Fradi műsorlap (1980/81, 1981/82, 1982/83)

1981/82 - 1980 / 82. szám

A mi játékosunk volt

Dr. MNCSKS MKLOS

A Ferencváros sporttörténeti stúdiójának februári meghívott beszélgetőpartnere dr. Páncsis Miklós, a Magyar Labdarúgó Szövetség titkára volt. íme dióhéjban volt labdarúgónk rövid életrajza, sportmúltja: 1944.február 4-én született Garán. Két gyermeke van: Dusán 1967-ben született, Diána pedig 1973-ban. Végzettsége: jogász. 1961-ben került a Ferencvároshoz. Első NB l-es mérkőzését 1963. augusztus 19-én játszotta Komlón. 1974-től 1977-ig a Bp. Honvéd színeiben játszott, 1977. és 1981. között az NB Il-es Építők csapatában szerepelt. A magyar válogatottban 37 alkalommal játszott. Tagja volt az 1972-es müncheni olimpián ezüstérmet szerzett magyar együttesnek. A Ferencvárossal három alkalommal nyert bajnokságot.

Az első kérdéscsoport edzőivel, nevelőivel volt kapcsolatos. Erre az alábbi választ adta a hallgatóságnak.

— Mindenkitől tanultam valamit, ki így, ki úgy befolyásolta sportpályafutásomat. Mészáros „Dodo" bácsi volt az első, aki igazán bízott bennem, aki egy-egy elejtett fél mondatával is tanított, buzdított, egyszóval, aki a jócskán megilletődött vidéki srácot először, tiszta szívvel kézenfogta. Csanádi Feri bácsi a kitartásra, az igényességre tanított meg. Zalka Andrástól a kemény munkát, a szívósságot kaptuk, az akaraterő jó próbája volt minden edzése. Lakat Karcsi bácsi a következetesség és a precizitás mintaképe volt.

annyit dolgoztatta az 1967-es bajnokcsapatot, hogy szó szerint, fáradtságból fáradtságba estünk egy-egy alapozás alatt. Meg is lett az eredménye. Lehajtottuk az egész NB l-et a pályáról . . . Kritikus volt, de mindig a játékosok érdekében. Tátrai Sanyi bácsitól a jó szót kaptuk, azt, hogy egyenlő partnernek tekintette a játékost is.

— A csapatba való beilleszkedéséről is beszélgettünk, arról az időszakról, amikor sokan kézlegyintéssel intézték el, amikor Páncsis képességei szóba kerültek.

— Nagyon nehéz helyzetben voltam, lényegében 17 éves koromig nem futballoztam csapatban, csak az iskolában játszadoztam kedvtelésből. Tehát magyarán, a csapatjáték csínját-bínját nem ismertem, ismerhettem és rengeteg taktikai fogyatékosságom volt. Nehezebben kapcsoltam kritikusabb helyzetekben, ezért tűnhetett úgy, hogy kezdetben darabosabb voltam, nehezen fordultam. Azt is mondták, hogy lassú vagyok. Egyvalamiről ezek a kritikusok elfeledkeztek, hogy 19 éves koromra már NB l-es játékos lettem, és az ugrás óriási volt, hiszen két év alatt jutottam el a csúcsra. Középhátvédet kellett játszanom Mátrai helyett a Ferencvárosban akkor, amikor lényegében csak az önmagam mozgását tudtam koordinálni, s arra még semmiképpen sem voltam képes, hogy nálam rutinosabb védőket tudjak irán- nyítani. Gondoljanak csak arra, hogy olyan társaim voltak a védelemben, mint Novák Dezső, Mátrai Sándor vagy Dalnoki Jenő.

— Milyen alapképességei voltak gyermekkorában?

— Középiskolásként megyei versenyeket nyertem sprinterként 100 és 200 m-en, és távolugrásban, magasugrásban is kiemelkedő eredményeim voltak a korosztályomban. Egyszóval a fizikumom az megvolt, az adottságokkal nem lett volna baj. De ismétlem, hiányzott a megfelelő alap. Nem voltam kirobbanó, született tehetség a labdarúgásban, nekem a szorgalmammal, akaraterőmmel kellett sokmindent pótolni. Nálam lényegesen könnyebb helyzetben volt az a játékostársam, aki már 12—13 éves korától már csapatban játszón, s itt a Fradiban kapta meg a labdarúgás technikai, taktikai alapjait.

— 1969-ben egyik pillanatról a másikra úgy határozott, hogy elmegy a Ferencvároshoz s átigazol az Újpesti Dózsához. Milyen okok motiválták ezt a lépését?

