Fradi műsorlap (1980/81, 1981/82, 1982/83)
1980/81 - 1980 / 61. szám
Pozsonyiék A betonos kézilabdapályán hat kis futballista kétkapu- zott. Kapus nem volt, így aztán sűrűn potyogtak a gólok itt is, ott is. A gyerekek vidáman hancúroztak, össze- -vissza cselezték egymást s senki sem vette zokon, ha a másik néhány cseles mozdulat következtében csúfot űzött belőle. Egy mokány kis szőke szinte táncot lejtett a labda körül, ide húzta, oda vonta, átlépett fölötte, aztán elvitte a két belépő láb között s bepöckölte a hálóba. A rozoga falelátón ketten ültünk csak Pozsonyi Lajossal, a Ferencváros fotósával. A fényképezőgép azonban ezúttal nem került elő, ott pihent a nagy ládában a lábunk mellett. — Na ő az, az a kis szőke, aki most rúgta a kapuba a lasztit, az az én fiam — mutatott a betonos játéktér felé. — Harmincöt esztendővel ezelőtt én is itt és így kezdtem — emlékezett a papa. — Száger Misi bácsi kölyök- csapatában húztam fel magamra első ízben a zöld mezt s abban a színehagyott, formáját veszített, kopott szerelésben a világ egyik legboldogabb labdarúgójának éreztem magam. Boldog voltam, hogy itt lehetek, s főleg azért, mert felfedeztek. Tőzsgyökeres ferencvárosi lévén napi „áldozója" voltam ennek a játéknak a Ferenc téren. Egy késő estébe nyúló marathoni játék alatt szólított meg a meccset már régóta figyelő férfi, hogy: „Kisfiam, nincs kedved egyesületben focizni?" Én mondtam, hogy attól függ melyikben, mire ő: . . . „A Fradiban!" Természetesen mentem, méghozzá többed magammal, ugyanis a meghívó, a Ferencváros legendás játékosszerzője, Izsák „Zsazsa" bácsi még rajtam kívül néhány fiút lecsalt az Üllői útra. Leigazoltak s ettől kezdve sok felemelő pillanatot éltem át, elsősorban akkor, amikor lövésem nyomán kelUTÓDLÁS: „Az a tény, hogy valaki tisztségben utódként követ valakit." Az értelmező kéziszótár szakszerű megállapítását a sport területére vetítve elmondhatjuk, hogy egyesületünkben is vannak olyan fiatalok, akik édesapjuk vagy édesanyjuk példáját követve — napjainkban az FTC-ban sportolnak. Az „utódlás" tehát megtörtént, az egykori fradista gyermeke a zöld—fehér színekért küzd . . . Uj sorozatunkban Várkonyi Sándor ilyen utódlásokat elevenít fel. lett bekúszniuk a kapusoknak a háló aljába, hogy kikotorják onnan a megpihent labdát. Centert játszottam, így sokszor álltam szemben a kapusokkal s kettőnk párbajából én kerültem ki győztesen. Később mindez folytatódott az ifiben is. Jó kis gárdánk volt, csupa remek játékos, Anda, Dékány, Csok- nyai. Dalnoki, Guba, Hári s még sorolhatnám a neveket. Az első nagy meccset itt a Vasas ellen vívtuk, akkor még Kocsis Sanyi is nálunk futballozott. Nyertünk 2 : 1-re, a nagypályán sok-sok néző előtt s mondhatom, felejthetetlen élményt adott, amikor megindultunk a kapu felé s felzúgott a B közép. Sajnos a centerkedésnek hamar vége lett, Pamuki a kapusunk kiöregedett, megfelelő helyettes nem lévén Deák Patyi bácsi az edzőnk úgy döntött, hogy kipróbál engem a kapuban. Noha nem voltam kifejezetten nyurga legény, de annál ruganyosabb, így még a tőlem viszonylag messze sivító lövésre is odaértem. A lelkem fájt a kilences mezért, a cselekért, a gólörömért, de lassan megszoktam a „portásfülkét" is. Tavasztól télig védtem a futballcsapatban, télen pedig lejártam a jégre korcsolyázni. Közben a jégkorong szakosztálynál megalakították az ifi csapatot s Hárai Béla jött az újabb ajánlattal. Azzal, hogy menjünk le egy páran s játsszunk a hokicsapatban. Lementem s oda is leigazoltak. Pozsonyi Lajos ettől kezdve két „urat" is szolgált. Védett itt is, ott is. Bár mindkét kapuban megállta a helyét, a jégen gyorsabban ment előre. Mint ifi, már a felnőtt csapat tartalékkapusa lett, a másik pályán ezzel szemben nem sok jóval kecsegtette a jövő. Az ötvenes években sok jó kapusa volt az FTC-nek, a kiöregedő Csikós mögött már ott várt beugrása készen a szupertehetség, Henni Géza, így Pozsonyi Lajosnak hosz- szú távon legfeljebb a tartalékok padja jutott. Annál viszont sokkal jobban szerette ezt a játékot, hogy csak nézze s ne lehessen részese a hétvégi küzdelmeknek. Védeni akart s ezért bármennyire is fájó volt számára, de félig elment a Ferencvárosból. Félig, Pontosabban mint futballista. Lakat Károly csapatához, az NB ll-es gödöllői Dózsába igazolt, ahol egy kifejezetten jó csapatban kedvére kivédhette magát hétről hétre. Közben télen természetesen jött a hoki, ahol 1951ben már nem csupán a felnőtt, hanem a válogatott kapuját is ő őrizte. A kétlaki élet nem volt valami könnyű, délelőtt még a műjégen fényesítette a jeget, délután pedig rohant Gödöllőre, mert ott volt védeni valója. Az igénybevétel pedig szinte hétről hétre nőtt s újabb választás elé került. Vagy a foci, vagy a hoki. Mint akkor már többszörös jégkorong válogatott, ez utóbbi sportágat választotta. — Azt hiszem elmondhatom, hogy sokat kaptam a sporttól. Nélküli nem lett volna teljes az életem. 1969- ben hagytam abba az aktív versenyzést. Hogy közben hányszor voltam válogatott, bevallom nem is számoltam. Egy évig még edzősködtem a jégen, de 1970-től már csak néztem a klub sportversenyeit. Azaz nem csupán -néztem, hanem fényképeztem is. Mint a klub fotósa. Főállásban ugyan 1957 óta a KOGÉPTERV-nél dolgozom, de szinte minden szabadidőmet a zöld—fehérek versenyein, mérkőzésein töltöm. A zömén hivatalosan vagyok ott, egy csapat mérkőzésein pedig családi ok miatt. Mosolygott s szeretetteljesen nézte a kis szőke futballistát a betonos kézilabda- pályán. 7
