Fradi műsorlap (1980/81, 1981/82, 1982/83)
1981/82 - 1980 / 79. szám
UTÓDLÁS: CASPAR« A kaputelefon névjegyzékét a sötétben alig lehetett látni, így aztán az első kijövő lakótól érdeklődtem. — Itt laknak Gáspárék? A férfi bólintott. — Itt valóban laknak Gáspárék és ameny- nyiben személyükben birkózókat keres jó helyen jár. Jó helyen jártam. A csengetésre a papa, Gáspár Ferenc nyitott ajtót. Atlétatrikóban s zöld melegítő alsóban s csak úgy mezítláb. Elnézést kért, de mint mondta ez az otthoni „szerelése" s indult volna felvenni még valamit, de én meg mondtam, hogy sose fáradjon, tulajdonképpen így lesz igazán stílszerű a beszélgetés. Betessékelt az egyik szobába, italt, poharakat rakott az asztalra s megszokott mozdulattal, egyik lábát maga alá húzva süppedt bele az egyik mély karosszékbe. A papa, Gáspár Ferenc igazgatója a sütőipar dél-pesti üzemegységének s emellett edző. Immár 32 éve minden héten háromszor, hétfőn, szerdán és pénteken kimegy az FTC sporttelepére, a birkózók edzésére. Hogy miért, erről hallgassuk az egykori jeles sportembert. — 1945-től a kalocsai tanítóképzőbe jártam s akkor ismerkedtünk meg egymással. A birkózás és én. Tizenhét éves voltam, amikor először lehívtak egy edzésre. A mester, Dixi bácsi, azaz Deák Ferenc végigmért s megkérdezte, hogy hívnak. Mondtam, hogy Gáspár Ferencnek. „Na Gazsi, mondta rövid közvetlenséggel, te jó nagy darab srác vagy, belőled úgy tűnik lehet még birkózó. Nos érezd magad otthon s kezd csinálni amit mondok. En meg csináltam, aztán szépen ottragadtam. Ifi magyar bajnokságot nyertem s igazán jól éreztem magam Dixi bácsi legénysége között, ám 1949-ben a Fradi felhozatott a fővárosba s azóta a zöld—fehér családhoz tartozom. Aztán ahogy teltek az évek, gyűltek az érmek is. Tagja voltam a csapatbajnokságot nyert együttesünknek, a válogatottban is szerepeltem s az ifjúsági bajnoki cím mellé öt felnőtt bajnoki ezüstérem is került. Ennyiszer voltam Kovács Gyula mögött második. Hogy ennél többre miért nem telt? Nos abban az időben a magam száz kilójával a félnehézsúlyhoz nehéz, a nehézsúlyhoz túl könnyű voltam. Harminc éves koromban abbahagytam a versenyzést s edző lettem. Ugyanitt, a Ferencvárosnál, Papp Laci bácsi mellett mellékfoglalkozásban s a gyerekeket oktattam. Attól kezdve, mindig ... Gáspár Ferenc a birkózó még 1952-ben a Sütőiparhoz került dolgozni. Előbb műszaki előadó lett, később műszaki vezető, majd 1973 óta igazgató. Mint edző dolgozott a szabadfogású válogatott keretnél is s 16 évig az ifi keret edzőjeként is tevékenykedett. Nem kevesebb, mint hatvan magyar bajnokot nevelt, Giczy Jenőtől Baliáig sok-sok nagyszerű versenyzőt tanított meg a sportág legapróbb fogásaira. És felnevelte a hatvanegyedik bajnokot is, de annak edzését szándékosan mindig másra bízta. — 1959-ben született az első fiam, Peti, majd egy év múlva a második, Tomi. Petit sohasem érdekelte igazán a sport, Tomi viszont más típusú gyerek volt. Három-négy évesen már remekül hidalt s hat éves korában már lejárt a birkózók közé a tornaterembe. S mint hajdanán jómagam, úgy ő is ott ragadt a szőnyegek birodalmában. Én persze örültem Gáspár Tamás az Üllői úti pályán, az emlékezetes VB siker után. neki, mert tudtam, hogy ennek a gyereknek minden adottsága megvan ahhoz, hogy jó versenyző váljék belőle. — Apropó, hol van most Tamás? — kérdeztem a papát. — Moziba ment — mondta. — Itt hagyott egy papírt az asztalon, e rövid szöveggel s még hozzátette, hogy siet haza. Hogy miért írta le ezt? Megszokásból. Mindig így csinálta. De visszatérve a gyerek pályafutásához, tíz évesen már versenyzett, s emlékszem palánta korában is nehezen viselte ha elverték. Nádasi Attila le- csípőzte akkor s úgy csapzottan, lihegve odajött hozzám s csak ennyit fújtatott: „Odavágott. De visszaadom még neki ..." Aztán sohasem tudta visszaadni, mert később már nem voltak egy súlycsoportban. — Másként foglalkozik egy apa a saját fiával, mint a többi tanítványával? — Ezt nem tudom, ugyanis én sohasem tanítottam a fiamat. Szándékosan nem s több okból. A birkózás kemény, sokszor már-már kegyetlen munkát igénylő sportág s aki igazán szereti a gyerekét az nem tudja gyötörni. Ezt a munkát inkább másra bízza. A másik ... az edző papák bizony sokszor csúsznak ferde síkra a nevelésben, ha a saját sarjukról van szó. Tomi edzője először Paulicska Béla volt, s egyetlen közös döntésünk volt csupán, mégpedig, hogy a gyerek kötöttfogásban versenyezzen. Tudtuk, hogy a lábait nem tudja rendesen védeni, így aztán teljesen egyértelmű volt a választás. A későbbiekben aztán több mestere is volt