— Ez nemcsak afféle hangulati kérdés volt nálam, hanem konkrét elhatározás. Aláírtam az átigazolólapot, s bejelentettem, hogy a lilafehéreknél akarok játszani. Sőt, már a Megyeri úti edzéseket látogattam. Most sokakban felmerülhet a kérdés, hogy mi ösztökélt erre. Anyagiak, sértődöttség? Erre a következő választ adnám: azokban a napokban az egyik újságíró a Ferencváros akkori elnökének Kalmár Istvánnak felvetette a kérdést, hogy voltak-e pénzköveteléseim a Fradival szemben, vagy kapok-e komolyabb összeget az Újpgsti Dózsától, amiért végülis elhagyom az Üllői út tájékát. Kalmár István csak annyit válaszolt, hogy pénzről szó sem esett. Akkor is elmondtam és most is, hogy az 1969-es döntést nem anyagi okok motiválták. Az ügy

hátterében az húzódott meg, hogy egyszerűen nem tudtam elviselni azt, hogy nem egyenlő mércével mértek a Fradinál. Konkrétan arról volt szó, hogy Géczi Pista hosszúlejáratú kölcsönt kért a klubtól, mert újonnan épült házába központi fűtést akart bevezetni. Ezt megtagadták tőle, holott korábban egy másik labdarúgó zokszó nélkül megkapta ezt, ha jól emlékszem, közel 10 éves törlesztésre. Az egyiknek úgy látszik jár, a másiknak pedig nem. Ettől kaptam csömört, ettől vesztettem el rövid időre hitemet, s ezért akartam elmenni.

— Végül is maradt.

— Nem adtak ki, ragaszkodtak hozzám, s voltak olyan emberek, akiknek hittem, akik befolyásolni tudtak abban, hogy visszaforduljak félúton, s továbbra is a Ferencvárosban játsszak.

— 1974-ben aztán átigazolt a Bp. Honvédhoz. Hogyan is történt ez.

— Nem önszámtamból határoztam így, kész tények elé állítottak, nyugodtam mondhatnám azt is, hogy túladtak rajtam. Elcseréltek Pusztaiért. Azt már korábban is éreztem, hogy számomra rejtélyes okok miatt nem szível a Fradi akkori edzője. Először csak időleges mellőzésre gondoltam, de aztán egyre nyilvánvalóbbá vált előttem, hogy másról van szó. Hogy is mondják ezt a labdarúgóberkekben? No, hogy ne köntörfalazzak, magyarán leírtak . . . Nem adtam rá okot, úgy érzem teljesen ártatlan voltam abban az ügyben, nem fúrtam az edzőt, nem vagyok ilyen típusú, nem vontam ki magam az edzésmunka alól. Egyszerűen a sérülésem ürügy volt arra, hogy egyszer s mindenkorra ejtsenek, kihagyjanak az első csapatból. Ennyi év után nagyon fájt és mély nyomokat hagyott bennem ez a tortúra. Más elbírálást vártam attól a klubtól, ahol felnőttem, ahol válogatott lettem, s ahol úgy érzem tettem valamit. Lehet, hogy kevés volt?! Döntsék el Önök.

— Végül a magyar labdarúgás jelenlegi helyzetéről is beszélgettünk. Ezzel kapcsolatban dr. Páncsis Miklós a következőket mondta:

— Boldog vagyok és az egész sportágnak csak használhat, hogy ott vagyunk a spanyol- országi labdarúgó világbajnokság 24-es mezőnyében. Ám hiba lenne, ha a mostani örömteli napok elvonnák a figyelmünket a hibákról, a még létező problémákról. A jövőben egyre inkább a nemzetközi mércének kell meghatározónak lenni és vétek lesz, ha a gyengébb hazai bajnokságot úgy dotáljuk, mint a rangos kupasikert, világhírű klubcsapatokkal szemben. A semmiért, a gyenge teljesítményért csak minimumot fizessünk vagy semmit, ám a kiugró játékot, a közönséget szórakoztató, színvonalas 90 percet díjazzuk úgy, hogy az ösztönző legyen. Rendet kell tennünk morálisan is, és sok-sok káoszt kell még megszüntetnünk labdarúgásunk házatáján. Ehhez persze idő kell, mert kapkodással több kárt okozhatunk, mint okos, megfontolt araszolgató lépésekkel. Egy biztos, a világbajnokság után sokmindent újra keli értékelnünk, mind az utánpótlás nevelését, mind az edzőképzést, kiválasztást.

Gyenes J. András

COOPTOURIS'E