóan gyakorolnia kell, minden erejét a zenének kell szentelnie, gyakorolnia kell, ha azt akarja, hogy az élen legyen. Ha nem teszi, nem maradhat az élen, sőt, ha nem gyakorol, akkor teljesen lemarad. Másik példa. Tegyük fel, hogy egy munkásnak gyönyörű hangja van és ezt felfedezik a hozzáértők. Mi történik? A munkás hangját tökéletesíteni kell! Ez pedig nemcsak időt, hanem pénzt is igényel. Sőt, a munkásnak ott kell hagyni a munkáját, hogy minden idejét az éneknek, a hangja tökéletesítésének szentelje. A munkás, ha sikerül a hangját tökéletesíteni, kiképezni, akkor professzionista énekes lesz. Művész lesz és a fizetéséből, mint énekes fog élni. Ha viszont bármilyen oknál fogva nem sikerül a művészi pályán maradni, a munkás visszatér a munkájához, mesterségéhez és abból fog élni. így van ez a sportban is. A sportolónak minden idejét a sportjának kell szentelni. A sportban azonban van egy veszély. Éspedig az életkor. Ugyanis a jó sporteredményeket csak fiatal atléták érhetik el. Minden élettapasztalat nélkül! Ezért kell őket a 1. sportszerű életmódra tanítani, 2. a csapatjáték ismertetése és fontossága, 3. a testi-lelki forma tartására kioktatni, 4. mit fog a futballkarrierje után csinálni ? Általában a sportolók a futball- karrierjük után edzők, szaktanácsadók vagy megfigyelők lesznek. De nem minden játékos lehet az itt felsoroltak között. Egyszerűen azért, mert a hely kevés és a professzionisták sokan vannak. Viszont, éppen ezeknek a fenti soroknak az ismerete miatt van az, hogy a sportolók nagy lelépéseket kémek. ELMÉLKEDÉS A JELENLEGI MAGYAR FUTBALLRÓL A magyar futballnak vannak hibái, de szerencsére megvan a lehetősége annak, hogy ezeket a hibákat eltüntetve megint az elsők közé kerüljön. Csak idő kérdése. Mennyi? Két vagy három év? Éppen ezért csak 16—26 éves fiatal játékosokról lehet szó. Megfigyelni őket és azután együttesen edzeni-oktatni. Minden hónapban — egy hétre — be kellene hívni a kiválasztott játékosokat egy közös edzésre, természetesen egy-egy szövetségi edző vezetése mellett. A játékosok kiválasztásánál nem számít az, hogy a játékos hol-me- lyik csapatban játszik, csak egyedül az, hogy tehetséges-e vagy nem. Tehát lehet iskolás is. Budapesten természetesen több ilyen csoport játékost kellene formálni, míg a többi városban a helyzetnek megfelelően kevesebbet. Mindegyik csoportnak az élén egy szövetségi edző van, aki gondoskodik az edzések levezetéséről. Egy-egy csoport 22 játékosból állna. Az első év végén 10 (vagy esetleg kevesebb) heti edzés után az edző már tisztában lesz a játékosok testi-morális képességével és tökéletesen jól tudja megítélni őket. A szövetségi edzők feladata nemcsak a testi, atlétikai és futball tanítása, de a morális kiképzés is. Mi a morális kiképzés? A sportszerű életmód és viselkedés tanítása! Azután jön az egyéni kötelesség teljesítése a pályán, azaz mindenkinek megmagyarázni, hogy mi a szerepe, mi a kötelessége, egyénileg és a csapatjátékban. Megbecsülni a társait és az ellenfelet is. Korrektül játszani. Megmagyarázni, hogy mit jelent az, hogy „egy mindért, mind egyért”, hogy úgy a pályán, mint azon kívül is barátok vagyunk. Végül: nem a pénz számít, hanem a játék szeretet és a játékostársaink megbecsülése. nagyobb előnyben részesülnek a mai sportolók. Ma már az olimpiára készülődő versenyzők, amikor eljön a nagy összeütközés, a verseny ideje, mindent kiszámítanak előre, leírják és követik ezt az előírást hosszú hónapokon, éveken át. Ez vonatkozik az edzésre, a pihenésre, az evésre-ivásra, sőt még arra is vigyáznak, hogy morálbelileg is legyenek egyensúlyban. NEM ELMÉLKEDÉS, HANEM VALÓSÁG Az igazi professzionalista futball- játékos — azon kívül, hogy jól felkészült és tudja, hogy mi a kötelessége a pályán — csak akkor tudja igazán bemutatni a tudását, ha egy amatőr játékos szenvedélyével játszik. Amikor egy csatársor nem képes gólra törni, vagy gólt rúgni, az azt jelenti: 1. nincsenek klasszisjátékosok a csapatban, 2. hiányzik az, akinek „gólérzéke” van, 3. nincs igazi csapatjáték és 4. egy esetben 100-hoz: a csapatnak nincs szerencséje. Egy játékos önzése — egy betegség! Ugyanaz, mint egy embernél a fösvénység. Lehet, hogy az első évben még nem találnak megfelelő számú elemeket (játékosokat) az edzők, de biztos, hogy előbb-utóbb — maximum 2-3 év alatt — megtalálják azokat az új fiatalokat, akik méltóan fogják képviselni a magyar színeket, sőt... ezek között lesznek kiemelkedő tehetségek. Én szerintem nem a tehetségek hiányoznak, hanem azoknak az életkörülményeknek a lehetősége, amely megengedi, hogy sportemberré váljanak. A sportszerű életmódot nem akkor kell megkezdeni, amikor egy játékos, egy atléta belekerül az élvonalba, az első csapatba, hanem jóval előbb. Ha előzőleg nem élt jól, lehet, hogy még pár évig megfelelő lesz a teljesítménye, de azután lassan- lassan eltűnik vagy egyáltalán nem fejlődik úgy, mint mindenki várta. Egy csalódás, mert nagy játékosnak indult és egyszercsak megáll a fölfelé vezető úton. Hányszor megtörtént és megtörténik még ma is az ilyen eset. Sajnos! Ha a tehetség megvan, akkor a sportszerű életmód szabályait kell A játékos a pályán, a fösvény az életben, mindent maguknak akarnak. Az igazi jó játékos, a klasszis- játékos : 1. megelőzi a labdaátvételnél a többit a legnagyobb könnyedséggel, 2. felépíti a játékot és (vagy) gólhelyzetet teremt, 3. tud védekezni, de tud támadni is, 4. a csapatáért játszik és mindig nyugodt, higgadt. (Folytatjuk)
