Fradi műsorlap (1980/81, 1981/82, 1982/83)

1982/83 - 1980 / 103. szám

Taki néni és a foci

Aki verekedett is a Fradiért

Ritka dolog,, ha egy nő annyira vonzódik a labdarúgáshoz, mint Takács Józsefné, vagy ahogy a Fradi berkein belül talán jobban ismerikiTaki néni. Az Újpesti Dózsa elleni fájdalmas Népstadionbeli mérkőzésen a Fradi műsorlap 100., jubileumi számát szorongatta a kezében. Figyeltem gesztusait, arcjátékát, s ez hű tükörképe volt a zöld gyepen zajló küzdelemnek. Mindaz a keserűség rajta volt vonásaira, — az a katarktikus állapot tükröződött arcán, — amelyet egy szurkoló átélhet, ha kedvenceit váratlan vereség éri.

Ha a dal szerint lehet könny nélkül sírni, akkor ebben az esetben ez történt. Taki néni ugyanis, mint a meglopott, kifosztott ember úgy bámult a semmibe, tanácstalanul, kedve- szegetten. Ott a lelátón átélte a keservek másfél óráját, a Fradi szurkoló sorstragédiáját. Csodáltam a labdarúgásba vetett hitét, mert meggyőződésem, hogy a magyar futball biztatóbb jövője, perspektívája az ilyen fanatikus szurkolók olthatatlan rajongásán is múlik.

— Mégis mikor kezdődött Önnél ez a szenvedély? Honnan táplálkozik a Fradihoz való kötődés?

— Apám vasmunkás volt és csak a Vasasért rajongott, egyetlen csapatot ismert el szívügyeként, a piros- kékeket. Három éves lehettem, amikor először vitt meccsre, ő magyarázta el a játék szabályait. Értett hozzá, hiszen maga is focista volt, a Budai 33-ban, Zsák Károllyal, a legendás kapussal együtt játszott. Szóval úgy hároméves lehettem, amikor szó szerint konfliktusom támadt apámmal. Se szó se beszéd azt mondtam: Hajrá Fradi! A zöld—fehéreket kezdtem bíztatni, lehet, hogy a színük tetszett meg, vagy az, hogy velem együtt olyan sokan kiabálták, nem tudom. Egy szó mint száz, úgy érzem, nyugodt szívvel elmondhatom, ha felvágják az ereimet, abból egészen biztos zöld—fehér vér folyik. Ugye most kiváncsi, hogy mikor is volt ez a mérkőzés? A magamfajta hölgy már ne szégyellje a korát, hiszen az csak pillanatnyi örömet adhat, ha korából egy-két évet letagadhat az ember. Na és akkor mi van? Szóval hatvankét éves vagyok. Egyébként a férjemet is futballmeccsen ismertem meg, pont az apukám mutatta be. Minő véletlen, ő is fradista. No persze hozzá sem mentem volna, ha nem az. 1942-ben házasodtunk össze, és majd negyven évig jártunk vidéki meccsekre hétről hétre. Akadtak közöttük parázs hangulatú katlanok is, mint például Salgótarján, Szeged, vagy Diósgyőr. Enyhén szólva nem fogadták túl nagy rokon- szenvvel a mi csapatunkat, vagy drukkereinket. Nekem mindig az volt a szokásom, hogy végigdumáltam a meccseket és kommentáltam az eseményeket. Talán így vezettem le az idegfeszültséget. A férjem ezeken a helyeken mindig megfogadtatta velem, hogy ugye, nem nyitom ki a számat? Mert ha hiszem ha nem, előbb-utóbb megvernek minket. Általában tíz-tizenöt percig bírtam a némaságot, aztán elkezdtem bíztatni a csapatot, és be nem állt a szám.

— Ennyire vehemens szurkoló?

— Negyven éven át dolgoztam napi húsz órákat mint női szabó-kisiparos. Meggyőződésem, ha a kuncsaftjaim közül valaki meglátott volna a lelátón, akkor nem ismert volna rám. Egyébként minden sportot szeretek, még az ökölvívást is, persze ha olyan zseniális módon művelik, mint Papp Laci.

— A régi, oly sokszor megénekelt felejthetetlen fatribünös Fradi-pályán hol volt a törzshelye?

— A férjemmel együtt mindig az A-lelátón, a 84-es páholyt béreltük. A szezon elején már előre tudták, hogy ezt senki másnak nem adhatják el, csak nekünk.

— Beszéljen a barátokról, akiket a sporton keresztül ismert meg.

— Toldi Géza, a Sárosi testvérek, Lakat Karcsi, Lázár Gyuszi, Gyetvai Laci, Mészáros Dodó, Csikós Gyuszi, a felejthetetlen Kispéter Miska, Kocsis Sanyi, Czibor, Kéri Karcsi, Puskás, Gulyás Géza, Albert Flóri, Mátrai Sanyi, Dalnoki Jenci és Novák Dezső. Elnézést kérek mindazoktól, akiket kifelejtettem, mert ha teljes listát készítenék, akkor azt hiszem,

6

hogy ez az újság is kevés lenne terjedelmében. Két keresztfiam is van a régi játékosok gyerekei között, a kis Gulyás és a kis Rudas, aki ma már 180 centi fölött van. Albert Flórika pedig születése óta a liblingem. Ha csak tehetem, kimegyek a meccseire, és nagyon reménykedem abban, hogy egyszer majd a nagycsapatba is bekerül. Most nagyon megugrott a növésben és a mozgása, mintha csak az apját látnám. A kis Rudas is sokat fejlődött, a gyorsasága, az atlétikus képzettsége hasonlít az apjáéra. A kis Gulyás is jó kapusnak indult, csak korán abbahagyta. Ő is a Fradiban védett, ma már egy gyönyörű hároméves kislánya van. Ja, kérem, múlik az idő.

— Mikor volt a legboldogabb a lelátón?

— 1962-ben, amikor hosszú évek után ismét bajnok lett a Fradi. Persze az 1976-os és az 1980-as Novák Dezsővel elért első hely is csodálatos volt. Jó lenne 1983-ra is prolongálni ezt az érzést.

— Végezetül, meséljen el egy olyan sztorit, amely a Fradival kapcsolatos.

— Azt hiszem, még Lakat Karcsi volt a csapat edzője és a mi a jó öreg Opelunkkal indultunk a komlói mérkőzésre. A bányászvárostól talán húsz kilométerre lehettünk, amikor durrdefektet kaptunk. Úgy kilenc- vennel mehettem, s olyan érzésem támadt, mintha hirtelen repülni kezdtünk volna. Majdnem teljesen elvesztettem az autó felett az uralmam, de még volt annyi lélekjelenlétem, hogy az utolsó pillanatban el tudtam rántani a kormányt, és elkerültem a szembejövő kocsisorral az ütközést. Az árokban kötöttünk ki, mondanom sem kell az autó darabokra tört, nekünk minden tagunk sajgott. De a legjobban mégis az fájt, hogy a meccsen nem lehettem ott.

Gyenes J. András