Fradi műsorlap (1980/81, 1981/82, 1982/83)
1981/82 - 1980 / 84. szám
„Apám hitte a gyűrű aranyát...” MOTTÓ/1. ,/^pám hitte az otthon melegét, apám hitte az ünnep örömét apám hitte az apja örökét s úgy hiszem, ez így volt szép" Évtizednyinél is több az idő, amely óta a sportújságírás az életformám, a hitem, a vallásom, mégis a sokezernyi cikk összesen nem okozott annyi gondot, gyötrődést, mint ez a mostani. Mindvégig egyetlen gondolat nyugtalanított: vajon írhat-e valaki ízléssel, az újságíró számára mindig kötelező visszafogottsággal, higgadtsággal, tárgyilagossággal arról az emberről, aki az — édesapja? Számonkérhetö e ilyen esetben a törvényszerűen előbukkanó, mély szubjektívizmus, a belülről feltörő, legyűrhetet- len szeretet, az elfogulatlanság? Amikor az első papír az írógépbe került, már tudtam — hiába küzdők önmagámmal . .. Szélmalomharc ez, az érzések béklyója fogva tart, ha torzul-groteszkül hadakoznék ellene, s az ellenkezőjét próbálnám bizonygatni, akkor lenne a hang fals, hamis, fületbántó, s ami a legrosz- szabb — igaztalan. MOTTÓ/2. ,Apám hitte az első éjszakát apám hitte a gyűrű aranyát apám hitte a szavak igazát s úgy hiszem, ez így volt szép" A kívülállónak nehéz elmondani milyen az, ha egy családnál a futball-labda kerül a világkép közepébe. A futball-labda, amely alapvetően határozza meg az apa hangulatát, amely ha jól pattan van mosoly, nóta, kacagás, ha nem, akkor morcosak a tekintetek, szűrtebb a fény, sós a leves és odaég a sült. Talán hat éves lehettem, amikor átestem az apai „tűzkeresztségen". Szavamra mondom — ma már bevalla- nám az ellenkezőjét - ártatlan gyerekcsínynél akkor sem volt több a rovásomon. Az átkok, a szitkok, a pofonok sorfala között drága anyám szavaira emlékszem, amelyek eljutottak hozzám a könny- -függönyön át: „Kisfiam, apuka azért ideges, mert a Szov- ják bácsi mellé rúgta a 11- est..." Apu Tatabányán edzőskö- dött akkoriban — pontosabban már akkoriban is - és én rajongva szerettem a csapat mókás kedvű, mindig bolondozó, kedves-bohém szélsőjét, Szovják Pistát. Tudtam, ha tudja milyen következményekkel jár az a bizonyos 11- es, berúgja — ha addig él is. Igazi egymásra találásunk első szakaszát én ferencvárosi edzősködésének idejétől számítom. 1967—70 között olyan bomba-csapata volt a klubnak, amely talán a legjobb volt akkor Európában. Ő túl volt akkor már egy tokiói aranyérmen, én egy érettségin. Ez olyan kor, amikor a gyereket az apja kézen fogja, s bevezeti abba a bizonyos nagybetűs ÉLETBE. Nálunk formabontó módon történt minden. A nagy szavak, a látványos tettek helyett az események diktálták a tempót, no meg a számomra általa biztosított lehetőség, hogy olyan remek emberek között bámuljak rá a világra, mint Novák Dezső, Mátrai Sanyi, Szűcs Lajos, Szőke Pista, Albert Flóri, Rákosi Gyuszi, Fenyvesi Máté. Neki köszönhetem ezeknek az embereknek az ismerett- ségét, amelyek mára bátran állíthatom, hogy igaz barátságokká erősödtek, akiktől kitartást, magatartás formát, siker és kudarctűrést tanultam. Közöttük lehettem éjjel-nappal, mert apa tudta: bátran a gondjukra bízhat, ez is van olyan jó iskola — ha nem jobb, ha nem életszerűbb - mint amit kaphatnak mások, dédelgetve, babusgatva, a széltől is óva, a lakások mélyén, a világtól elzártan. Kamaszkorom öltözőkben telt el, edzéseken, mérkőzéseken, mások elől bezárt ajtók mögött otthonosan mozogva nevelkedtem, s ez olyan matúra volt amiért nem lehetek eléggé hálás. Ott tanultam meg, hogy fradistának lenni vallás, életre szóló elkötelezettség. Olyan hajó, amelyről az ember ideig óráig a partra kerülhet ugyan, de egyszer törvényszerűen újra behajózik, s boldog akkor is, ha matróz csupán ... MOTTÓ/3. ,Apám elhitte a hírmondók szavát Apám elhitte Chaplin bánatát apám hitte a folyók irányát azt hiszem, ez így van jói' Soha sem láttuk egymást játszani! Én objektív akadályok miatt, ő — talán — szakértelemből . . . Mint a Fradi ifi „nagyreményű" gólkirályának nehéz volt magyarázatot találnom ugyan tartózkodására, de ma már pontosan tudom a miértet ... Az ő mércéjét én soha sem érhettem el. Ő amolyan vérbeli fradi játékos volt, a közönség kedvence, aki lótott-futott, foggal-körömmel harcolt, soha meg nem adta magát, szántotta a pályát, mint egy forgó eke. Én mérkőzésről mérkőzésre megrúgtam ugyan a magam egy vagy két gólját, de a mez talán egyszer sem lett vizes rajtam ... És ez volt az, amit ő soha, senkitől, a fiától sem tudott elfogadni. Ha csak egyszer megnéz, ma talán kisiklott életű, régen leírt, elfelejtett futballista vagyok. Hiába, így változik idővel az ember véleménye: akkor robbanni tudtam volna a méregtől, ma hálás vagyok, mert azokon a mérkőzéseken nem volt ott, olyankor mindig gondosan otthon maradt... Egymásra találásunk második szakasza az utóbbi évtized. Ezt az időt én a Népsport labdarúgó rovatánál, ő az edzők kín keserves életét élve hol itt, hol ott töltötte. Volt a mélyben, volt a csúcson, én pedig mindig a nyomában. Fordult a kocka: most már az apa kért rendszeresen, nap mint nap tanácsot a fiától, ami nem ellentmondás, nem furcsa groteszk, csupán az élet szüleménye, hiszen immáron mindkettőnknek a futball volt a foglalkozása, ő a kispadokon, én jegyzetfüzettel a kezemben, a sajtóteraszokon kerestem a kenyeret. Bírálója, Ítésze lettem, s valami azt súgta ebben a tisztségben nekem már nem szabad elfogultnak lennem . . Őt csapnám be, őt árulnám el, őt vezetném félre. Nap mint nap követték egymást a parázs szakmai viták, én akkor is ellentmondtam, ha tudtam, hogy igaza van. Ellenkeznem kellett, mert csapda, ha valakit mindig bólo-
