Fradi műsorlap (1980/81, 1981/82, 1982/83)
1980/81 - 1980 / 61. szám
1 5 Egy kisfiú, zöld-fehérben Az egyesület életében mindig „meghatározó" szerepet töltött be a labdarúgás. Ez érthető, hiszen a foci vonzza a legnagyobb közönséget, s ha megtelnek a tribünök, az egyesület pénztárosa sem panaszkodhat . . . Milyennek látja a labdarúgó szakosztály mostani helyzetét? — Elégedetten tapasztaljuk, hogy ősszel fellendülés következett be, — bár amint hallottam, az utánpótlásban vannak zökkenők, — jó eredményekre számíthatunk. Én nem titkolom: bajnokságot várok élvonalbeli csapatunktól. Azt viszont nem szeretnénk, hogy a jövőben az egyesületünkhöz hű és lelkes szurkolóknak olyan csalódásban legyen részük, mint például nemrég a Győr elleni találkozón, amikor ugyan a két pontot megszereztük, de a jó játék elmaradt. Milyennek ítéli meg az FTC anyagi ellátottságát? — Nem tartozunk az úgynevezett „gazdag" egyesületek közé, s a takarékosság ránk is vonatkozik. De ha szűkösen, azért mi is adunk, viszont kizárólag az elvégzett munka és az eredmények alapján. Differenciáltan, ahogy az az élet minden területén igazságos. Befejezésül arra kértük dr. Kovács Imre miniszterhelyettest, aki még csak 46 éves, de hajában már az ősz szálak dominálnak, hogy milyen „jelmondattal" tekint a következő évek elé? — Sok éves minisztériumi tapasztalatomat szeretném a Ferencvárosban is érvényesíteni: „Jó szellemben, jó hangulatban, jobb és eredményesebb a munka." Kozák Mihály Kétéves koromban — sajnos, életemben utoljára — egy bajnokcsapat mezét viseltem. Mindmáig megvan a fénykép: készítette a Mosoly Albuma. A nevezetes születésnap éppen az 1933/34-es bajnokság befejezése idejére esett, amikor is a Ferencváros — ha nem is pontveszteség nélkül, mint születésem hónapjában — ismét diadalt ünnepelhetett. Apám barátai, futballisták zöld—fehér mezzel és hozzávaló, zöld csíkkal díszített fehér nadrággal kedveskedtek a csapat odaadó szurkolója fiának születésnapjára. Mindmáig büszke vagyok rá, hogy nekem kisfiú koromban Lázár, Toldi, Táncos, Lyka, Kemény, Polgár csak Gyuszi bácsi, Géza bácsi és ilyen-olyan bácsi volt, a Drumi bácsiig bezárólag. A érgi pálya 43-as páholyát soha nem felejtem el. Abból néztem, először még anyám ölében ülve, aztán földet nem érő lábamat hintáztatva, a hazai Fradi-mecs- cseket. Ha kikapott a csapat, rendszerint sírtam. Egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy a zöld—fehérekkel is előfordulhat ilyesmi. Apám, sőt anyám is imádta ezt a légkört. A családi legenda szerint anyám éppen egy Ferencváros—Hungária mérkőzés napján érezte világrajövetelem közeledtét. Éppen azon tanakodtak, hogy ő is kimenjen-e a meccsre, vagy azért már mégsem. Apám taxit hívott, először azért a kórházba dirigálta, de csak a bejáratig, a születészetre már nem volt ideje felkísérni anyámat, így is tíz percet mulasztott abból a mérkőzésből, amelyen kedvenc csapata biztosította száz- százalékos bajnokságát. Ez még nem lett volna olyan nagy vétség, de a mérkőzés után sem sietett a szülőszobához, hanem barátaival éjfélig ünnepelte a győzelmet. Szegény anyámat a nehéz órákban a férje magára hagyta, sőt — ez fájt a legjobban — a fontos mérkőzés eredményét sem tudatta vele. Másnap hajnalban, a győzelem hírétől megnyugodva aztán a világra hozott. Az ügy nem túlságosan sűrű civó- dásaik során többször előkerült. Évek múltán is, amikor már fel tudtam fogni a házasfelek elkeseredésének azt a fokát, amelyen már azzal fenyegették egymást: vasárnap nem együtt, hanem külön mennek a meccsre. Mindkettő azt is közölte, hogy egyedül megy — a büdös kölyköt, vigye a másik, aki elnevelte. Ilyenkor vasárnap ebéd utánig reszkethettem, de addigra szerencsére mindig elmúlt a vihar. Viszont jól be- lémvésődött a sokat emlegeti Ferencváros—Hungária mérkőzés, ami, most utánanéztem, a szurkolói emlékezet csalóka játékának bizonyult. Bár a pontveszteség nélküli Fradi bajnokság mámor évében, de azon a bizonyos hétfőn születtem, amikor a magyar labdarúgás szomorkodott: Bernben Svájc 3 : 1 arányban legyőzte a magyar válogatottat, amelyben öt ferencvárosi játszott. Köztük Lázár Gyula, aki legelőször éppen Svájc ellen, 1931. április 12-én volt válogatott. A 6 : 2-es győzelem után a közönség a vállán vitte le a pályáról. Nos, Bernben sem neki, sem a többieknek nem ment úgy. Csoda-e, ha a hírek hallatára anyámra rátörtek a fájások? Fia születése azért remélhetőleg egy kissé megvigasztalta. S az, hogy évek múltán ezt az eseményt nem egy kudarccal, hanem a nagy zöld—fehér diadallal hozták szüleim kapcsolatba? Akaratlanul persze, csak a szépre emlékezve. Tizenkétéves koromig tartott az a felejthetetlen vasárnapi álomvilág, amelynek a fából készült A-lelátó közepétől kissé balra, úgy a negyedik-ötödik sorban elhelyezkedő 43-as páholya volt a középpontja. A szüleim a legfőbb szurkolók közé tartoztak, rengeteg barátjuk volt a játékosok és a vezetők között is. Soha nem fogom elfelejteni Lajos bácsit, azaz Tóth Lajos doktort, aki hosszú évekig főtitkárkodott és Ella nénit, a feleségét, aki az egyébként jogászi munkájával elfoglalt férj helyett a József körúti nagy lakásban (ami, kicsi a világ, most munkahelyem, a Népszabadság szerkesztőségének része) a teendők nagy részét intézte. Ha anyám bármikor magával vitt hozzájuk, egy órán belül mindig betoppant egy-két híres futballista, például felvenni a húsz-harminc pengős prémiumot. (A labdarúgás és a pénz összefüggéseire már akkor is figyeltem.) S meccsek után rendszerint hozzájuk mentünk. Kaptam sportképeket nézegetni, a felnőttek römiztek. Filléres alapon, de igazi sportszenvedéllyel. A kártyacsaták emlékét egy sportújságírók között ma is ismert anekdota őrzi. Főhőse Aszlányi Károly, a fiatalon elhunyt remek sportújságíró (és író!), aki számomra szintén csak Karcsi bácsi volt, s akit felnőtt ember létére egy Fradi vereség után éppúgy nem lehetett meg- vigasztani, mint engem, a kisfiút. Nos, 5
