Fradi műsorlap (1983/84)

1983-1984 / 18. szám

4 Fradi műsorlap LABDARÚGÓ KÜLÖNKIADÁS, 18. SZÁM Saj tómúzeumunk első darabja az FTC első „aranycsapatával” foglal­kozik. Amikor a Fradi az 1911— 12-es dicsőséges angol—német tú­rájáról hazatért addig soha nem tapasztalt nagy ünnepléssel fogad­ták. Szép Ernőt is megihlette a ferencvárosiak sikere: SZÉP ERiNO: A football az, ami a földön Mindenkit őrülten érdekel Hát az F. T. C. Budapestről Az ő lábával útra kel. Megy az F. T. C. a lábával Megy Bécsbe és Berlinbe megy, Az eredmény a mi javunkra Hol 2:1 hol 3:1. Megy az F. T. C. a lábával Hamburgon át, Londonba ki, Es itt is, ott is nagyokat rúg, Isten fizesse meg neki. Istenem áldd meg az F. T. C.-t, Mivel ott tartunk már manap, Hogy a külföldön legalább a Lábunkkal szóbaállanak. (A régi kedvünk című kötetből, 1919.) Aki nem volt és mégis őrökké élni fog M. Breal a francia akadé­mia tagja adta 1895-ben az ötletet Coubertinnek, hogy az olimpia keretében a maratoni futást is felvegye. Breal nagy akadémikus volt, tudta, mit ajánl. Tudta, hogy ez a rop­pant szimbólum, ennek a ma­ratoni futónak a hősiessége micsoda sugallat a sportok részére, a küzdelem és a vég­sőkig való kitartás kifejezésé­re. A maratoni futó gerince lett az olimpiai eszmének. A játékok egyik legnagyobb ese­ménye. De létezett e valaha? Herodotos, ez a csodálatos és utolérhetetlen történetíró, akinek a maratoni csata klasszikus leírását köszönhet­jük, egy szóval sem emlékezik meg a maratoni hősről! De a többi egykori haditudósító is hallgat erről a hősi és tra­gikus végű futásról... Plutarohos az első, aki a maratJhoni futóról ír. Hatszáz év múlt el már akkor a ma­ratoni győzelem óta! A nép hőseinek nevét epo­szaiban őrzi. Nem hervadó szájhagyományokban. Ha ez a maratoni futás belegyökere­zett volna a nép leikébe, úgy ennek a hősnek a neve még ma is élne. De a törté­nelem három ilyen névről is tud (Thersippos, Eukles, Phil- lipides). De ezek a nevek 600 évvel később kerülnek csak elő a krónikások tolláiból... A legenda azonban éljen tovább. A maratoni futó, aki Krisztus előtt 490-ben meg­vitte a hírt, a győzelmi ujjon- gást Athénbe, hogy a mara­toni síkon győztek a görö­gök, hogy ezután a boldogsá- gos pillanatban összerogyjoin és meghaljon. A legenda él a maratoni futóról, aki nem volt — de mégis halhatatlan ... Hegyi Mátyás (1914 és 1918 között játszott az FTC-ben) Ez az a játékos, aki egyszerre több egyesületben is rúgta a gólo­kat. Az FTC már a 8. (!) egyesüle­te volt. Pályafutásáról, az FTC-ben eltöltött évekről egy 1926-os Nem­zeti Sportban így emlékezett meg: „Miután felszabadultam, a III. kerületnél játékra jelentkeztem. Nagy csalódásomra azonbán eluta­sítottak. Mérgemben több klubhoz is jelentkeztem, valóságos futball- hiéna lett belőlem. Mindenhol más néven szerepeltem. A KAOE-nél Nagy Mátyás, a JTC-nél Nagyhe­gyi, egy másiknál Sashegyi, sőt Naphegyi név alatt is voltam iga­zolva. Egyik klub se tudta, hogy a másiknál igazolva vagyok. Lassan azonban közismert lettem, úgy hogy több klubiban való szereplés lehe­tetlenné vált. 1910-ben végre a ke­rület érintkezést keresett velem. Csak baj volt a leigazolással. Me­lyik a valódi nevem? Kieszközölték, hogy a TTC-ben Nagyhegyi név alatt való igazolásom legyen érvé­nyes. A TTC elnökének közben­járására rögtön kiadtak, természe­tesen Nagyhegyi néven. így ezt a nevet kellett használnom egészen addig, mígnem az FTC-hez kerül­tem. Közben súlyos sérülés ért, egyre kevesebbet törődtek velem. A lábam azonban a hosszú sérülés után mégis meggyógyult. Ekkor a mellettem dolgozó Englohner, az FTC futóatlértája rábeszélt, hogy kérjem átigazolásomat az FTC-hez. Erre nem éreztem hajlandóságot, hogy azonban lerázzam magamról, azt mondtam, jó, jó csak írjon alá egy átigazolási blankettát a