Fradi műsorlap (1980/81, 1981/82, 1982/83)

1980/81 - 1980 / 60. szám

„Lóról-lóra” - így törtónt IV. A „MAGYAR-VÁNDOR" PREMIERJE „A Münchenbe utazó csapat hét tagja a követ­kező: Bérczy István, B. Kiss István, Herczeg Béla, Kisteleki Antal, Kovács Gyula, Magyar Zoltán és Molnár Imre. A kiutazásig készen­létben áll Karácsony István is." Abban a pillanatban, hogy Sárkány István szövetségi kapitány a felsorolást befejezte, a müncheni nyári játékokra készülő férfi tornászválogatott annak rendje és módja sze­rint két táborra szakadt: az elégedettekére és a csalódottakéra. Előbbiek cinkos mosollyal tekintgettek egymásra, utóbbiak mást sem tettek, csak lehorgasztott fejjel konstatálták a megváltoztathatatlant. Aztán még rövid eligazítás is következett, persze, már csak azoknak, akik „nyeregben" maradtak. A leg­fontosabb információnak az számított, hogy a kiutazás napjáig alig lesz kimenő, hat hétig csak torna, torna és torna. — Nehezen fogtam fel a napnál is világo­sabb tényt, hogy olimpikon lesz belőlem — így folytatja visszaemlékezéseit Magyar Zol­tán —, s most már csak egy kérdés foglalkoz­tatott: vajon a hét kiutazó közül kit állítanak tartaléknak, s kik lesznek a versenyzésre kijelölt „hatok". Őszintén szólva nem érez­tem valami fényesen magamat a hajrában. A tapasztaltabb versenyzők — gondolom ta­nulva korábbi kellemetlen eseményekből — egyre csak a kisebb sérüléseikre és a fájdalma­ikra hivatkoztak, amikor csak tehették, fel­mentést kértek. Az „itt fáj — ott fáj" az ed­zőknek is feltűnt, de hát mit is tehettek volna azon kívül, hogy hümmögtek, s csóvál­ták a fejüket. Én, az újonc persze hajtottam, ahogy csak bírtam, igaz nem is rettegtem úgy a lesérüléstől. Egymás közt olykor viccelődés­sel próbáltuk feloldani a „kripta-hangulatot", a legsikeresebb „szövegre" ma is pontosan emlékszem. B. Kiss Pista az egyik délután elébem állt, s halálosan komoly hangon a következőket mondta: „Zoli, van egy rossz, meg egy jó hírem a számodra. Melyikkel kezd­jem?" „Rávágtam: mond a rosszat!" Szóval, az a helyzet, hogy is mondjam, nos, nem utaz­hatsz az olimpiára. De ne csüggedj, az útlevél fényképed kitünően sikerült . . ." Mondanom sem kell, falfehér lettem, s csak nagynehezen fogtam fel, hogy lóvátettek, mint egy kezdőt. Zoltán az olimpiai színrelépésre már a nagy találmánynak számító „vándor-körzés- sel" készült, amelyről 1972-ben aligha gondol­ta volna valaki, hogy első bemutatójának ne­vével összeforrva sporttörténetinek számító mozdulatsor lesz.- Amíg eljutottam odáig, hogy egyáltalán megpróbálkozzak a vándor-körzéssel, el kel­lett érkeznek arra a technikai és fizikai szint­re, hogy egy-egy edzésen 200—300 pároskor meg se kottyanjon. Ekkora adagokat kap­tunk Vígh Lászlótól, s persze hasonló módon volt a nyújtón, a korláton, vagy a talajon is az alapfigurákkal. Volt akinek az egyik szeren ment könnyebben, volt, akinek a másikon, olyan viszont egy sem akadt köztünk, aki a talajtól a nyújtóig mindenhol szívesen isko­lázott volna. Jól emlékszem: nekem a ló kez­dettől feküdt, a tenyeremet mindig kikészí­tő, csúnya vérhólyagokat okozó nyújtó után a leggyakrabban valóságos felüdülésnek szá­mított, ha a lóhoz kerültem. A legtöbb ele­met a többieknél jóval gyorsabban is tanul­tam meg a