Fradi műsorlap (1980/81, 1981/82, 1982/83)

1980/81 - 1980 / 49. szám

Pályaedzok

Mindketten ezen a nyáron jöttek az Üllői útra, mindketten úgy, hogy fél évvel korábban még aligha sejtették, ide visz az útjuk, s az új bajnoki évet a patinás zöld- -fehér klubnál kezdik. Egyikük nagy tapasztalattal rendelkező szakember, aki NB l-es vezetőedzőként is bizonyított már, a másik viszont „friss diplomás", pályakezdő oktató. Közös vonásuk: nagyon szeretik a labdarúgást, szeretnek dolgozni s ahol munkát vállalnak, ott tudásuk, energiájuk maximumát nyújtják. Bármerre is jártak, ha betették maguk mögött az ajtót, mindenütt jó szívvel emlékeztek rájuk, mindenhonnan hiányoztak.

Boldogan jöttem a Ferencvároshoz

Monostori Tivadar a Dorog és a Tatabánya egykori válogatott csatára visszavonulása után kitűnő tanítómester mellé került, Lakat Károly dr. avatta be az edzőség tudományába. Később a tatabányai pályaedzőből vezetőedző lett s keze alatt szép eredményeket ért el a bányász csapat. Az elmúlt bajnoki év kezdetén szűkebb hazájából, Esztergomból keresték meg. Bajnokságot nyert a városi gárda, a megyei bajnokságból az NB II- be verekedte magát. Nagy, szinte túlontúl nagy feladat várt ott rá, s az egyesület vezetői olyan szakember kezébe kívánták adni a kor- mányrudat, akiről tudták, hogy higgadt, jól képzett, gondos, lelki- ismeretes s aki ha egy mód és lehetőség van rá, bent tartja az együttest a magyar bajnokság második vonalában. Monostori bár tudta, milyen nehéz s nem sok sikerrel kecsegtető feladatot vállal, leszerződött az újonchoz, Kecsegtetőbb lehetőségeket visszamondott, csak azért, hogy megpróbáljon megbirkózni egy igazi próbatétellel. De hiába dolgoztak keményen, hiába küzdött, hajtott, akart a társaság, az év befejeztével búcsúzniuk kellett. Búcsúzott az edző is, mert az egyesség úgy szólt, ha kiesnek, nem marasztalják s ha az edzőnek máshol nagyobb feladatot szánnak, nem állják útját távozásának. Hogy végül- is hogyan került Monostori Tivadar a Ferencvároshoz, annak érdekes története van, s nem kis szerepe volt ebben a véletlennek is. Tulajdonképpen egy téves hírnek köszönhette új szerződését. Amikor ugyanis megjelent az újságban, hogy ő a DMVSC új edzője, régi barátja, Novák Dezső felhívta s sok sikert kívánt elkövetkezendő munkájához. Ekkor derült ki, hogy Monostori nem tart a cívis városba, hanem más ajánlatokat fontolgat. Szó szót követett, majd a vezetőedző rövid töMonostori Tivadar és Szűcs Lajos.

mörséggel ennyit kérdezett barátjától: „Nem volna kedved velem dolgozni?" . . . Monostori pedig: „De, igen."

Azóta együtt dolgoznak.

— Milyen érzés vezetőedzőből visszalépni segítőtársnak? — kérdeztem Tivadartól, amikor az egyik délelőtti edzés előtt leültünk egy kis beszélgetésre.

— Számomra egyáltalán nem lealacsonyító ez a munkakör, egyébként sem csináltam sohasem hiúsági kérdést abból, hogy milyen minőségben végzem a munkámat. Boldogan jöttem a Ferencvároshoz, s azért, hogy dolgozzam. S ha megy a csapatnak, ha megint lesznek eredmények, ha ismét nevéhez méltóan szerepel ez az együttes, akkor én nagyon boldog és elégedett ember leszek. Ugyanúgy fogok örülni, mintha a kispadon ülnék.

— Ha nem Novák Dezsővel dolgozna együtt, akkor is eljött volna a Ferencvároshoz?