nevem­ben. Midőn az átigazolások nyilvá­nosságra kerültek, az enyémé el­kerülte az óbudai vezetők figyel­mét. Törődtek is velem! Csak ké­sőbb, mikor látták, hogy a lábam ismét jó, kaptak észbe. Sejthették, hogy a blanketta körül valami sus- kus van, ezért a szövetséghez for­dultak. Itt azután visszafizettem a kölcsönt. Kijelentettem, hogy a blankettát nem én írtam alá, de a Fradinál maradok. Így kerültem egész véletlen módon az FTC-,be. Négy évig játszottam a Fradiban. Örökké felejthetetlen lesz számom­ra az itt töltött idő. Az újdonság erejével hatott reám minden: az első meleg fürdő, masszázs, a kitű­nő szerelés, a vezetőség elsőrangú bánásmódja, a hangulatos klubva­csorák, a drága jó cimborák. Akkoriban volt egy rendkívül jó szokás. Minden elsőcsapatbeli já­tékosnak a klub terhére számlája volt a klubvendéglőben és kávé­házban. Ezt azután alaposan ki is használtuk. Tréningek és mérkőzé­sek után két-három bécsi szelet, 10— 15 palacsinta meg se kottyant. Havi számláim elég tekintélyes összegre rúgtak, de sohasem szólt senki, hogy fizessem ki. Becsültek, mert lelkiismeretesen megrakkol- tam a számlák ellenértékét. A leg­emlékezetesebb élményem az FTC- ben a háború alatt történt velem. Prágában a Slavia ellen játszot­tunk. Az első félidőben a csehek borzasztóan durván játszottak s hamarosan lerúgták három embe­rünket. A megfélemlített csapatnak azután nem volt nehéz gólokat rúgni. Nagyon mérges voltam és a má­sodik félidőben bizony «-kentem« a Slavia-játékosokat. Egy alkalommal Bielkát, a kedvencet terítettem le, mikor a bíró odarohant hozzám és a következő szavakat kiáltva né­metül tombolt: Kifelé, te magyar kutya! A sértésre elfutott a düh, s két hatalmas pofont akasztottam le a prágai bírónak. Óriási ribillió tört ki erre, a tömeg a pályára rohant és meg aikart verni. Drága jó cim­boráim azonban védőgyűrűt fontak körülöttem. Nem engedtek bántani. A rend helyreálltával mégsem kel­lett kiállnom, de gondolom ezt meg is bánták — ugyanis ezután két gólt lőttem...” (Nemzeti Sport, 1926). Szuronyos csendőr vigyázott a kupára Az egyik aradi ékszerüzlet előtt feltűzött szuronnyal román csendőr vigyáz a kirakatra. A szokatlan őr­hely kijelölésének érdekes háttere van. Az ékszerésznél állították ki ugyanis közszemlére a Sándor szerb király által adományozott arany kupát, amelyet legutóbb Belgrád- ban a román válogatott csapat nyert meg. Valakinek nagyon meg­tetszhetett a kupa, mert a kira­katban történt elhelyezését követő napon az üvegen erős gyémántkar­colásokat találtak, s ebből kétség­telenül megállapították, hogy a ki­rakat üvegét akarták kivágni ak­kora területen, amelyen az arany­kupát kiemelhették volna. Ügy lát­szik azonban a járókelők megza­varhatták a tetteseket, mert ter­vüket nem tudták keresztülvinni. Ezért őrködik most szuronyos csendőr az aradi ékszerüzletnek a kirakata előtt. (Sporthírlap, 1922. szeptember.) Kígyó a kispadon A sportolók általában babonásak és mindnek van kabalája. A legér­dekesebb kabalaállat mindenesetre a mexikói Memphis TC-é: hatal­mas kék kígyó! lEzt a kígyót já­ték közben a pálya mellé teszik egy padra. Hogy használ-e a kabala, azt bajos megállapítani. Annyit mindenesetre használ, amennyire az ellenfelet megrémíti. (Nemzeti Sport, 1931.) Szabad-e dadogó bírónak meccset vezetnie? A VIENNA PRÁGÁI LEVONULÁSA KORUL - A NEMZETI SPORT TUDÓSÍTÓJÁTÓL ­Becs, ápr. 7. A vasárnapi prágai Vienna-Spar- ta meccsnek kellemetlen incidense akadt az utolsó percben. A Sparta finiseit éppen, kornert csikart ki, amelyet Ostricek bravúrosan ki­bokszolt. A labda Haflfcmannhoz ke­rült, aki állítólag hendszet vétett, elég az hozzá, hogy Straka bíró 11- est ítélt, de ennek kivitelére már nem került sor, mert a Vien­na levonult. A rejtélyes levonulási ügyben beszéltünk a Vienna tag­jaival, s közülük Blum, a Vienna kapitánya így mondta el az esetet: — Már csak másodpercek lehet­tek hátra, amikor a Sparta kornert ért el. Az elrúgás előtt megkérdez­tem a bírót, hogy mennyi idő van még hátra: „Azonnal vége!” — fe­lelte Straka úr. A komért Ostricek kivédte, s éppen Hoffmannál volt a labda, amikor a bíró fütyült. Hozzászaladtam s megkérdeztem, hogy miért fütyült. A válasz — egészen tisztán emlékszem — ez volt: „Aus” (Vége). Erre megszo­rítottam a kezét, köszönetét mond­tam neki és bevonultunk az öltö­zőkbe. Én lepődtem meg legjob­ban, amikor a Sparta vezetősége és az újságírók hada vonult be nyomunkban. — Én valóban lehetségesnek tar­tom, hogy félreértés történhetett, azonban meg kell állapítanom, hogy ebben nem én vagyok a hibás, ha­nem Straka úr, aki feltűnően da­dogott, és akit általában nehezen lehetett megérteni. Eddig tart Blum nyilatkozata, amely egyáltalán nem mindennapi. „A dadogó bíró” mindenesetre no­vum, amelyre vonatkozólag semmi­féle szabálykönyv nem tartalmaz intézkedéseket. Felmerült ugyan a gyanú, hogy mégse dadogott olyan nagyon Straka úr, tény azonban az, hogy Blum a „véletlen” félreértése révén a Vienna megmenekült a ve­reséget jelentő góltól. Ima a helység csapatáért Angliában történt, hogy a Southand csapatáért a város­ka plébánosa a legutolsó mér­kőzés előtt a templomban ün­nepélyes fohászt intézett az egek urához, amelyben annak rendje szerint a győzelmet könyörögte. A Southand csa­patán azonban úgy látszik, az imádság sem segített, mert másnap vereséget szenvedett. (Sportihíriap, 1927. február) Kesztyűs kézzel A skóciai Queens Park szö­vött kesztyűket adott játéko­sainak a meccsekre, mert ez véd nemcsak a hideg, de á sérülések ellen is. A fehér kesztyűsök ellenfelét ez ugyan nem zavarta: a Celtic 3-0-na győzött. (Nemzeti Sport) A következő cikket az egyik 1934- es Sporthírlapból idézzük. A világ- bajnokságra a magyar csapattal együtt potyautas is utazott... A potyautas Nápoly, 1934. május hó Otthon már tudják a dolgot. El­indult egy potyautas a válogatott futballcsapattal. Az útlevele rend­ben volt. Más semmi sem volt rendben. Futfoallszerelme azonban nagyobb volt, mint a logikája. Jó­zan ésszel ugyanis nem szokás olyasmire vállalkozni, mint amire Salavecz barátunk vállalkozott. Lehet a dolog fölött filozofálni. De ehelyett csak írjuk le szárazon (ha ugyan lehet „szárazon”) az ap­ró kalandokat, amik a potyautazás­sal járnak. Salavecz nem az egyetlen. Van neki egy barátja, bizonyos Salamon nevezetű. Jól ismerik őket a Fe­rencváros környékén, bár utóbbi inkább a Bocskai iránt lángol. Szó­val ők ketten a potyautas típusát jelentik. Salamon „nem egy férfiideál”, mint mondani szokás. Inkább véz­na, mint daliás suhgnc és a tartá­sa sem valami délceg szálfatartás. Rosszakaratú emberek hajlottnak neveznék a kopott és lompos le­génykét, aki egyik ájulásból a má­sikba zuhan, ha nem láthatja a kedvenc ferencvárosiakat. Salamont a félelem nem tudná egy-egy vi­déki meccs napján otthon tartani. Ott van az összes bajnoki meccsen, pedig szegény, mint az ágrólsza- kadt. Nála a szent drukkolás akkor kezdődik, mikor a csapat felül a vonatra. Elvégre Salamonnak nincs jegye a vonatra, zsebében egy fillér sincs legtöbbször. Mi lesz itt, ha felfedezi a kalauz. Nem fedezi fel. Ott sürög, sodródik, szorong, cizkol, kavarog a csapat körül, nagy filo­zófiával hangoskodik, vagy húzza meg magát a sarokban, aszerint, hogy milyen magaviseletét lát he­lyesnek a kalauz arcából. El kell ismerni, Salamon eddig helvesen ítélte meg a helyzetet. Igaz, előfor­dult az is, hogy a kalauz arca zor­don volt s már a beszállásnál el­dőlt, hogy ettől semmi „jó” nem várható. Ilyenkor Salamon látha­tatlanná változik. Hogyan, ez ma­gántitok, törjék a fejüket a vasúti kalauzok, akik az okozói a Sala­mon