1000 nap - Emlékek és események az FTC életéből 1979-1982 (A Fradi műsorlap különkiadása, 1982)
94. szám
Dr. Csanádi Árpád hátvéd, 1946 és 1950 között játszott a Ferencvárosban Pontosabban már ezt megelőzően is, hiszen az FTC amatőr csapatának tagjaként igen sokszor küzdött a zöld-fehér színekért. Dr. Csanádi Árpád már régen a piros, fehér, zöld színekért tevékenykedik, hiszen évek óta az OTSH elnökhelyettese, a Magyar Olimpiai Bizottság főtitkára. Ami pedig nemzetközi tevékenységét illeti, olyan „magasra" jutott, amit egyetlen korábbi labdarúgónkról sem mondhatunk el: Dr. Csanádi Árpád a Nemzetközi Olimpiai Bizottság tagja, majd a NOB technikai és programbizottságának elnöke lett! Zsolt Róbert „Sportdiplomácia" című cikkéből idézzük a következő részletet. — Ön Magyarországon az ötvenes, hatvanas években edzőként, szaktanácsadóként is dolgozott. A NOB csak „amatőröket" fogadott be, „profi" edzőket nem. Önnel kivételt tettek? — Nem. Erről szó sem lehetett. A- nélkül, hogy ezt az álláspontot minősíteném, tényként említem, hogy egy hivatásos edzőből, profi sportolóból nem válhat NOB-tag. Avery Brundage szigorúan őrizte ezeket a hagyományokat. Csakhogy én sohasem voltam hivatásos edző. Több ízben dolgoztam a Ferencvárosnál: először 1953- ban kerültem egy időre az FTC-hez: szaktanácsadóként tevékenykedtem Sós Károly mellett úgy, hogy közben változatlanul tanítottam a Testnevelési Főiskolán. Afféle „menedzser" lettem. — Mit jelentett a menedzseri szerepkör? — Akkortájt jelentkezett először nálunk az az igény, hogy az Angliában jól bevált módszer szerint működjék a labdarúgó-szakosztály: a „coach" (edző) mellett legyen egy „generál manager" is. Ebbe a szerepkörbe akkor a szakmai mellett más jellegű tevékenység is belefért: például a nemzetközi kapcsolatok építése, játékosszerzés és sok más egyéb. Engem valószínűleg nemzetközi tapasztalataim és labdarúgó-elméleti munkásságom miatt szemeltek ki erre a szerepkörre. Angliában ugyan a menedzseré a vezető beosztás, de köztem és Sós Károly között a valóságban sosem volt függőségi viszony. Vele egyetértésben kerültem a klubhoz, munkatársi, baráti együttműködésben dolgoztunk. Valóban csak tanácsokat adtam, és Sós Károly mesteredző ezeket vagy elfogadta, vagy nem. És én ez utóbbi esetben sem sértődtem meg. — Kis idő múltán újra visszakerül az FTC-hez? — Igen, másodszor 1957-ben hívtak. Ekkor egy évig segítettem az FTC-nek. Ebben az időszakban szerveztem a felejthetetlen ausztráliai túrát. (Erről a túráról annak idején Csanádi könyvet is írt — a szerk.) 1961- ben újból megkeresett a klub és én mellékfoglalkozásban ismét az FTC szaktanácsadója lettem. Közreműködtem játékosszerzésben is. Nem felejtem el például Solymosi Ernő ügyét. Jelentkezett, hogy a Ferencvárosban szeretne játszani. Én tárgyaltam vele, és szüleivel Diósgyőrött nyélbe is ütöttük a dolgot. Háromezer ember várta Solymosit másnap az Üllői úti pályán, a Fradi edzésén. Az MLSZ azonban nem járult hozzá, hogy Solymosi a Ferencváros játékosa legyen: a Csepelhez irányította őt, ami viszont Solymosinak nem tetszett. Végül az Újpesti Dózsát választotta a lehetőségek közül. Én pedig Csanádi Ferenc (balról) és Csanádi Argentínából hajszál híján fegyelmit kaptam az OTSH egyik akkori elnökhelyettesétől, mert főiskolai tanár létemre belebonyolódtam a futballkulisszák mögötti, szerinte a pedagógiai tevékenységgel össze nem egyeztethető „üzelmekbe".- Ön előzőleg játékosa is volt a Ferencvárosnak ...... — Igen. A harmincas évek végén a kölyökcsapatban kezdtem. Az NB I- es bemutatkozásom mégis a Budafok színeiben történt, mert az FTC 1945j ben fél szezonra kölcsön adott ennek ! a klubnak. A Ferencváros első csapatában 1946-tól 1952 nyaráig szerepeltem. Állandó tagja voltam az 1949. évi bajnokcsapatnak — amit részben a szerencsének is köszönhetek. Csanádi Árpád előbb támadó „cen- : terhalfot", majd középhátvédet játszott, Henni Géza előtt, Rudas, Szabó, Kéri és Lakat között, illetve a Budai, Kocsis, Deák, Mészáros, Czibor csatársor mögött. Ezek a nevek — talán az aranycsapat három tagján kívül — a mai fiataloknak nem sokat mondanak, de abban a korszaban ismerte őket mindenki. Valamennyien klasszis labdarúgónak számítottak, néhányan világklasszisnak. Nem lehetett akármilyen futballista, aki be tudott kerülni ebbe a gárdába, s ott tartósan képes volt helyet biztosítani magának — mégpedig úgy, hogy közben tanult vagy dolgozott. Árpácf az FTC szaktanácsadójaként érkezik haza
