Fradi műsorlap (1980/81, 1981/82, 1982/83)
1982/83 - 1980 / 107. szám
HÁT VÉGRE ELKEZDŐDIK! — szakadt fel szinte egyszerre a sóhaj versenyzőkből, edzőkből, amint a kajakozóinkat szállító zöldfehér autóbusz a Népfürdő útról legördült az alsó-rakpartra. Április tizenhatodi- ka, szombat volt, kora délután, s miközben a hidak alatt elhaladva a Várhegyet, majd a Gellért-hegyet bámultuk, mintha a város a megszokottnál is nagyszerűbb arcát mutatta volna nekünk. Talán azért, mert versenyre indultunk. Végre! A kajakosok és kenuzók, a víz és napfény szerelmesei októbertől februárig ugyanis jobbára a tornatermek és uszodák, kondicionáló termek és párás tanmedencék „foglyai". S minthogy utolsó versenyük is valamikor szeptemberben volt, igazán a megváltás erejével hat a versenyzőkre a másnapi erőpróba, a szegedi idény- nyitó. Akik egy életre jegyezték el magukat ezzel a sportággal, szerencsések: számtalanszor átélhetik a tavaszi megújulás nagyszerű érzését. Az autóbuszban mellettem ülő mesteredzőnk. Szabó Ferenc — versenyzői számára „Feri bácsi", kortársainak, barátainak „a Tömpe" — életét már több mint negyven éve a sportág e ritmusa irányítja .. . * Egyesületünk idei, februári közgyűlése a hagyományok szerint versenyzők, edzők, társadalmi aktívák jutalmazásával zárult. Lelkes taps kísérte akkor Szabó Ferenc "kajak-kenu mesteredző jutalmazását is, akit az FTC vezetői nyugdíjba vonulása alkalmából köszöntöttek. A küldöttek igencsak nyújtogatták a nyakukat, mert a népszerű Tömpe — e nevéhez híven — állva sem igen emelkedett a széksorokban ülők fölé. így azután nem csoda, hogy amikor a nem kifejezetten „kajakos" alkatú fiatalember a 30-as évek végén lekerült a Dunára, eleinte csak akkor tudott beülni egy-egy hajóba, ha termetesebb társai közül valaki hiányzott. Hogy azután mégis a magyar kajak-kenu sport egyik nagy alakjává vált? Nos, ezt mindenekelőtt akaraterejének, nagy szívének köszönhette. Jellemző, hogy 37 éves korában - már sikeres edzőként — indult utolsó versenyén, s alkalmi párjával két, év eleji versenyt nagy meglepetésre meg is nyertek. Első bajnoki címét egyébként 1942-ben szerezte, s ezt még további héttel gyarapította kenu és páros versenyszámokban. A gondolkodó versenyzők közé tartozott, erőteljesen foglalkoztatták sportága elméletigyakorlati kérdései, a hajóépítéssel is foglalkozott. Nem véletlen, hogy fiatalon edzői megbízatást kapott a válogatottnál, s részese volt az 1954-es nagy Macon-i sikernek: a francia városban a magyarok hat világbajnoki aranyérmet szereztek, egy csapásra betörve így a világ élvonalába. Ekkor lett világbajnok Hatlatczky Ferenc, aki a 34 éves (!) korában mesteredzői címet kapott Szabó Ferenc legnevesebb tanítványa volt. Az edző a későbbiek során is több világbajnok, olimpiai dobogós versenyző felkészülését irányította, neveltjei felnőtt és utánpótlás bajnoki címeit összeszámlálni nem kis feladat lenne. Méltán kapott hát két ízben is magas sportkitüntetést. Egy darabig külföldön tevékenykedett 1974—75-ben a kubai válogatott munkáját irányította. A Fradiban 1978-tól dolgozik, most a hosszabb idő után tavaly már néhány bíztató eredményt felmutató férfi kajak szakágunkban ügyködik. Mert hivatalosan nyugdíjba vonult ugyan, de azért tovább edzősködik, hiszen a Duna, az edzések, a versenyek nélkül mit sem ér az élet! Szakosztályunk edzői karának természetesen ő a doyenje, s nagy tapasztalatára támaszkodva még most hatvankét évesen is tud hasznos tanácsokkal, jó meglátásokkal szolgálni fiatalabb kollégái számára. Most, az életrajzi részletek után fel kellene villantani valamit a „Tömpe-jelenségből", hisz eredményei, szakértelme mellett sajátos humora, magával ragadó egyénisége tette Feri bácsit a sportág egyik legismertebb alakjává, talán nem túlzás azt állítani: ő a magyar kajak-kenu sport nagy öregje. A bemutatási kísérlet azonban nyilván kudarccal végződne, mert humoros szavai, sokszor hallott bölcs tanmeséi az ő előadásában nyerik el sajátos zamatukat. Kevés idézni egy-egy mondását, mint például: „az edző egy rab szó Iga hajcsár és egy lelki atya szerencsétlen keveréke". É szavak csak az ő szájából hatnak oly nemesen egyszerűnek, s mégis nagyon igaznak. Á kajak versenyek elmaradhatatlan „tartozéka" Ő, úgy mint a pályát jelölő bó- lyák, a céltorony, vagy a pályabíró motorcsónakok. Ha nem volna, szürkébbek, unalmasabbak lennének a sokszor többnapos bajnokságok, válogató viadalok. A bevezetőben említett szegedi verseny reggelén a szállodából a pályára kiérve hűvös, szeles idő fogadott minket. Vezetők, edzők, versenyzők a célbíróság sátrai körül álldogáltak behúzott nyakkal, fázósan, csendesen. És amint autóbuszunkból kilépett a „Tömpe", varázsütés szerűen minden és mindenki megváltozott, felélénkült. Mindenkihez volt- egy-egy „kedves" szava, s aki az imént még éppen nagyokat derült a más kárára eleresztett tréfáján, most maga kapott egy véd- hetetlen találatot — senki sem menekülhetett. Ha valamiért éppen szükség volt az „Öregre" nem kellett hosszasan keresgélni, csak abba az irányba menni ahol csoportosulás látszott a pálya mellett. Amerre ugyanis ő elhalad, pillanatok alatt népes hallgatóságra talál. És sokak, ha meghallják ezt a szót EDZŐ, rá gondolnak, így csupa nagy betűvel. * HÁT VÉGRE ELKEZDŐDÖTT! — hangzik szinte egyszerre a sóhaj versenyzőktől, edzőktől, amint a Soroksári út irányából autóbuszunk rátért a rakpartra. Április tizenhetedike, vasárnap késő délután volt, s miközben a hidak alatt elhaladva a Gellérthegyet, majd a Várhegyet bámultuk, mintha a város a megszokottnál is nagyszerűbb arcát mutatta volna nekünk . . . Talán azért mert versenyről érkeztünk. Végre! Magyar Zoltán 7
