Fradi műsorlap (1980/81, 1981/82, 1982/83)
1981/82 - 1980 / 79. szám
gás, vagy már más sportágnak hódolt? — Itt kosárlabdáztam, majd a diploma után a Magyar Állami Szénbányák Csapatában, az NB ll-ben játszottam, egészen 1953- i9■ — Ezzel vége szakadt aktív sportpályafutásának? — Nem. A kosárlabdával párhuzamosan asztaliteniszeztem. NB l-es és NB ll-es szinten. Már felelős vezető funkcióban voltam, amikor munkahelyi elfoglaltságaimat a lehetőségek szerint úgy próbáltam irányítani, hogy minden meccsen ott legyek, asztalhoz tudjak állni. — Mégis, mit jelent Önnek a sport? — A sport szeretete végigkísérte életemet. A játék, a labda pattogása megnyugtat, a legjobb kikapcsolódás számomra. Csodálatos valami, hiszen az emberek nemes versengése itt ölt leginkább testet. Ha a sportra gondolok, akkor mindig a jókedv, s a mosoly jut eszembe. Persze, itt is van csalódás, gyötrődés és szomorúság. Mégis a sport maga a vidámság. Számomra a legnagyobb élmény testközelből látni a csúcsok születését, a gólokat. Szem- től-szembe kerülünk így az akaraterővel, a festőket és szobrászokat is lenyűgöző elszántsággal, dinamizmussal. Egy meccs vagy egy verseny az maga a dráma: örömeivel, fájdalmaival, fordulataival. — Kanyarodjunk vissza a Ferencvároshoz. Mint közéleti személyiség, sohasem szemérmeske- dett, amikor megkérdezték, hogy melyik csapatnak szurkol? — Szükségtelennek éreztem, hogy mai szóval élve ködösítsek. Mindig nyíltan és őszintén vállaltam és nem forogtam szélkakasként, nem tagadtam meg a múltamat, gyermekkoromat, érzelmeimet. — Az Ön sportoló-ideálját kik testesítették meg? — Mindig azok, akik utolsó erőtartalékukig küzdöttek a klub színeiért. Becsültem a szorgalmas, csupaszív játékosokat, akik precíziós műszerként mindig azt adták, amit tudtak, ritkán okoztak csalódást. Ilyen volt Toldi Géza, Korányi, a két Sárosi, Lakat Karcsi, Dékány Pofi, Kispéter Mihály, Mátrai Sándor, Fenyvesi Máté, Rákosi Gyuszi, Páncsics Miki és a közelmúltból Mucha Jóska. — Mikor találkozunk legközelebb a Fradi-pályán? — A következő meccsen. Nálam földrengető dolognak kell közbejönnie ahhoz, hogy ne legyek ott. — Akkor viszontlátásra. Köszönöm a beszélgetést. Gyenes J. András Nyilasi Tibor az elmúlt esztendőben szinte mindent „bekaszíro- zott" ami trófeákban, elismerésben kijár egy igazán jó futballistának. Csapatával, a Ferencvárossal bajnoki aranyérmet szerzett, elnyerte a France Futball nagyon értékes tiszteletdlját, az ezüstcipőt, csapatkapitánya volt nemzeti tizenegyünknek, amely nagy csatában kiharcolta a spanyolországi VB döntőjébe jutást s a labdarúgók szavazatai alapján ő lett az 1981-es év legjobb magyar labdarúgója. De nem csupán a nemzetközi porondon kapott elismerést, nem csupán a hazai vetélkedésben vitte el a pálmát, de szűkebb hazájában, az FTC-ben is méltón jutalmazták kiemelkedő szereplését. A legjobb zöld—fehér labdarúgónak kijáró trófeát, a Toldi vándordíját is neki ítélte a klubvezetés. A sok piros betűs ünnepet aztán szűkebb napok követték, betegség, gyengébb forma, szürke teljesítések, majd egy súlyos sérülés s a válogatott középpályás következő évi készülése már nem volt problémamentes. A tatai alapozás után is fájó lábbal kelt útra. A maga mögött hagyott munkáról mégis bizakodóan mesélt. — Sajnos úgy tűnik kifejezetten alattomos viselkedésű sérüléssel áldott meg a sors, ugyanis amikor már úgy tűnik rendbe vagyok, végzem az edzésmunkát, ugyanúgy mint régen, akkor a nagy rohangálások közepette egyszer csak le akarok venni egy lágyan felém hulló labdát s mintha késsel vágnának a térdembe. Aztán megint semmi, majd újabb hétköznapi mozdulat s jön a fájdalom. Szerencsére a futásnál nincs semmi probléma, azt bírja, így aztán e téren nem maradtam le a többiektől. Sőt, más, egyszerűbb