Fradi műsorlap (1980/81, 1981/82, 1982/83)
1981/82 - 1980 / 82. szám
H I látszódjon, hogy szeretsz ...") — volt már ügyvéd Billyként a Chicagó-ban, no és a legújabb nagy lehetőség, az Ő meg Ő rengeteg átváltozást kívánó férfiszerepe Lehoczky Zsuzsával kettesben, bizony már-már egy teljes színészpálya jutalomjátékaként is beillenék ... („ Rendkívül szerencsés embernek tartom magam, igaz, állítólag hármas burokban születtem . . . Szerencsés vagyok, mert voltaképpen eddig csaknem mindig azt csinálhattam az életemben, amihez kedvem volt, amiben örömet leltem. Szerencsém volt, hogy észrevettem azt a kis hirdetményt, különben valószínűleg sohasem lettem volna színész. Azt sem tagadom, hogy tulajdonképpen Vámos László stúdiójában döbbentem rá, úgy az első év vége felé, hogy hiszen ezt a komédiás életet mintha nekem találták volna ki... Szerencsém volt, mert olyan rendezőkkel dolgozhattam eddig együtt, mint a már említett Vámos László, aztán Seregi László, Bednai Nándor, Csen- terics Ágnes . . . Szerencsésnek érzem magam, mert nagyszerű kollégákkal dolgozhatok, akikkel azért is felléphettem már többször, hogy a bevételből felépüljön a tatabányai óvoda, de segíthettünk a fóti gyermekváros lakóinak, valamint a rokkantaknak is. És talán azért is szerencsésnek mondhatom magam, mert nekem nincs egy különleges, hőn óhajtott szerepálmom, számomra maga a szereplés az álom! Az, hogy a színpadról néha esetleg „jobbá" tehetem a közönséget. Ha csak két-három órára is, de a színészet bűvös fortélyaival magammal vihetem őket a mesék birodalmába, ahol még mindig annyira nyilvánvaló a jó és a rossz közötti mérhetetlen különbség...") Farkas Bálint. Az Operett Színház vezető színművésze, ma már vagy háromszáz magyar nóta tudója, Poór Klárinak, a televízió népszerű riporterének a férje. Az FTC szurkolója, az egyesület távoli de őszinte barátja. Az ember a barátját pedig nagyon szereti... Zsiday István Játékosszerzés Snóbli Elek ötödmagával lakott a hetedik emelet 81-ben. A családfő megbecsült kötélverő volt egy KTSZ-nél, szabadidejében postagalambokat nevelt s ha esetenként már-már kifogyott az érvekből, akkor pedagógiai célból az általa vert kötéllel nebulóit is elagya- bugyálta. Egy nap, amint a munkából hazatérve nekilátott egy új galambdúc összeszögeléséhez, csengettek az ajtón. Kint két választékosán öltözött idősebb férfi állt. — Snóbli úrhoz vagy szerencsénk? — érdeklődött a kisebbik, aki egy nagy táskát szorongatott a hóna alatt. Elek bólintott, mire a két jövevény köszönt, majd a magas kalapos rátért jövetelük céljára. — A gyerek miatt jöttünk. Lajoska ügyében. Snóbli gyanakodó lett. — A gyámügytől? — vonta össze a szemöldökét. A tömzsibb rázta a fejét. — Nem. Nem onnan. Mi láttuk játszani Lajoskát... Az atya lemondóan legyintett. — Na még csak ez hiányzott. Persze elnyerte a pénzüket. De én nem adom vissza, ezt már jónéhány hasonszőrű embernek elmondtam. Ne üljenek le vele kártyázni, akkor elejét vehetik az ilyen kínos ügyeknek. Így magukra vessenek, hogy pórul jártak. És csukta volna be az ajtót, de a kalapos visszatartotta. — Megálljon! Nem kártyáról van itt szó, hanem sportról. Ez a gyerek, mármint a Lajoska egy istenáldotta tehetség, ezért szeretnénk leigazolni hozzánk. Snóbli bizalmatlansága lassan kezdett felengedni. — Tehát biztos, hogy nem a gyámügytől jöttek? — kérdezte még egyszer. — Persze, hogy nem — nyugtatta meg végérvényesen a kisebb s, hogy nagyobb nyomatékot adjon szavainak egy színes klubzászlót s több más ajándéktárgyat nyújtott át a férfinak. — Az más — tárta ki az ajtót — akkor jöjjenek beljebb — tessékelte a vendégeket s odabent székkel kínálta őket. — Hát igen — töltött konyakot apró poharakba — a Lajoska valóban nagy tálén tűm. Úgy birkózik, ahogy kevesen ezen a környéken. A múltkor a házmester fiát is fél perc alatt betussolta, pedig az nyolc évvel idősebb, s húsz kilóval súlyosabb nála .. . A köpcös közbevágott. — A félreértések elkerülése végett szeretnénk leszögezni, hogy Lajoskát nem a birkózó szakosztályhoz akarjuk levinni. Elek megvonta a vállát. — Jól van na, a dolgot csak úgy mellékesen említettem. Mármint, hogy birkózni is tud a gyerek. A mai vízilabdában ugyanis ez sem árt. Mert kérdezem én, ha annak a gyereknek ott a kapu előtt ráül a hátára egy durva védő, akkor az úgy elsüllyed, mint egy balta. De ha erős, s ő nyomja a víz alá a hátvédet, akkor máris kész a gól. Lajoska pedig ilyen. Az nem hagyja magát. . . Remélem van fedett uszodájuk, ugyanis Lajcsinak érzékeny a füle a szélre. Mire a magasabb. — Uszodánk sajnos nincs, de a jelen esetben ennek vajmi kevés a jelentősége. Lajoskát ugyanis nem pólózni akarjuk elvinni, hanem futballozni. — Hja vagy úgy. Az mindjárt más. Bevallom sejtettem is a dolgot, hiszen ennek a gyereknek a bal lába szinte párját ritkítja — magyarázta a papa. — Hogy eddig nem fedezték fel azt a fiút, azt egyes-egyedül a hazai szakvezetés rövidlátásának tulajdonítom. Én nem tudom hol és merre jár a hétvégeken a szövetségi kapitány, kiknél keresi a klasszisokat, de annyit mondhatok, sajnálhatja, hogy nem vetődött még el errefelé. Önök, ha szabad kérdeznem, melyik egyesülettől vannak? Ahogy az urat hallgatom — fordult az alacsonyabb férfi felé — némi idegen akcentust vélek felfedezni a beszédében. Talán valamelyik jelesebb külföldi profiklubot képviselik? A másik kettő a fejét rázta. — Na nem. Magyarok vagyunk, de élvonalbeli együttestől jöttünk. Elek arcán némi csalódás tükröződött. — Pedig már azt hittem, a Bayern Münchentől, vagy a Liverpooltól jöttek. Esetleg a Real Madridtól. Megmondom őszintén belga klubhoz már nem szívesen engedném a gyereket. Ott már túl sok a magyar s nem értékelnék kellőképp a képességeit. Nem beszélve arról, hogy lényegesen kevesebbért szerződtetnék, mint mondjuk a Barcelona. S csak nem váltjuk aprópénzre a srác tehetségét.. . Ezután elkezdődött az alkudozás. A papa kért egy nagyobb lakást és egy Lada- kiutalást, a szakosztály küldöttei felajánlottak ösztöndíjat, ingyenes villamosbérletet s szertárosi mellékállást a nagypapának. Késő este lett, mire mindkét fél végül is engedményeket tett, s Lajoska aláírta az átigazolási lapot. A kölyökcsapathoz. V. S. is