kápákon, s valójában csak egy ve- télytársam akadt, Sivadó, aki kezdetben lényegesen erősebb volt nálam. A mesterünk egészen furcsa módszereket ötölt ki, s olyan­féle szereket készített és készíttetett, ame­lyekről más egyesületekben talán nem is hallottak. Kezdődött a dolog azzal, hogy Vígh két kis foggantyút adott a kezünkbe, azokat kellett a talajra helyezni, s addig ügyeskedni, míg a pároskörzés nem sikerült. Nem sokkal később megismertük a körzsá­molyt, s alighogy megbarátkoztunk a legújabb „inkvizíciós" eszközzel, már hozta a tanár úr az új találmányát, a kis és nagy kápákból álló sorozatot. Még ezután sem fogyott ki az ötleteiből, hamarosan szekrény felsőrészen, mi több, a szokásosnál vagy kétszer hosz- szabb, úgy ötméteres lovon gyakorlatoztunk. Jól emlékszem arra is, hogy az első nagy győzelmemig sohasem mondta Vígh László azt, hogy hallgassunk a vetélytársaink előtt a különleges készítményekről, ám azután vál­tozott a helyzet: valóságos hadititok lett a „fradis" lovasiskola. Senki se gondoja, hogy Vígh László „ta­lálmányát", a később Magyar Zoltán nevével is „szabadalmaztatott" vándorkörzést, a ló­lengés tudományát társainál lényegesen gyor­sabban kitanuló tornász csak úgy „hipp- -hopp" elsajátította. — Aki még nem látta volna a „vándort", az nem más, mint haránt irányú pároskörzé- sek sorozata, mégpedig olyan módon, hogy előre haladva a kápákra — úgymond — fel és le kell lépkedni, persze végig kézen. Az első elképzelés szerint az egyik kápáról a másikra kellett volna átfognom, ám ez a mutatvány, ha jól emlékszem, csak egyszer vagy kétszer sikerült, s akkor is csak úgy, hogy utána képtelen voltam a gyakorlatot folytatni. Könnyen rájöttünk az áthidalás lehetőségé­re, amely egyben a mozdulatsor mutatósabbá tételét is jelentette. Fel a kápára, onnan le, fel a következőre, s onnan megint le — ez lett, hogy is mondjam: az „útvonal". Először Tatán, az edzőtáborban, néhány versenyző­társam és a velük dolgozó edzők szemeláttára sikerült a teljes menet, s méghozzá olyan jól, aminél jobban alig lehet. Ettől kezdve már volt mivel bíztatnom magamat: ami egyszer sikerült, annak mennie kell másodszor, har­madszor, s persze a versenyen is. Jónéhány kék folt, csúnya horzsolás éktelenkedett már Zoli lábán, amikor végre eljutott odáig, hogy 50 százalékos sikert mondhatott magáénak, azaz tízből legalább ötször „végigvándorolta" a lovat. Olykor ritka jó napot fogott ki, s ilyenkor még a „retour" is sikerült, ami azt jelentette, hogy Magyar a ló egyik végéről indulva, hiba nélkül körözve jutott el a másikig, ott megfordult, s a vissza­utat is hasonlóképpen tette meg. Később ez lett a „Magyar-vándor" bevált iskolája, a spe­ciális állóképesség fejlesztésének kiváló esz­köze. — Napokkal a müncheni utazás előtt még mindig bizonytalannak éreztem magam, mert ha jól ment a szabadon választott gyakorla­tom, akkor az előírtban akadoztam, ha meg a kötelezőmet dicsérték, akkor a kürben el­követett hibák bosszantottak.Mindent össze­vetve, végülis az esélytelenek nyugalmával utazhattam az olimpiára, olyan lelkiállapot­ban, ami távolról sem volt már jellemző rám Montrealban vagy Moszkvában. A kinti edzé­sek egyikén Sárkány Pista bácsi karonfogta Jukio Endot, a japánok volt olimpiai győzte­sét és