Fradi műsorlap (1980/81, 1981/82, 1982/83)
1980/81 - 1980 / 66. szám
Dalnoki Jenő „elévült”sztorija Hogyan maradtam Fradista?! Tájon melyik labdarúgót nem érte még kísértés, aki válogatott szinten játszik, azzal, hogy más kluboktól ajánlatokat kapjon. A játékoscsábításnak is meg vannak a maga trükkjei, s ennek arzenálja kimeríthetetlen. Dalnoki Jenővel ezzel kapcsolatban egy régi, ma már „elévült" sztorit elevenítünk fel. Ahhoz, hogy világos legyen mi is történt, induljunk el a kályhától. Lapozzunk vissza egészen addig, amíg a fiatal, kőkemény hátvéd még csak első botla- dozásait tette az első csapatban. — Szó ami szó, nem voltam valami világrengető tehetség. 1949-ben mindössze 17 évesen Lyka „Totó bácsi", a Ferencváros akkori edzője szisztematikusan próbált csapatot építeni, fiatalítani. Az ifjúsági gárdából többünket bedobott edzőmérkőzéseken, így például Dékány Ferit, Anda Lacit és engem is. Általában az én játékomra akkor került sor, amikor már tetemesen vezettünk, minimum 4—5 góllal. Többször előfordult, hogy például Rudas Feri helyén annyira brillíroztam, hogy percek alatt három góllal felhoztam ellenfelünket. Egy alkalommal például az a furcsa eset történt, hogy „Totó bácsi" kénytelen kelletlen a tus alól hívta visz- sza Rudas Ferit, mert félt, hogy túlzottan blamálom őt, ezért lehívott. Egy szó mint száz, nem jósoltak valami nagy jövőt nekem, legfeljebb édesapám hitt abban, hogy valaha is élvonalbeli labdarúgó leszek. — Mi hozott fordulatot, akkora változást, hogy gyökeret eresztett a csapatban? — Az idősebb játékosok, mindenek előtt Kispéter Mihály, Kéri Karcsi, Lakat Károly és Mészáros József türelme, segíteni akarása, baráti szeretete. Olyan nehéz időszakban kellett közösen helyt- állnunk, amikor szétszedték a Ferencváros, egyik napról a másikra Henni Géza, Budai Laci, Kocsis, Deák, majd Czibor nélkül, jóformán gyerekekkel kiegészülve kellett kiállnunk. Ezek között ott voltam én is, a magam tapasztalatlanságával, egy 18 éves ember éretlenségével, de hitével és lelkesedésével. Ezt vették észre Kispéter Miskáék és ezt próbálták tovább tüzelni. Később a szemembe is megmondták, amit akkoriban csak a hátam mögött mertek elejteni, hogy aki ennyire akar, annál nincs lehetetlen. — Ha visszatekintünk a sport történelembe, milyen fura, ma már fényévnyi távolságra van az az időszak, amikor Dalnoki Jenő még játszott, holott emlékeinkben annyira tisztán, frissen élnek játékos pályafutásának epizódjai — érdekes észrevételt tehetünk. A tehetségtelennek tartott ifjú hátvéd 1952-ben már tagja a magyar válogatottnak. — Azt hiszem, már e lap hasábjain is elmondtam, hogy mennyit gyakoroltatott velem rúgótechnikai és labdakezelési elemeket Kispéter Mihály. Ennek az lett a következménye, hogy ugrásszerűen javult a játékom. Magabiztosabb lettem, jobban tudtam kihasználni testemet, fizikai erőmet. Először Szófiában játszottam a magyar B válogatottban, igaz nem túl jól, de közmegelégedésre. Sebes Guszti bácsi láthatott bennem valami fantáziát, mert ettől kezdve tagja lettem az aranycsapat szűkebb keretének. A debütálásra 1952. június 15- én, Varsóban nyílt lehetőség, amikor Puskás és Kocsis két-két, valamint Hidegkúti mesteri góljával 5 : 1-re győztünk Lengyelország ellen. Ez a találkozó már közvetlenül a Helsinkit megelőzően került lejátszásra, így lényegében nem volt földrengető meglepetés, amikor engem is neveztek az olimpiára. — Összesen egyszer játszott az aranyérmes gárdában, méghozzá igen sorsdöntő mérkőzésen. Azon, amelyen eldőlt a magyar csapat további sorsa. — Selejtező mérkőzést kellett vívnunk, ahhoz, hogy egyáltalán részt vehessünk az olimpiai tornán, méghozzá a nagyon erős román válogatottal. Tur- kuban, ebben a kedves, hangulatos északi városban szikrázóan kemény meccset na
