Fradi műsorlap (1980/81, 1981/82, 1982/83)
1981/82 - 1980 / 76. szám
a sportvilágban ilH . * dig, hogy rendeltünk egy taxit, indultunk a Magyar—Csehszlovák labdarúgó döntőre. A taxi megérkezik, beszállunk, bepakoltunk, mondjuk angolul a gépkocsivezetőnek, irány a Központi Stadion. Hátul ülünk, beszélgetünk, — én magam is felvevőgéppel voltam, — hogy ki hogy áll föl, mit csinál körülbelül, stb. Magyarul beszélgetünk és kb. az út felénél tarthattunk, amikor a kis japán taxisofőr bemutatkozik. Tudni kell azt, hogy a világon két ország van ahol a vezetéknevet előlírják. Az egyik Magyarország, a másik Japán. Bemutatkozik: „Takasi Oucsi vagyok, jó napot kívánok a magyar uraknak". De mindezt magyarul.Az ember a fejét rázza ilyen váratlan helyzetben. Mintha álmodnánk, egymásra nézünk a kollégámmal. Ez mi? Igen, azt mondja „jó napot kívánok a magyar uraknak, én beszélek magyarul". Kérdezzük, hát hogyhogy beszél magyarul, hát hol tanult magyarul? Mire a következőket meséli el magyarul. — Az ő családjuk elég népes család, mindegyik tagja kiválasztott egy- egy európai országot, amelynek a történelmét, földrajzát, néprajzát és nyelvét megismeri. így döntötte el az ő családja, hogy ők magyarul fognak megtanulni. Elég szépen beszélt magyarul a kedves gépkocsivezetőnk, a meglepetéstől még fel sem ocsúdtunk, amikor a következőket kérdezi: Legyenek szívesek megmondani, mert náluk a családban erről vita van, — Magyarországon van-e Kiscséri- puszta, vagy nincs? Egymásra néztünk Fifilina József barátommal — széttárjuk a karunkat, nem tudjuk, hogy van-e! Akkor tessék ide- figyelmi mondja a taxisofőrünk, — elmondanám a vasútállomásokat, mert kell, hogy legyen Kiscséripuszta. ... és mondja: „Budapest—Déli-Pályaudvar, Kelenföld, Székesfehérvár, Szabadbaty- tyán, Kiscséripuszta, Lepsény, Ba- latonaliga, Balatonvilágos, Bala- tonszabadi-Sóstó, Siófok!" Hát gondolhatják, a meglepetéstől tényleg nem tudtunk szóhoz jutni, de addig „erőszakoskodott", amíg azt nem mondtuk, tényleg ott van Kiscséripuszta. Odaértünk a stadionhoz, fizetni akarunk, a mi sofőrünk mondja, hogy nem fogadja el a pénzt, de cserébe küldjünk neki egy menetrendet, mert abban biztos benne van Kiscséripuszta. Hazaérkezésünk után az elsők között, megnéztem a menetrendet és tényleg volt, és van Kiscséripuszta. Elküldtem a menetrendet, megköszönte, azóta is időnként küldünk egy-két lapot egymásnak. Ha valahányszor vonattal utazunk a Balaton felé, feleségemmel, és a vonat megáll ezen vagy azon az állomáson és a nejemtől kérdezem, — aki a vonaton olvas, — hol vagyunk? Fel sem néz a könyvből, és mondja: Kis- cséripusztán. Még mindig Tokió. Az előző élményünkhöz kapcsolódik. — Magyarország 2 : 1-es győzelmével olimpiai bajnokságot nyert és a mérkőzést követően együtt jöttünk be az olimpiai faluba azzal a busszal, amellyel a magyar labdarúgók is utaztak. Az olimpiai faluban a vezetőkkel megbeszéltem, hogy a filmünkhöz néhány városképre van szükség, de hát ugye a városképbe szeretnénk magyarokat is szerepeltetni. Megígérték, hogy megszervezik, ott lesznek, akik már nem fognak szerepelni, akik ráérnek és akik szívesen eljönnek. Másnap reggel odaértünk. Várunk, várunk, egyszercsak jönnek a labdarúgók. Vártunk még egy kis ideig, de más sportolók nem jöttek ... Mi elég súlyos felszereléssel mentünk egész tokiói tartózkodásunk alatt. 40—45 kg-al indultunk el minden reggel és késő éjszaka értünk vissza szállásunkra. Most is ennyi súly volt nálunk, de ezúttal nem kellett sokat cipelni. Az újdonsült olimpiai bajnok labdarúgók elvették felszerelésünk nagy részét és ők hozták a felvételekhez szükséges holmikat. Nem volt nekik megalázó, hogy olimpiai bajnokok és segítenek a magyar filmeseknek. Ennek a gárdának a kapitánya az FTC mai edzője — Novák Dezső volt. . . Mexikóvárosban történt. Sporttémán dolgoztunk, de elhatároztuk, hogy filmet készítünk David Alfaró Siqueirosról, Latin- Amerika akkor legnagyobb élő festőművészéről. A művész 1967. május 