Fradi műsorlap (1980/81, 1981/82, 1982/83)

1980/81 - 1980 / 62. szám

„Lóról-lóra” - így történt

VI.

NAGY ELŐADÁS - A MONTREÁLI „FÓRUMON"

A montreáli olimpia előtti esztendőben két nagy „elővizsgán" kellett helytállnia Magyar Zoltánnak, s úgymond „jópontokat" gyűjtenie — a nyári játékokra. Az esztendő első felének csúcspontja a májusi berni Európa bajnokság volt, ahol az öreg kontinens akkori három rangelsője, a szovjet Andrianov és Gyityatyin, valamint a nyugatnémet Gienger is felsorakozott. Ennek az emlékezetes erőpróbának, az ott elért eredményeknek felelevenítésével folytatódik a Ferencváros büszkeségéről, az „örökös tornászbajnok" Magyar Zoltánról szóló cikksorozat.

— Sok élménybeszámolón mondtam már el, s újságíróknak is úgy nyilatkoztam, hogy tornász-pályafutásom talán legszebb emlékét Bernből őrzöm, noha az ott megszerzett EB- arany „súlya" kétségtelenül kisebb az olimpiai vagy a világbajnoki medáloknál, — mondja Zoltán, s aztán így indokol: — az EB összetett versenyében igen szoros küzdelemben a negyedik helyen végeztem, a későbbi olimpiai bajnok és világbajnoki győztes, Alekszandr Gyityatyin mindössze négy tizedet „vert" rám. Nagy szó volt a kontinens bajnoki negyedik helyezés, figyelembe véve azt is, hogy azon a versenyen minden jelentős európai egyinéség szőnyegre lépett. Sem előtte, sem utána nem fordult elő, hogy ilyen jó helyezést értem volna el az összetettben, amelyhez hozzászámíthattam még a „duplázást" a lólengésben, tehát a második EB-arany megszerzését, s még két igen értékes helyezést, az ugrásban és a korláton kiérdemelt negyedik helyeket.

Az esztendő végén, egészen pontosan október 27. és 29. között London volt a tornászvilág „középpontja", az angol főváros mindenki által ismert Wembley sportközpontjában rendezték meg az I. Világ Kupát, amelyet már akkor is a sportág „szuper-gálájaként" emlegették, s annak számít ma is ez a kizárólag a tornász-elitnek szereplési alkalmat biztosító egyéni viadal. Az összetett versenyben Zoltánt az európaiak közül ismét csak Andrianov, Gyityatyin és Gienger előzte meg, míg a japán színek képviselői közül a híres Kadszijama, Cukahara és Honma.

— Számomra amolyan „visszavágónak" számított a Világ Kupa a japánok ellen, hiszen egy évvel korábban, a várnai világbajnokságon a távol-keletiek közül Kenmocu és Kaszamacu is nagyon közel került hozzám a lólengés döntőjében. Nagy verseny volt a londoni, miként Bernben, ott is Andrianov volt az „üldözőm", ám a Wembleyben biztosabb lehettem a dolgomban: az EB-n csak egy tizeddel vertem a szovjet tornászt, a kupaküzdelemben viszont tetemesnek mondható néggyel.

És beköszöntött az 1976-os esztendő, a montreali játékok esztendeje. A lólengés kétszeres Európa bajnoka, világbajnoki és Világ Kupa címvédője mindenképpen első számú esélyesként készülhetett a „versenyek versenyére", önbizalmát nem az növelhette elsősorban, hogy világszerte favoritként emlegették, hanem sokkal inkább az, hogy a „vándor" után bekövetkezett az újabb kiemelkedő elem premierje, az ismét „forradalminak" számitó orsó bemutatója.

— Mint minden európai tornász, és is abba a hibába estem, hogy csak a kontinensbéliekhez hasonlítgattam magamat, no és rajtuk kívül a japánokhoz, megfeledkezve más tengerentúli országok reprezentánsairól — folytatja a történet főhőse. — így aztán egy kicsit meglepődtem, amikor az olimpiai próbaversenyként emlegetett kanadai nemzetközi viadalon felfigyeltem az olimpiai rendező ország nagy reménységére, Philip Delesalle-ra. akit magyar edző készített fel, s ezért nem is tekinthettük véletlennek, hogy ragyogóan „lovazott". Egy kis hiba miatt csúnyán lepontoztak a bírók, miközben „Fülöp barátom" (így emlegette a magyar mestere) érdemein felül kapta a tizedeket: így dőlt el a kettőnk közötti küzdelem Delesalle javára. Még ő is mosolygott az eltorzított sorrenden, tőlem viszont idehaza néhányan számonkér- ték ezt a tekintélycsökkentő „vereséget". . .

