Fradi műsorlap (1980/81, 1981/82, 1982/83)
1980/81 - 1980 / 67. szám
Amikor világklasszisok Emlékidézés: Albert Flórián átveszi az „Aranylabdát!"! MÁTRAI SÁNDOR A tavaszi idény előtt labdarúgóink sikeres dél-amerikai portyán szerepeltek. A jó eredmények idehaza nagy örömet okoztak. Sokaknak okozott örömet az a kezdeményezés is, hogy az FTC sporttörténeti stúdió keretében olyan interjúk részesei lehettek, ahol egykori világklasszisok nyilatkoztak. Az első aranylabdás magyar labdarúgóval Albert Flóriánnal és a ferencvárosiak közül rekorder válogatottsággal büszkélkedhető Mátrai Sándorral Gyenes J. András folytatott beszélgetést. A következőkben ebből a két riportból villantunk fel rövid részleteket, természetesen jó előre tudva a következményt, hogy az élő szót a személyiség varázsát és hatását semmi sem pótolhatja. ALBERT FLÓRIÁN A hetvenötszörös válogatott középcsatár, mint beszélgetőpartner, pontosan olyan, mint egykor a pályán. Válaszai, mint a legjobban időzített kényszerítő passzok, úgy jönnek vissza hozzám, humorral, jóízű ugratással fűszerezve. — A közönséggel való kapcsolata? — Amióta abbahagytam, kifejezetten jónak mondhatom. Komolyra fordítva, a labdarúgó helyzetét, azt, hogy menynyiben válik rokonszenvessé, döntő mértékben befolyásolja az eredmény. Amikor sikereink voltak, szaladt a szekér, mindenünnen csak a szeretet áradt felénk. Ha azonban becsúszott egy-két vereség, akadtak, akik kikezdték az embert. — A legszebb emlék? — Minden Fradi-bajnokság, amelynek részese voltam, no, és természetesen az 1965-ös VVK-győzelem, az a diadal, amelyről oly keveset beszélnek, pedig a magyar labdarúgás egyetlen nemzetközi komoly kupasikere. — A legfájóbb? — Amikor 1967-ben nekem ítélték az aranylabdát, és ezzel Európa elsőszámú játékosa lettem, úgy éreztem, mintha szánt szándékkal ügyeltek volna arra, hogy ez ne kapjon megfelelő tálalást a lapokban. Az is rendkívüli módon bántott, hogy a díj átadását is egy szűk körű rendezvényre redukálták. Annál is inkább érdekes ez, mert manapság egy egyszerű közönségszavazásnak nagyobb palávert csapnak, mint ennek a valóban rangos és egyedülálló elismerésnek. — Sokat rebesgettek olyan híreket is, hogy különböző játékostársaival rossz viszonyban volt, sőt, egyesek azt állítják, hogy nem is beszélt velük. — Ismerős lemez. Nem akarom magam szentté avatni az idő múlásával. Minden embernek van hibája, ettől egyikünk sem mentes. A szurkolók olykor apró-cseprő mérkőzésszituációkból, vitákból is messzemenő következtetéseket vonnak le. Pedig ez tévútra vezet. A különböző konfliktusok a kilencven perc során a találkozó lefújásával egyszeriben megszűnnek. Aki a sértettségét ezután is továbbviszi, magában hordozza, az ostoba ember. Ennek egyáltalán nem mond ellent az sem, hogy nem kötelező egy együttesen belül, hogy mindenki jóbarát legyen. Különböző mentalitású emberek másokkal és másokkal keresik a kontaktust. Egy a lényeg: hogy amikor elkezdődik a mérkőzés, ne legyen széthúzás, egymásért, s ferencvárosi színekért hajtson. Ez volt az én hitvallásom egész pályafutásom során. A nyolcvanszoros válogatott középhátvéd, aki az egyesület listavezetője ezzel, a címeres mezben való szereplések számát tekintve, higgadt, megfontolt interjúalany, ugyanazok a tulajdonságok jellemzik, mint a pályán. A legnehezebb szituációban is ura a helyzetnek. — Visszagondolva a zöld gyepen eltöltött évekre, mi az, ami ma is keserűséggel tölti el? — Három világbajnokságon vettem részt: 1958-ban Svédországban, 1962- ben Chilében és 1966-ban Angliában. Az utóbbi két alkalommal olyan válogatott jött össze, amely méltó utódja volt az ünnepelt aranycsapatnak. A védelemben az idősebbek mellé beért Mészöly Kálmán a középpályán bontogatta szárnyait, Rákosi Gyula, a csatársorban pedig Albertet már mindenki nemzetkö40