— Nem is tudom . . . akkor talán már meggondoltam volna. Dezsővel ugyanis más a kapcsolatom, mint sok kollégával. Barátok vagyunk s olyan munkatársak, akik között nincs főnök és beosztott viszony. Mindent megbeszélünk, megkonzultálunk

s úgy érzem, nem csupán e játékról vallott nézeteink, de a természetünk is hasonló. Nem csápon- gunk szélsőségek között, s nem vagyunk hívei a túl hangos szónak.

— Nem fárasztó a napi utazás Tokodról és vissza?

— Egyáltalán nem. Néha hamarább itt vagyok, mint azok a játékosok, akik a város távolabbi részeiről érkeznek.

Néha még úgy érzem, jó lenne bent lenni a játszók között

Szűcs Lajos ismét az Üllői útra érkezett. Csodálatos éveket töltött el mint játékos a Ferencvárosnál, itt lett igazán kiforrott NB l-es labdarúgó, innen vezetett az útja a legjobbak közé, a nemzeti tizenegybe, zöld—fehér színekben lett bajnokcsapat tagja, vívott sok emlékezetes nagy csatát. Időközben elköszönt klubjától. Kispestre, a Bp. Honvédhoz igazolt, majd amikor úgy érezte már nem számítanak rá, elment a Bp. Vasas Izzóhoz, hogy érmeink számát egy újabb — ezúttal NB I l-es — bajnoki ezüstéremmel gyarapítsa. Egy esztendőt még végigverekedett az izzósokkal is a legjobbak között, majd amikor kiestek, akkor is maradt, játszott tovább, mert harminchét esztendősen sem tudta elképzelni az életét labdarúgás nélkül. S még idén is játszott volna tovább, ha . . .

— Ha a tavasz végén nem keres meg Novák Dezső s nem hív pályaedzőnek a Ferencvároshoz — mesélte a volt kitűnő labdarúgó.

— Ha nem kap meghívást a Fradiba, akkor marad az Izzónál?

— Akkor minden bizonnyal Vácra megyek én is s még egy kicsit focizok. Hogy mennyi időt? Hát azt hiszem addig, amíg úgy érzem, szükség van rám. t

— Az FTC-n kívül más klub is szívesen látta volna mint edzőt?

— Igen. Tatabányára is hívtak, de ez a meghívó a Ferencvárosé után érkezett. Amikor már ide kötött a szavam.

— Hogy ízlik az új szerepkör, milyen érzés a „pádból" egyből a „katedrára" állni?

— Kicsit fura, annyi szent. Néha még úgy érzem jó lenne bent lenni a játszók között, harcolni, szenvedni a győzelemért, de azért lassan beleszokom az új szerepkörömbe, hogy már nem csinálom, hanem csináltatom az edzésmunkát.

— Milyenek az első benyomások? Könnyebb volt csinálni, mint dirigálni a futballt s a vojt játszótársakkal miként boldogul a munkában?

— Ami a felkészülést illeti, igazán nem lehet panaszom. Mindenki tisztességgel végezte a dolgát, nem voltak lógósok, lazítók, munkakerülők, s ezidő alatt mindenkivel szót értettem. Ha szomorúságról beszélhetek, az inkább egy-egy játék miatt ért. Nem egyszer elnéztem ezeket a srácokat, amint egymás között futballoztak s időnként bizony elfogott a keserűség. Ha csak így szeretnek játszani, ha csak ennyire tudja lázba hozni őket a labda közelsége, akkor itt bizony elég nagy bajok vannak.

— Hogy próbál ezen segíteni?

— Személyes példamutatással. Minden kis játékban részt veszek én is, s olyan szívvel, mint régen, mint mindig, és hiszem, hogy ha nem is mindenkit, de a nagyobb részt magammal tudom vinni. Ha látják, hogy én is csinálom, s hogy nekem még ma is mennyi örömet ad még pár percnyi futball, akkor talán bennük is fellobban az a tűz, ami engem mindig hevített.

Néztem őket, hármukat az edzésen, ahol harmonikusan, összhangban dolgoztak, kevés szóból is jól értették egymást, s csattogó parancsszavak nélkül is kemény munkát követeltek. Ők hárman — egyet akarnak ...

V. S.

11