szenvedéseinek. Mert bizony előfordult már az is, hogy Salamon a pad alatt tette meg az utat Debrecenig és még fel is kérte a játékosokat, hogy mind üljenek le, takarják el. Egyszer meg Kaposvárig télen utazott a pad alatt, átölelve a fűtőtestet, hogy félóra alatt vörösre főtt, mint a rák és végül a játékosok kikapcsolták a fűtést és hidegben tették meg az utat, csakhogy a barátjuk elbírja a szenvedéseket. A nagyobb biztonság okából a játékos kártyázni is szoktak a po­tyautas teste fölött. Négyen ösz- szeülnek, egy kisebb bőrönd kerül a térdekre, ez az asztal. Ekkor apad alatt hasaló potyautas teljesen lát­hatatlanná válik. Volt úgy, hogy Papp Laci például leejtett egy kár­tyát, szórakozottan lefelé nyúlt ér­te és ekkor halálraválva látta, hogy a kártyalap felemelkedik a földről és közeledik a keze felé. Papp La­ci régen elfelejtette a potyautast és közel volt hozzá, hogy az ijedtség­től idegsokkot kapjon. A potyautas lelkes, szolgálatkész futballrajongó. És amatőr a szíve mélyéig. Ha Háda megsérül, na­ponta megjelenik a lakásán és ad­dig kapacitálja Valamely megbíza­tásért az imádott játékost, míg az végre tényleg „felkéri” valamire. Ez az, kérem, hogy Salamont fel­kérték. Persze rohan a megbízással s mikor Háda utána szól, hogy leg­alább a villamospénzt vegye el tő­le, akkor Salamon nevetve vissza­kiált, hogy minek az kérem, nem fizetek én a villamoson, hátul uta­zom én az ütközőn. A potyautas ... Eddig azonban csak belföldi vi­szonylatban létezett a potyautas* Nem mondom, volt már tengeri hajón, sőt az óceán repülés re elin­dult Zeppelinen is potyautas. Csak­hogy ezekről a közlekedési eszkö­zökről elindulás után többé nem le­het letenni a potyautast. Ha tehát felfedezik, a baj nem is olyan nagy. Más dolog a vonat. Ott lépten-nyo- mon jön az ellenőrzés. Hát még, ha külföld is közbejön. Salamon barátja, a Salavecz erre vállalko­zott. Ezt kérem, először „bóher”-nek nevelték, de kiugrott, hátat fordí­tott a szép talmudnak, legfeljebb a furfangos észjárást gyakorolta be ott és jó adag fatalizmust szívott magába. Salavecz is ágról szakadt suhanc, aki árrá vállalkozott, hogy zsebé­ben 12 pengővel megnézi a világ­bajnokságot. Felült Pesten a vo­natra, Jugoszláviában 1 (egy) pen­gőért váltott átutazó vizumot, az olasz hátáron meg még azt sem, mert Magyarország és Olaszország már régen eltörölte a vízumkény­szert, ami vonatkozott Salaveczre is. Egyszóval Triesztig összesen 1 pengő volt a rezsije, igaz viszont, hogy túlságosan nem vette igény­be a vasutat, mert poggyászt az ég­világon semmit sem hozott. Még kalapot sem. Úgy indult el, mint aki a körúton átszalad az olasz fagy táltoshoz, egy tízfilléres hűsí­tőért. És azt sem volna helyes Sa­lavecz tolakodásának tulajdonítani, hogy ő egyszerűen az elsőosztályú fülkében foglalt helyet. A váloga­tott csapat különkocsin utazott és éppen az egyik elsőosztályú fülke maradt üres. Trieszttől azonban — a vezetőség jóvoltából — jogosan utazott a po­tyautas. Ekkor már megkedvelték a derű­sen higgadt potyautast a játéko­sok. Versenyt csempésztek számá­ra élelmezést, sőt Velence után úgy intézték, hogy végre a potya­utas is menjen be egy meleg ebéd­re az étkezőbe. Ennek a költsége persze nem a potyautast terhelte, de ez az eset már pénzébe került. Vett ugyanis Velencében egy leve­lezőlapot és azt írta rajta Pestre a barátjának: — Üdvözöllek, de nem irhátok sokat, sietnem kell ebédre az étke­zőkocsiba. Hadd pukkadjanak otthon a pá­lyatársak ! A potyautas 10 pengő körüli ösz- szeggel érkezett meg Nápolyba. Az első éjjelt a szabadban töltötte, szép gyepes parkban, de panaszkodott, hogy kissé hűvös a dolog és ő ott­hon hagyott minden poggyászt. Ha­marosan felfedezett azonban egy hálóhelyet, ahol 2 lírába kerül egy

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents