1000 nap - Emlékek és események az FTC életéből 1979-1982 (A Fradi műsorlap különkiadása, 1982)

96. szám

Bajnokcsapatok Európa Kupájának már az első fordulójában „megbuktunk", jó, hogy a tavalyihoz képest több játékosunk szerepelt a válogatottban. Jó, hogy ezüstérmesek lettünk, nem jó viszont, hogy a tavalyi sikeresnek ítélt átigazolások után sem tudtuk megtartani a bajnoki címet.

A bajok szakmai oldalát nem az én feladatom vizsgálni. Ez az edzők, a szakmai kollektíva dolga, akik iránt változatlan volt egész bajnoki esztendőben a bizalom. Az új játékosok beépítése nem ment zökkenő nélkül. Eltelt néhány hónap, amíg a kérdőjelek kiegyenesedtek és kialakult a legjobb összeállítás.

Szólni lehetne most néhány kulcs- játékos hosszú és makacs sérüléséről, balszerencsés fordulatokról, kihagyott tizenegyesekről, — de meggyőződésem, hogy a Ferencvárosnak a mai felállításában nincs sem oka, sem joga ilyesfajta mentségeket keresni. A tavaszi néhány találkozó, rangadó, — ide értem a Rába elleni csatát is, — megmutatta, hogy mit tud a csapat. Mégis akkor mi hiányzott az aranyéremhez?

A Ferencváros színeinek nagyobb tisztelete és szeretete, a klubhoz fűződő erősebb és tartósabb hűség, az anyagi érdekek érthető figyelem- bevétele mellett olyan erkölcsi tartás, amely a Fradi játékosát mindig is kell, hogy jellemezze.

Igazak-e a mende-mondák, vagy sem, — nem tudom, — de, ha igaz is, hogy néhány klubban jobban keresnek a játékosok mint nálunk. Ennek ellenére én mégis azt mondom a Ferencváros játékosának lenni olyan rang, amit nem lehet jövedelmi különbségekkel mérni. Elismerem, - s erről már a nyílt színen is folyt és folyik a vita, — hogy felülvizsgálatokra szorul a honi labdarúgók premizálási rendszere. Elismerem, hogy a klub, a szakosztály vezetőinek módot kell találniok arra, hogy a jó játékos jól éljen. De az is a mi dolgunk, vezetőké, edzőké, hogy fölébresszük

a játékosainkban az FTC iránti szere- tetet, szót értsünk velük abban: hűséges, a rosszban is kitartó, népes szurkoló táborunk azt kapja játékosainktól, amit megérdemel.

így kell nekivágnunk az új bajnoki évadnak.

Novák Dezső vezetőedző

Erre a tavalyi őszre igazán illik a mondás, hogy álmomba se jöjjön ismét elő. Sokáig emlékezetes marad a számomra. Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy a magamfajta fiatal edző számára sok tanulsággal is járt. A mámoros bajnoki hangulat után az elmúlt esztendő nyarán örömünket még tetőzte az a tény, hogy minden jelentősebb átigazolási elképzelésünk realizálódott. Ám magam sem számítottam arra, hogy a fiatal labdarúgók az új környezetben ilyen nehezen találnak magukra. A beilleszkedésük, az új partnerekhez való alkalmazkodásuk hosszú időt vett igénybe.

így a csapatépítés nem hetek vagy hónapok munkája volt, hanem tulajdonképpen egy esztendőé. Lényegében ugyanis, csak a tavaszi szezonra alakult ki az a gárda, amelyik dobogós reményekkel léphetett hétről-hét- re pályára.

Arról is beszélnek kell, és ez nem magyarázkodás, a bizonyítvány szépítés, hogy ősszel rengeteg sérültünk volt. Olyan heteink, hónapjaink voltak, amikor nyolc játékos is hiányzott a húszas keretből. Zsiborás, Mörtel, Rab, Nyilasi, Murai, Koch, Takács és Kvaszta sérülése olyan súlyos volt, hogy kórházban találkozhattunk velük jóformán. Sérülési hullámunk olyan helyzetet produkált, hogy olykor még cserejátékosunk sem volt. A lábadozó Mörtel Bélát minden edzés nélkül kellett a kispad- ra ültetni nem is egy alkalommal. Ebben a helyzetben hogyan tudtam volna állandó összeszokott együttest kialakítani? Az összeállításunk mérkőzésről-mérkőzésre változott, fel kellett forgatnom hétről-hétre a csapatot, mert újabb és újabb játékosok dőltek ki a sorból.

A válogatott a fontos VB selejtező mérkőzések miatt érthetően minden lehetőséget megragadott, hogy a nemzeti tizenegyben számításba jöhető labdarúgókat elvigye edzőtáborozni. Ezen nem is szabad csodálkozni, természetes dolog, hogy Mészöly Kálmán szövetségi kapitány erre a selejtező sorozatra koncentrált. Ám a Ferencváros csapatépítését ez késleltette, az újoncok beépítése lehetetlen volt. A még éretlen, rutintalan játékosok közül néhányan megijedtek a nagy feladattól és elvesztették önbizalmukat.

Arról sem szabad elfeledkezni, hogy a legjobbjainkat is megviselte ez az ősz. Nyilasi Tibor például nem tudta megismételni a tavalyi bajnokságban nyújtott egyenletes, kirobbanó teljesítményét. Hetekre visz- szaesett Judik és Kakas is.

A hetedik helyen befejezett 1981- es év után a bajnokság második felvonása, olyan szép szériát hozott, amire magam sem számítottam. A Hévízi felkészülés során legfeljebb azt mertem megfogalmazni kollégáimnak Monostori Tivadarnak és Szűcs Lajosnak, hogy a harmadik helyet próbáljuk megpályázni. Ha ott akkor valaki azt mondja, hogy még a bajnoki címért is harcban leszünk a végén, akkor azt a túlzottan optimista szurkolót egészen biztosan kinevetem.

S lám a csapat csodákra is képes volt, hiszen sorozatban jöttek a győzelmek. Kilenc meccsen egymás után nyertünk, s a tavaszi tizennégy mérkőzésből mindössze egyet vesztettünk el, azt is pechesen itthon a Haladás ellen. A Rába ellen már tulajdonképpen pont emiatt, vert helyzetben kellett pályára lépnünk az Üllői úton. A sikerek idején amikor olykor-olykor kitűnően és korszerűen is játszott a csapat, öröm volt a kispadon ülnöm, dirigálnom a fiúkat. Védelmünk szilárdabb lett, csatársorunk pedig szószerint megtáltosodott. Ekkor a Fradi már a tavalyi bajnokcsapatra emlékeztetett.

Végül vesztettünk, mert a Rába ETO kiegyensúlyozottabb volt ebben a bajnokságban.

A rossz ősz és a szép tavasz tapasztalatait le kell vonnunk ahhoz, hogy az UEFA Kupában és új szezonban ne érjen minket annyi csalódás, mint idén. Nekünk szakvezetőknek és a játékosoknak is jó, ha fejtörést okoz mindaz ami történt...