1-én megkapta a nemzetközi Lenin-békedíjat, amelyről tudni kell, hogy a Nobel-díj után a legnagyobb nemzetközi díj. Ez is adta nekünk az apropót, hogy ha már ott vagyunk, akkor erről a világhírű művészről filmet készítünk. Odaérkezésünk másnapján azon gondolkodtunk, hogyan fogunk mi kapcsolatot teremteni, hogyan keressük meg a művészt, hiszen akkor még a két ország között nem volt diplomáciai kapcsolat. Egy délutáni lapban, egy kis hírecskében olvastuk, hogy másnap a Szovjet Nagykövetségen kapja meg Siqueiros a Nemzetközi Lenin-díjat —, természetesen ünnepélyes keretek között. Már volt egy támpontunk. Kocsiba ültünk: irány a Szovjet Nagykövetség. Odaérünk, bemegyünk, a konzuli osztály vezetőjével beszélünk. Fifilina József barátom — aki közel egy évig volt a Szovjetunióban — jól beszél oroszul, elmondja jövetelünk célját. A konzuli osztály vezetője csak széttárja a karját, ő nem tud semmit, majd szól a nagykövetnek. A szovjet nagykövetet Nikolajevics Andropovics Szemjonovnak hívták. Elmondjuk ismét jövetelünk célját. Kérdezi, hogy: „Dokument jeszt?" Mondjuk: „Dokument nyet" — de úgy gondoljuk, hogy ez egy jelentős esemény, hát itt vannak a magyar filmesek és arra gondoltunk, hogy ezt megörökítjük, és még a szovjet filmhíradónak is elküldjük. A nagykövet azonban hajthatatlan volt, hiába hivatkoztunk barátságra, nemzetköziségre. Nagyon elkeseredve léptünk ki a követség kapuján. Szemben egy park, a kapuhoz közel egy pad, leültünk, szo- morkodtunk nagyon, hogy itt állunk tehetetlenül. Amíg így búslakodunk, befordul egy gépkocsi, kiszáll belőle Borisz Polevoj szovjet író, az „Egy igaz ember" méltán világhírű írója. Ő azzal a feladattal jött Mexikóvárosba, hogy átadja a Nemzetközi Lenin-Béke- díjat. Kiderült, hogy az én Fifilina barátom Moszkvából ismeri. Ölelkezés, puszi stb. . . Elmondjuk, hogy mi a helyzet. Polevoj mondja: „Probléma nyet". Bemegyünk együtt hárman Szemjonov elvtárshoz. Szemjonov ismét mondja: „Dokument nyet" Polevoj mondja Szemjonovnak: — Adj egy írógépet, papírt. Polevoj legépelte az engedélyt, lepecsételte és átadta. „Dokument jeszt"? Szemjonov megnézte és máris mondta: „Dokument jeszt!" Tehát lehet a felvételt csinálni! Négy lámpát vittünk magunkkal. Bedugjuk az elsőt, másodikat, harmadikat, negyediket. Puff, teljes a sötétség! Szemjonov megszólal: „Probléma nyet". A nagykövet felmászott egy létrára, azonnal „megpatkolta" a biztosítékot, és néhány perc múlva égett a villany. Másnap este ünnepélyes proto- koll-díjátadás. Körülbelül 200 vendég jelent meg, mi is felöltözve elegánsan. Ketten voltunk de négy a lámpa! Na most mi lesz? Az operatőrnél felvevőgép van. Egy lámpát tartok én, mi lesz a másik hárommal? Gondoltam egyet: a megfelelő szögeknél álló emberekhez odamentem, köszöntem és megkértem őket: egy kis ideig fogják meg a lámpát! Egy elegáns frakkba öltözött úr megfogja, rám néz és én mutatom világítson oda, az ünnepség színhelye felé. Körülbelül 10 méterrel arrébb odaadom a lámpát egy másik elegáns úrnak. A harmadik kis fényszórót egy brüsszeli-csip- kés-nagyestélyi ruhába öltözött segnorának. Ok tartották szépen a lámpákat és a felvétel elkészült! Majd a fényeket kikapcsoltuk, megköszöntük a segítséget és pakoltunk össze. Egyszer csak jön felénk Szemjonov nagykövet és falfehér arccal mondja: ebből diplomáciai botrány lesz! Hogyhogy? Mire ő: „Tudják az elvtársak, hogy kik tartották a lámpákat?" „Nem tudjuk, de jól világítottak!" Hát kiderült, hogy az egyik úr a mexikói művelődésügyi miniszter helyettese, a másik úr a francia nagykövet, a segnora pedig a panamai nagykövet felesége volt! Erre mit tehettem mást, odamentem a hölgyhöz, mégegyszer megköszöntem segítségét és szíves elnézését kértem. O mosolyogva mondta: — Ugyan rendező úr, kimondottan jól esett, hogy a mi protokoll világunkban végre valami mást is csinálhattam, mint amit eddig szoktam . . . így voltak nekünk kisegítő világosítóink Mexikóvárosban akreditált diplomaták! Csőke József
