Fradi műsorlap (1980/81, 1981/82, 1982/83)
1981/82 - 1980 / 71. szám
Örömök és csalódások Részlet Sebes Gusztáv új könyvéből Sebes Gusztáv fényképe válogatottsága idejéből. „Hogy az én szerepem a sikerekben és a néhány kudarcban mennyi volt, mit tettem és mit kellett volna tennem, vagy éppen mit tehettem, azt igyekszem őszintén megírni. A kérdések eldöntését azokra az olvasókra bízom, akik a labdarúgást úgy szeretik, mint én." Könyvének bevezetőjében írja e szavakat Sebes Gusztáv,, a labdarúgás világszerte elismert szakembere. Ő, aki az I ötvenes években egy nagy csapatot kovácsolt össze, és aki- i nek neve az Aranycsapat sikereivel fort össze. Az az ember ragadott tollat, aki minden idők talán legkiválóbb magyar válogatottjának volt a szövetségi kapitánya. Könyvének címe: Örömök és csalódások. Szó esik a világra szóló diadalokról és az 1954-es világbajnoki kudarcról, amikor- is csak nem megkövezték Sebes Gusztávot. Sporttörténetünk egy darabja elevenedik meg, olyan időszak, amely a fiatalok előtt legendás ködben él, az idősebb nemzedékben pedig sok-sok emléket, szép momentumot ébreszt. Tulajdonképpen önéletrajzi írás, amelynek központjában mégsem egy személy áll, hanem nagy szerelmünk a labdarúgás. Most egy olyan fejezetet emelünk ki a könyvből, amelynek szoros kapcsolata van a Ferencvárossal, a bérkaszárnyák és grundok világával. A RONGY LAB DA ÉS A FOGADALOM 1911. szeptember havának egyik kora reggelén, életemben először indultam el az iskolába. Lassan bandukoltam egyszerű ruhácskámban, a külső Ferencváros bérkaszárnyáinak egyikéből. Az iskola szemben volt a Vásár térrel. „De jó volna inkább ott játszani!" Édesanyám, mielőtt elindultam, megcsókolt és telkemre kötötte: „Menj, tanul- i nőd kell, másképpen nem bol- j dogulsz az életben" — pedig a zsebemben ott gömbölyödött a rongylabda. Nagy volt a kísértés, egyik oldalon édesanyám intelme, a másik oldalon a ledkedvesebb barát, a minden időt kitöltő rongy- i labda. Édesanyám kívánsága erősebb volt. Szorgalmasan jártam iskolába, de a szünetben csak elővettem rongylabdámat, és az iskola udvarán vagy a folyóson játszottam vele. Később, a tanítás végét jelző csengőre, a gyerekhad egyszerre akarta elhagyni az iskola épületét. A kijárati kapunál összetorlódott a sok, szabadba vágyó fiú, de végre mindenki kijutott, én is. Har- ! sogott a gyerekek szájából, hogy menjünk a Vásár térre kétkapuzni. „Dodó, gyere te is!" Hogy hol és mikor kaptam ezt a becenevet, nem tudom. Nem nagyon kérettem magam, futottam a többiekkel. Táskák, kabátok helyettesítették a kapufákat, előkerültek a rongylabdák, és megindult a játék. Egyik vasárnap nagymegtiszteltetés ért. Édesapám elvitt kedvenc csapatának, az FTC-nek bajnoki mérkőzésére. Mind ez ideig csak apám beszélgetéseiből ismertem a játékosok nevét. Fritz, Payer, Rumbold, Weinber, Bródy, Blum, Weisz, Tóth, „Potya", Pataki, Schlosser, Borbás. Kitűnő csapat volt ez a tizes évek elején. Úgy érzem, külön kell szólnom a gyermek- j kori angolkórról árulkodó gör- ; belábú Schlosser Imréről, aki görbe lábával kiismerhetetlenül cselezve megbűvölte az ellenfelet, és tapsra ragadtatta a nézőket. Két évtizeden keresztül őt tekintette a labdarúgás minden híve a legjobb magyar játékosnak. Őérte rajongtak a fiatalok. Ő volt a mintakép. A szurkolók csak Slózinak becézték. Ez a vasárnap délután végleg a futballpályák rabjául ejtett. Vártam, lestem a vasár- j napokat. A mérkőzésekre együtt jártam édesapámmal, j 1913. május 18-án újabb hatalmas élményben volt részem. A magyar válogatott játszott az Üllői úti (FTC) pályán a svédek ellen. Egyes mozzanatokra még ma is emlékszem. A svéd védők szabálytalanul szereltek, húsz méterre a kapujuktól. A svéd játékosok sorfalat álltak a labda előtt. A magyaroknak szokatlan volt ez a védekezés. Payer, a hatalmas erejű rúgásairól ismert hátvéd, megütközött ezen a módszeren, és odament a sorfalhoz, megpróbálva eltolni őket. A játékvezető figyelmeztette Payert, hogy a felállás nem szabályellenes. Payer összeszedte minden erejét, s az emberfalba rúgta a labdát. A sorfalat alkotó egyik játékos sárga dresszén kerek vérfolt éktelenkedett. Több sorfalat nem láttam azon a mérkőzésen. De láttam egy gyönyörű gólt. 0:0-ra állt a mérkőzés, amikor Schlosser a félpályáról küldte a labdát előre Bor- básnak, aki szokása szerint szélvészgyorsán száguldott el a bal oldalon, nagyszerűen adta középre a labdát, s az éppen jókor érkező Pataki kapásból lőtt a svédek hálójába. Ezután Slózi tisztelte meg a svédek kapuját, beállítva a végeredményt, 2:0. Szép, há- romhúzásos, gyors akció volt. Ma is tapsra ragadtatná a közönséget. Ettől a mérkőzéstől kezdve élt bennem a vágy, hogy egyszer én is viselhessem a válogatott mezt. Nem volt akkor ennek az érzésnek semmi reális alapja, csak a kisfiú ösztönös rajongásával magyarázhatom magamnak - és másoknak —, hogy egy este megálltam a néptelen Nádasdy utcában, esküre emeltem a kezem, és megfogadtam, leszek én még magyar válogatott. Bármilyen romantikus vagy inkább egyszerűen gyerekes is volt ez a fogadkozás, néha mégis azt gondolom, ez döntötte el egész sorsomat. Nem akarom azt állítani, hogy komoly, szakszerű sportmunkát kezdtem végezni — mindössze hétéves voltam, a „futballtudo- mány" pedig még meg sem született —, de ami akkor egy futballrajongó gyerektől tellett, azt megtettem. Még azzal is megpróbálkoztam, hogy járás közben olyan görbén tartsam a lábam, mint Slózi. Feltételeztem, hogyha sikerülne olyan karikalábakra szert tennem, amilyennel ő szédítette meg az ellenfeleit, nekem is úgy menne a játék. Igazán nem rajtam múlt, hogy a lábam egyenes maradt. A nagy válogatottba azonban mégis bejutottam — egyszer. a