s kevésbé fárasztó gyakorlatok helyett is nem egyszer a futást választottam. Úgy érzem jól sikerült a tatai felkészülés, a szakvezetés „elkapta" a terhelést, viszont a munka nem volt monoton, unalmas, száraz, így aztán mindenki csinálta jó szívvel, lelkesen. — Mi lesz a hazai bajnokságban? — Előreláthatóan nagy küzdelem a sűrített programban. Véleményem szerint nincsenek behozhatatlan előnyök a táblázaton s egy jól elkapott rajttal alaposat javíthatnánk helyzetünkön s ott lehetünk a végelszámolásnál is az élmezőnyben, pontosabban az első három között. — És Spanyolországban? — Ez ha lehet még rázósabb téma. A sorsolás után nem csattantam ki az örömtől a csoportbeosztás láttán, de ha már így hozta a sors, mi mást tehetünk, mint, hogy összekapjuk magunkat s megpróbálunk e nehéz csoportból is továbbjutni. Mert így kívánja meg a becsület. — Mint kiderült a tavaszi idény kezdetére is jut még egy trófea átadás. Akkor veheted majd át az Üllői úton a Toldi vándordíját. — Igen. Örömmel értesültem, hogy ezúttal második alkalommal sikerült elnyernem a díszes serleget. Nagy megtiszteltetés ez számomra, hisz ha valakinek, az alapítónak, Toldi Géza bácsinak a neve márka a futballvilágban, kupája becsülésre méltó, értékes. De nem csupán én, az elődök, a korábbi kupavédők is gondolom boldogan tették vitrinükbe a tiszteletdíjat. — Milyen a mai Ferencváros? — Olyan, mint egy épülőfélben levő ház. A körvonalai már kibontakoztak, s ez azt sejteti, lehet belőle igazán szemrevaió, takaros épület. Kiváltképp akkor, ha nem sajnálják rá később sem a munkát. Ez a mostani együttes még csak alakulgat, az újonnan jött játékosok tehetségesek, sokra vihetik, ha nem sajnálják rá az energiát. De azt hiszem mindez nem megy máról holnapra, a beilleszkedéshez is idő kell, nem beszélve a tapasztalatszerzésről, az NB l-es rutin megszerzéséről. — És milyen lesz a holnapi FTC? Mert bizony elapadt valahol a „tehetségforrás" az Üllői úton, nem nevel a klub közel sem annyi jó futballistát, mint a korábbi esztendőkben. Hol vannak hát a jövő Albertjei, Nyilasijai? — A serdülő csapatokban. Ott vannak, én láttam őket. Ha tehetem, kijárok a legkisebbek összecsapásaira s mondhatom egy sor igen ügyes kis emberrel találkoztam ezekben a csapatokban. A picik között találni amolyan mini zsonglőröket is, akik finoman bánnak már a labdával s egy-egy pompás cselért sem mennek a szomszédba. Közülük egészen biztos kerül majd erősség a nagycsapathoz. Csak nagyon kell vigyázni arra, hogy fejlődésük töretlen maradjon s példás sportemberek váljanak belőlük. — És a közvetlen utánpótlás? — Hát . . . hogy is mondjam csak ... azt hiszem azoknak a srácoknak egy része nem a legjobb úton halad ahhoz, hogy igazán jó futballista legyen. Nem veszi túl komolyan a dolgot, hatodrangú feladatnak tekinti a labdarúgást s úgy érzem nem is tesz meg mindent azért, hogy a legjobbak közé emelkedhessen. Jöttünk haza nem egyszer az ifikkel, vesztett meccsek után is, lehangoló teljesítményeket követően. De ezek látszólag kevéssé viselték meg a többséget. Kedélyesen vi- háncoltak, jókat mulattak s Pestre érve több szó esett az elkövetkezendő üveg sörökről, mint a korábban bekapott gólokról. Ha mindezzel felnőttebbnek akartak tűnni a felnőtteknél, vagy csak imponálni, hát nem a legjobban sikerült. A pályán bemutatott szép megoldásokkal, tetszetős játékkal, gólokkal lehet csak elismerést szerezni. Ebben a korban is ... — Mi szükségeltetik egy szép tavaszhoz Nyilasi Tibornak? — Elsősorban, hogy teljesen rendbe jöjjön a lábam. Gyomor- panaszaim már nincsenek, erőben is összeszedtem magam, tehát bizakodom. A jó szót, a tapsot, a dicsérő jelzőt ugyanis ha megszokja az ember, akkor már nagyon hiányzik ha nincs. Hát legyen. V. S. 11
