Fradi műsorlap (1980/81, 1981/82, 1982/83)
1981/82 - 1980 / 83. szám
A mi játékosunk volt Katona Sándor E_ lamos volt egy kicsit lebecsülni. Ha megpróbál majd elfutni s kapura törni, jóesetben csak úgy testtel barátságosan megtaszítják, s ha valami csoda folytán nem repül odább néhány métert az aprótermetű, vékony- dongájú legény, akkor némi szigort is alkalmaznak vele szemben, s labdástól együtt szép nagy ívben kirúgják az oldalvonalon túlra. Valahogy ilyesformán gondolkoztak az esetek többségében a védők, amikor a kis Katona Sanyi Honvéd mezben először lépett az NB I. „szent" földjére. Lelki szemeikkel látták már kalimpálni a levegőben a mokány kis csatárt s még mielőtt móresre tanították volna, már meg is sajnálták egy csöppet. Később már nem sajnálták. Mi több neheztelni kezdtek rá. Afiligrán fiú ugyanis kifejezetten bosszantó dolgokat kezdett művelni. Csinált néhány egészen kiszámíthatatlan mozdulatot, erre dőlt, arra fordult s mire őrzője valahogy visszanyerte egyensúlyát, amiből jócskán kimozdították a csatár cselei, már csak nézhette, amit „Satya" a lasztival elviharzik mellette s a kapu irányába szedi a lábát. így tette le többhelyütt is a névjegyét, s hamar tisztelni kezdték hátvédkörökben. Évekig szerepelt Kispesten, aztán az Üllői útra igazolt. Öt esztendő után innen az Egyetértéshez vezetett az útja, majd kis csapathoz, a Lőrinci Fonó gárdájához távozott. Harminckilenc esztendősen, az elmúlt évben mondott búcsút az aktív játéknak. Hogy aztán idén újrakezdje. — De már csak az öregfiúknál — fújt egy nagyot, amikor leült a szerkesztőségi szobába. Mert a liftet nem használta. Gyalog ballagott fel az ötödik emeletre. — Hát nem könnyű veled találkozni — kínáltam egy kávéval az egykori kitűnő csatárt, aki előbb gondosan elkeverte a cukrot a feketében, majd dzsekijét az egyik karosszékre dobta. — Bizony nem — s belekóstolt a kávéba. — Ugyanis meglehetősen sokat vagyok vidéken. Odaszólft a munkám. — Hol dolgozol? — A soproni ÁFÉSZ-nál. A pesti kirendeltségen ugyan, de ez nem jelenti azt, hogy a fővárosban töltöm a mindennapjaimat. Sok feladat jut vidékre is. — Mi a foglalkozásod? — Export-csomagoló vagyok. Gépeket csomagolunk, amik aztán külföldre mennek. — Vagyis fizikai munkát végzel? Bólintott. — Azt bizony. A csodálatos futballéveknek rég vége, azóta a pénzért keményen meg kell dolgozni. Én nem akartam a futballpályák környékén megkeresni a kenyerem, edzői babérokra sem pályáztam, maradt tehát ami volt az indulásnál. A kétkezi munka. — Szakmád volt, mielőtt az élvonalba kerültél? — Persze. — Lakatos voltam. — S nem gondoltál arra, hogy ebben a munkakörben helyezkedjél el, amikor eljöttél az NB I.-bői? Legyintett. — Ugyan. Csak nem nevettetem ki maga, hisz egy évtizeden át egy franciakulcsot sem láttam. A kezdőnél is kezdőbb lettem volna „öreg" fejjel a pad mellett, nem beszélve a fizetésről. Itt jól érzem magam, megtalálom a számításom, a munka meg nem szégyen. Legfeljebb egy kicsit fárasztó. — Beszéljünk egy kicsit a régebbi időkről — indítványoztam s így témát váltottunk. — mi hozott annakidején a zöldfehérekhez a piros-fehér színektől? — A dolog lényege az volt, hogy akkori edzőm nem szívlelt különösebben. Kikerültem az első csapatból, noha érzésem szerint nem ment rosszul akkor a játék. Erre bizonyíték, hogy