úgy a klubnál, mint a válogatottakban. Gáspár Tamás tíz év óta versenyez s ezidő alatt sok versenyt, sok bajnokságot nyert. Kétszer volt serdülő magyar bajnok, kétszer ifjúsági, kétszer junior. Tizennyolc éves korában pedig a felnőttek között is megnyerte a legjobbak vetélkedőjét. Ifi korban a felnőtt EB-n negyedik helyezést ért el, két IBV-ről hozott aranyérmet s nyert junior Európa bajnokságot. A junior VB-n „csak" második lett. Járt felnőtt VB-n, ezüstérem dukált érte, járt a moszkvai olimpián, onnan még nem sikerült díjat hoznia. A legutóbbi aranyát a január végi Matura emlékversenyen „ásta" ki. A papa átinvitált Tamás szobájába. Mutatott egy vitrint, amely roskadozott a serlegektől, vázáktól, plakettektől, érmektől. — Ez a Tomi gyűjteménye — mutatta. — Hány darab? — Nem tudom, nem számoltuk össze. De bizonyos, hogy száz felett van az aranyérmek száma. Később visszaültünk a régi helyekre. — Milyen fiú Tamás? — kérdeztem a papát. Gáspár Ferenc az állát dörzsölgette. — Gondolozásban olyan mint a többi modern, mai húszéves fiatalember, viselkedésben viszont konzervatívabb. Nem csapják meg a nagy divathullámok, ő nem növesztette meg vállig a hajtá, nem járt rojtosszárú, kismirglizett, foltos farmerokban, de ettől még a kor szellemében öltözködik. A Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskolára jár, harmadéves. Független ember, maga gazdája a pénzének, aminek értékét itthon megtanulta, vele együtt azt is, hogy az nem az égből jön, azért meg kell dolgozni. A papa elbeszéléséből kialakult Tomi portréja. Azé a fiatalemberé, akit óvodás korban már feltettek az autóbuszra, hogy mindig pontosan ott legyen az Üllői úton, az edzéseken, akit pöttöm, emberkeként Nagy néni a szertáros akkor is féltett, amikor egy medicinlabdával a hóna alatt felkapaszkodott a bordásfal tetejére, de aki meg akarta mutatni, hogy nem csak oda, de a kötél tetéjre is felcipeli a nehéz lasztit. Felvitte, majd leesett s eltörött a csuklója. De nem azzal ment oda az édesanyjához, hogy fáj a keze, hanem, hogy megy és felveszi a biztosítótól a járandóságot. Azé a bajnoké, aki zokszó nélkül végzi a legfárasztóbb edzésmunkát, aki nem hiányzik a gyakorlatokról, derűsen várja a verítékeztető edzőtáborokat s aki nem a nagy versenyeken, de az egymás közötti gigászi futballmeccseken is mindig győzni akar. Csengettek, Gáspár Ferenc felállt s elment ajtót nyitni. Tamás jött meg, édesanyjával s ettől kezdve kibővült a családi kerekasztal. Kiderült, hogy nem ketten, hárman vannak Gáspárék, akik nagyon szeretik ezt a sportágat s ezek közé tartozik Márta asszony, Tomi édesanyja, aki különösen a gyerekek versenyeit nézi végig nagy figyelemmel. — Emlékszel még a kezdeti időkre, amikor először jártad meg a Fradi pályára vezető utat? — faggattam Tamást. A fejét rázta. — Nem nagyon. Csak halvány képek maradtak meg ebből az időből. Ácsorgás a Nagyvárad téren s valami a régi edzésekből. Arra viszont jól emlékszem, hogy valamiféle belső indíttatásra, mindig mentem az edzésre. Jóidőben, hóban, sárban, esőben. Mindig. Mentem, mert éreztem, mennem kell! Pedig ami az edzőteremben folyt az nem volt játék, amolyan szórakoztató időtöltés, sőt már sport sem volt a szó igazi értelmében. Túlment a jóleső testedzésen, az kemény, sőt időnként gigászi munka volt. S mindinkább az. Nincs pardon, nincs kegyelem, s a terheket bírni kell. Néha jól esne már egy kis lazítás, az edzőtáborban legutóbb mondtuk is Nándi bácsinak, hogy módjával mérje a szenvedést, mert edzés után futballrangadót játszunk. Mire ő: „Én nem bánom, csak játszatok. De csak az edzés után. Aztán következett egy olyan másfél óra, hogy utána mindenki elterült a szőnyegen, mint a béka s csak szedte a levegőt. Legjobb lett volna fel sem kelni onnan vagy egy óráig, de hát várt a rangadó. Feltápászkodtunk s játszottunk még egy olyan meccset, hogy forrt köröttünk a levegő. Hogy az ember miért gyötri magát, mi viszi le nap mint nap a terembe? Engem a birkózás szeretete. És a győznivágyás. A győzelem az nagy dolog. Szent dolog, az a csúcs. S az mindent megér . . . A papa bólintott. — Egy versenyt megnyerni csodálatos. Pláne nagy versenyt. — De kicsit is — tette hozzá Tamás. Mint Gáspár Ferenc korábban elmesélte, egy-egy nagy győzelmet megünnepel a család. Ahogy birkózóknál szokás mondani, belevágnak a zongorába. De mindent csak módjával s utána megint jönnek az egyszerű hétköznapok, amikor megint kezdődik a munka az újabb sikerért. így ismerkedtem hát meg Gáspárékkal. Ahová vendégként jöttem s ahonnan egy kicsit már barátként köszöntem el. Várkonyi Sándor 5