világbajnokát, a Münchenben résztvevő válogatott edzőjét, s addig-addig magyará­zott neki, amíg értésére adta, hogy az én ló­lengés gyakorlatomat kell szemügyre vennie. Erről később a csapattársaim számoltak be, mondhatom szerencsémre, mert ha észreve- szem Endot, s felfigyelek a szándékára, még felugrani sem mertem volna a lóra. Este a va­csoránál a vezetőedző borzasztó szép dolgo­kat mondott, tolmácsolva Endo „osztályza­tát", én meg csak azt gondoltam magamban: lennék már túl a végén! Nem a könnyelmű­ség, s nem is önmagam túlértékelése vezetett oda, hogy az olimpiai szólításnál az előírtamat és a szabadon választottamat is alaposan el­rontottam. így persze szóba sem jöhettem a hatos döntőben, ahol három japán és három európai sorakozott fel. A szovjet Viktor Klimenko vehette át az aranyérmet, akit egy évvel később a grenoblei Európa bajnok­ságon három tizedponttal, tehát a lehető leg­tisztábban sikerült megelőznöm. De ne vág­junk az események elébe: az igazság az, hogy Münchenben éretlen voltam még a bizonyí­tásra, ha még valahogy a döntőbe is kerülök, ott aligha bírtam volna idegekkel. Az egész légkör idegen volt a számomra, a hatalmas csarnok, a sokezer néző, s az a hangulat, amit elsősorban a japán tornászok teremtettek meg maguk körül. Szavao Kató, Eizo Kenmocu, Sigeru Kaszamacu, Akinori Nakajama, Teru- icsi Okamura, s nem utolsósorban a nagy ked­venc, Micuo Cukahara. Uram'isten, micsoda csapat volt ez! Azt hiszem, a japánok még egy ilyen „szuper-hatost" már sohasem lesz­nek képesek kiállítani . . . Az összetett egyéni versenyben Magyar Zoltán a 29. helyen végzett, tulajdonképpen már az is nagy szónak számított, hogy résztvevője lehetett az összetett döntőnek. Rajta kívül csak egy magyar indulhatott a legjobb 36 között, a lényegesen tapasztaltabb Molnár Imre, aki tíz hellyel végzett Magyar előtt. — Vígh László nem tett szemrehányást a müncheni rontásokért, s legfőképpen nem ott, a nagy versenyen. Legnagyobb erényei között tartottam számon, hogy a küzdőtéren soha nem vett elő, a fejmosások mindig a hazauta­zás utáni első edzésen következtek. Akkor viszont mindig megkaptam a magamét. így például a müncheni olimpiát követő rövid vakáció után olyan edzéstervet kaptam, hogy már a láttára borsódzani kezdett a hátam. Ta­lán ez is közrejátszott abban, hogy kapcsola­tunk tovább romlott, martuk egymást, illetve inkább csak a tanár engem, holott inkább an­nak kellett volna örülnünk, hogy válogatott tornász lett belőlem, s egyben jelölt az Európa bajnokságra. Nem sokkal a grenoblei szereplés előtt úgy összevesztünk, hogy Vígh faképnél hagyott, s attól kezdve Bordán Dezsőre várt a felkészítésem. Fel sem fogtam, hogy mi tör­tént, pedig hát tudnom kellett volna, hogy a legrosszabb. Jóval később jöttem rá, hogy Vígh nélkül vajmi keveset ér a tudásom. Egyszóval — rövid időre — elváltak útjaink, s így történhetett meg, hogy életem első igazán nagy sikerének színhelyén tanítómesterem nélkül álltam ki. Ma is lelkiismeretfurdalást érzek emiatt. Persze, az is meglehet, hogy a kettőnk közötti „béke" sem segített volna rajta, így is, úgy is Sárkány István és Kabos Gábor alkotta volna a kíséretet. . . (Folytatjuk) Szalay Péter 18

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents