Fradi műsorlap (1980/81, 1981/82, 1982/83)
1981/82 - 1980 / 73. szám
— Megszokta verni a lányát? — Mikor? — Például most. Majd ha befejezzük a beszélgetést. Mert gondolom ezután mindketten dobálni kezdenek? A mama bólintott. — Persze. Dobálni. De verésre ilyenkor nemigen kerül sor. — Na, de ha nem most, akkor a hétvégeken. Mert olyankor csak kiderül, hogy erősebb e még a mama? Erika a szőke kislány kuncogott s ránézett az édesanyjára. — Ha meg is ver anyu néhány fával, ki bánja? Egy a lényeg: hogy győzzön a csapat. Aki a fenti beszélgetésből egy meglehetősen avult, s pedagógiailag eléggé el nem ítélhető nevelési módszerre következtet, az súlyosat téved. Jelen esetben szülő és gyermek között a legnagyobb a megértés s egy esetleges anyai „verés” nemhogy káros, hanem kifejezetten példamutató. Bizonyítja, hogy kemény edzésmunkával s átlagon felüli sportszeretettel valaki negyven és felett is ott tud lenni a legjobbak között s képes kiemelkedő eredmények elérésére. S ha ezt látja, tapasztalja nap mint nap a leánya, nem véletlen, hogy a mama nyomdokait követi. Az édesanya, Szi- lassy Tiborné immár tizenhat esztendeje a Ferencváros NB I- es tekézőnője s tavaly óta már egy csapatban versenyez Erikával, a leányával. Idillikus környezetben, a BHG tekepályáján edzés közben látogattam meg a Szilassy családot. Körülöttünk „robbantak" a golyók, halomra dőltek a babák, amikor a pálya végén levő kis asztalt körülültük. A mester, Ma- róti Gyula készségesen hozzájárult, hogy egy kicsit feltartsam két versenyzőjét, meg a pályák is foglaltak voltak még, így aztán jutott egy kis idő a diskurzusra. — Hogy lesz egy hölgyből tekéző? — fordultam a mamához, mert ez a kérdés kifejezetten foglalkoztatott, Szilassyné mosolygott. — Gondolom ugyanúgy, mint ahogy esetleg röplabdázó, vagy kosaras. Megszereti a sportágat. — Csakhogy a tekézést sokkal nehezebb megszeretni, mivel ezzel a sportággal azért nem találkozik lépten-nyomon az ember. — Hát ez igaz. De én találkoztam vele. Tudniillik a férjem versenyző volt. Több mint húsz évig. Játszott az ESMTK-ban s a BHG- ban is. Természetesen sokszor elkísértem a versenyeire s az is természetes, hogy megpróbáltam párszor elgurítani a golyót. — És máris tetszett a dolog? — No, nem ment ilyen egyszerűen minden. Végülis nem a férjem klubjában lettem versenyző, hanem egy másik egyesületben. A Magyar Likőrben. Oda úgy csalt le B. Tóth László felesége, akivel kondíciótornára jártunk együtt. Mondta, hogy bekonferál s jöjjek. Én meg mentem. Ez a klub NB l-es volt. .. — S mit szólt eme elhatározásához a férje? — Megmosolyogta, majd hozzátette, hogy: „Na erre kiváncsi leszek" ... — És mit szól ma? — Örül az eredményeknek. — Milyen volt az első próbálkozás ott a Likőrben? — Rémes. Kicsit nehéz volt a szivem, amikor szóltak, hogy próbáljak meg dobni. Mindez történt 1963 őszén. Három hét múlva elindítottak egy újonc bajnokságban, mit mondjak, odafagyott a kezem a golyóhoz. 1964-ben már játszottam a csapatban s másodikak lettünk a bajnokságban. 1965-ben átvette a szakosztályt az FTC, azóta vagyok tagja a zöld—fehér klubnak. Már az első évben bajnokságot nyertünk. A következő esztendőben gyengébben ment, csak negyedikek lettünk, ezt követően viszont ötször zsinórban megszereztük a bajnoki címet. — Gondolom ez nem minden. Mosolygott. — Tíz bajnoki aranyérmem van s egy BEK ezüst és ugyanebből a bronz. Szép és nagyon gazdag sport- pályafutást mondhat magának Szilassy Tiborné. Csupán egy dolog van amit fájlal, hogy mindössze a kerettagságig jutott el a nemzeti válogatottban. Pedig voltak évek, amikor eredményei alapján méltán remélte, hogy felölt- heti magára a címeres mezt. 1951 óta egy helyen, a BHG-ban dolgozik, mint gyártáselőkészítő. Hetenként három alkalommal a gyárból egyenest a tekecsarnokba megy, két-három órát edz, hétvégeken versenyez. Hogy túl van már a negyvenen, ezt aligha mondaná meg róla bárki. Leánya, a szőkehajú E-ika 15 éves kora óta tekézik. Neki nem volt nehéz megszeretni ezt a sportágat. — Kis híján a tekepályán születtem — mesélte nevetve, amire a mama is rábólintott. — Az igazat megvallva más sportággal kezdtem, kézi labdáztam, meg kosaraztam. Közben sűrűn lejártam a tekepályára, kezdetben csak állítani, aztán párat dobtam is, tetszett a dolog, s egyszer csak azon vettem észre magam, hogy itt ragadtam. Pedig kosarazni is szerettem, mint mások mondták, nem is csináltam rosszul. A mama megerősítette. Nagyon ügyes irányító játékos volt. — Két hónap múlva aztán Gyula bácsi bedobott a mélyvízbe. Elindított egy győri versenyen, ahol két fős csapatok viaskodtak. Másodikak lettünk . . . Erika közgazdaságit végzett s a Külkernél dolgozik. Szabad idejének nagy részét kitölti a sport, az NB l-ért ugyanis meg kell dolgozni hétről hétre. — A mama legjobb eredménye? — 504 fa. Ezt 1975-ben a Fel- szabadulási versenyen dobtam a Ganz-Mávag-on. Azóta is ez a pályacsúcs — mondta Szilassyné. — És Erikáé? — A Danuvián dobtam 453 fát. Ez ott is pályacsúcs volt. — Tervek a jelen bajnokságban? — Sajnos csak a második hely megszerzése. Az első tavasszal elúszott ... — jegyezte meg az édesanya. — Gondolom a mama még nem gondol a visszavonulásra? — érdeklődtem Szilassynénál. Ismét csak elnevette magát. — Jaj dehogynem. Az utóbbi években mindig azt mondom, ez lesz az utolsó. Aztán azt, hogy 45-nél tényleg abbahagyom. Ez már megvan . . . most úgy vagyok ezzel, hogy ha bírom, s ha itt szükség van rám, tavaszig még maradok. Minden ponttért nagy a harc, minden pont megszerzése nagy boldogság. A sportot valahogy így kell szeretni, ennyit kell tenni érte. — Milyen versenyző Erika? — kérdeztem a búcsúzás előtt Szilassy né tói. — Többre viheti, mint én — mondta az édesanyja. Akkor tehát lesz aki továbbvigye a családi hagyományokat. V. S. 16