„Ha nem hibázol, csak te győzhetsz!" — a Magyar Zoltán pályafutásához fűződő igen sajátos jelszó gyakran hangzott el Montreal előtt is. Az olimpiai felkészülés rendkívül kemény volt, Bordán Dezső a magas célkitűzések érdekében alaposan „meghajtotta" a társaságot, amely az utolsó pillanatban egészült ki a korábban „menesztett" Farkas Árpáddal. A tengerentúli városba végül is Magyar és Molnár — a „tartóoszlopok" — mellett Donáth Ferenc, Läufer Béla, Farkas Árpád és Bánrévi Imre utazott, igen jól felkészült hatosfogat, amely elsősorban az előírt gyakorlatokra építette terveit: figyelembe véve a nemzetközi erőviszonyokat. Az első nap a kötelező program bemutatásával telt el, s ezután a Bordán-fiúk a tervek első szakaszát megvalósítva már a negyedik helyen álltak, biztosan vezetve a pozíciójukra veszélyes nyugatnémetek, románok és amerikaiak előtt. Zoltán 9.75-tel rajtolt a lólengésben, amelyhez a szabadon választottak bemutatásakor 9.85-öt tett hozzá. így összesen 19.60 pontot számolhatott, amely önmagában igazán szé: pen hangzott, de már jóval kevésbé annak figyelembevételével, hogy a japán Kenmocu a verseny azonos szakaszában 19.55-nél, az NDK-s Nikolay pedig 19.45-nél tartott.

— Az volt az érzésem, hogy a bírók — megtehették, hiszen egynéhányuknak kenyere a mesterkedés — az utolsó pillanatig függőben akarják tartani a lólengés döntő aranyának sorsát, ezért nem engedtek engem „szökni", s hozták a nyakamra Kenmocut, meg Nikolayt. A döntőbe régi vetélytársként Andrianov és Gyityatyin, az aranyérmes japán együttesből Kenmocu és a búcsúra készülő Kató, valamint

Nikolay került, s hogy mi várt ott rám, annak jellemzésére elég egy adat: míg a legrosszabbul álló Gyityatyintól is csupán 15 század választott el . . .

A lólengés montreáli fináléja minden idők legszínvonalasabb döntője volt, legalábbis ezen a meglehetősen .»makacs" és „alattomos" szeren. Kató és Gyityatyin 9.70 pontig jutott, Kenmocu, Andrianov és Nikolay 9.80- ig. Magyarnak semmiképpen sem volt szabad leépítenie a gyakorlatát, szükség volt az „ásznak" nevezhető mozdulatra, az orsóra is, hiszen ekkor már életben volt a Nemzetközi Torna Szövetség szigorú szabálya, az „ORV"- „törvény". Ez többek között azt jelentette, hogy a döntőben csak azok pályázhatnak tíz pont körüli értékelésre, akik eredetinek számító elemet is előadnak, ráadásul gyakorlatukat a virtuóz előadásmód jellemzi, nem kis kockáztatással fűszerezve! Zoltánt 9.90 pontra értékelték, így összesítve 19.700 ponttal zárhatott, ami a lólengés döntők történetében egyfajta olimpiai csúcsnak számított.

Talán nem érdektelen annak megemlítése, hogy a talajon Andrianov 19.45 ponttal lett bajnok, ugyanő a gyűrűn 19.65, az ugrásban pedig 19.45 ponttal vehette át az aranyat, míg a korláton Kató 19.675-tel állhatott a dobogó legfelső fokára, miként honfitársa, a nyújtón győztes Cukahara is.

— A döntő előtti éjszakán képtelen voltam lehunyni a szememet, ráadásul étvágyam sem volt, csak kóvályogtam az olimpiai faluban. Bordán és Vigh egyre csak bíztatott, mondogatták nagysűrűn, hogy „még néhány óra, s túlvagy az egészen”, de én mégis úgy éreztem magam, mint egy bomba, amelynek a végén már ég a gyújtózsinór. A szólításnál remegni kezdett a térdem, az volt az érzésem, hogy egy könyvet sem tudnék felemelni, egyszóval egyszeriben csak elillant az erőm. Aztán valahogy mégiscsak „odavánszorogtam" a lóhoz, összekaptam magam, s nekiindultam.

14