még a válogatott kerethez is meghívást kaptam. Mármint az „A" csapathoz. Ha meg nem kellek minek boldogítsuk egymást gondoltam, s kértem, engedjenek el. A Fradi hívott, én meg szíves-örömest elfogadtam a meghívást. Nehezen engedtek, de végülis egy hármas cserével mégis létrejött az átigazolás. Kocsis Lajos akkor ment a Honvédhoz Salgótarjánból, Németh Miklós az FTC- ből Tarjánba, én meg a Honvédből az Üllői útra. — Milyen érzés visszagondolni az itt töltött évekre? — Nagyszerű, öt év alatt kétszer nyertünk bajnokságot, egyszer meg bronzérmet. Annyi felejthetetlen meccset játszottam, hogy aligha tudnék rangsort felállítani arra, melyik a legemlékezetesebb közülük. Ez volt a csúcs, labdarúgó pályafutásom legcsillogóbb időszaka. Sok jó barátot szereztem s egy egész életre szóló élményanyagot, melyekre olyan jó dolog visszagondolni. — Milyen volt a búcsú a Ferencvárostól? — Hasonló, mint annak idején Kispestről. Emlékszem mielőtt a tartalékcsapatba kerültem, az év balszélsője voltam. Az új mester elképzelésébe viszont később már nem fértem bele. Új fiúk, fiatalabb játékosok kaptak zöld utat, én meg nem akartam a „fakóban" megöregedni. Az Egyetértés szívesen látott, hát odamentem. Két évet futballoztam ott is, az elsőben még jól éreztem maga, később már kevésbé. Nos akkor mondtam búcsút az élvonalnak. A labdát, a játékot viszont nagyonis szerettem s eszem ágában sem volt lemondani róla. Bizonyára még egy kis ideig lett volna helyem feljebb is, én azonban a BLSZ bajnokságban játszó Lőrinci Fonóhoz mentem. Mit mondjak, alaposat fordult a világ akkor velem. Az NB I.- ben technikás, képzett futballisták között játszottam hétről- hétre, akik mellett akkoriban még át lehetett venni a labdát, lehetett játszani, cselezni, bűvészkedni. Ott lent viszont már nem volt „pardon". Ott odaállt az ember mellé egy védő s ha jött a labda, már rúgott.. . Persze, amíg harminc közelében volt az ember, még elugrott a süvítő lábak elől s sűrűn odaért a kapu elé. Ott már nem szélsőt, hanem centert játszottam s sok gólt rúgtam. — Edzésekre is jártál? — Ritkán. Többnyire csak a meccseken vettem részt. Bevallom edzeni sohasem szerettem. A játék, a labda volt a mindenem. Játszani akár mindennap játszottam volna. — Most majd hiányozni fog a foci — mondtam, mire ő: — Miért? Nem hagyom teljesen abba. Az öregfiúknál csinálom tovább. — Hol? — Ugyanott. A Fonóban. — Család? — Két fiam van. A nagyobb tizenhét éves, a kicsi kettő. — Futballista lesz belőlük? — Talán a kicsiből. Mert az már úgy rúg, hogy öröm nézni. A nagyobbat jobban érdekli a tanulás, mint a labda, így nem is erőltettem. — Ha nem játszol, akkor is kilátogatsz még a pályákra. Szurkolni. Mondjuk az üllői útra, vagy Kispestre? — Hát, nem igen. A munkám miatt sem menne, meg ha van egy kis szabad időm, akkor inkább a telkemen kapcsolódok ki. Szintén — munkával. Persze azért drukkolok a Fradinak, meg a válogatottnak is, s a tv előtt mindig ott ülök, ha van játék. Hisz én is felvettem a címeres mezt, méghozzá sokszor. Voltam olimpiai, B-, utánpótlás és ifi válogatott is. Ott voltam a „tűzben", kis híján az A csapatba is beverekedtem magam. De ez már a múlt. Akkor azt hittem, sohasem múlik el, ám az élet a futballistával egyszer mindig nagyon könyörtelen ... A végén . . . V.S. COOPTOURIST
